A hét témája

Hozzászólás a cikkhez

Előadásom al­címe ma­gya­ráz­za, hogy mi­ért Lu­ther ne­ve áll az el­ső he­lyen és Má­ri­áé a má­so­di­kon. Egy­út­tal a kor­lá­tot is meg­húz­za az al­cím: nem evan­gé­li­kus „ma­rio­ló­gi­á­ról” van szó, hi­szen Szűz Má­ri­át a krisz­to­ló­gia, a Krisz­tus­ról szó­ló ta­ní­tás és hit­val­lás ke­re­té­ben szem­lél­jük, aho­gyan azt az egye­te­mes ke­resz­tény hit­val­lá­sok és az evan­gé­li­kus egy­ház hit­val­lá­si ira­tai is te­szik. Szűz Má­ria Jé­zus Krisz­tu­sért van. Az Új­tes­ta­men­tum­ban is így hal­lunk ró­la, gaz­da­gab­ban ugyan, mint Lu­ther Mag­ni­fi­cat-ma­gya­rá­za­tá­ban, de azo­nos né­ző­pont­tal. Ami­kor Lu­ther Szűz Má­ria há­la­éne­ké­nek ma­gya­rá­za­tá­ba kezd, az egész Új­tes­ta­men­tum Má­ria-ké­pe van a sze­me előtt.

Szűz Má­ria Krisz­tu­sért van. Ér­de­mes szem­ügy­re ven­ni, ho­gyan tük­rö­ző­dik ez a szol­gá­la­ta, „an­cil­la” vol­ta, az Úr szol­gá­ló­le­á­nyának a ké­pe a ke­le­ti, or­to­dox egy­ház­mű­vé­szet­ben, az iko­nok vi­lá­gá­ban. Az iko­nok szin­te min­dig a Fi­ú­val a kar­ján áb­rá­zol­ják Má­ri­át: jobb ke­zé­vel a bal kar­ján ülő Krisz­tus­ra mu­tat. Nem egye­dül áll, nem ma­gát mu­tat­ja, ha­nem is­ten­szü­lő­ként Fi­át és Urát. Nagy és mél­tó tisz­te­let­tel em­le­get­jük az isen­hei­mi ol­tár­kép Ke­resz­te­lő Já­no­sá­nak szo­kat­la­nul hosszú mu­ta­tó­uj­ját. Ho­gyan fe­led­kez­het­nénk meg az „utat mu­ta­tó” ikon­tí­pus Má­ri­á­já­nak Krisz­tus­ra mu­ta­tó jobb ke­zé­ről?

Lu­ther előbb imád­koz­ta a Mag­ni­fi­ca­tot, mint ma­gya­ráz­ta. A na­pi nyolc ima­óra he­te­di­ké­nek, a ve­spe­rás­nak Má­ria há­la­éne­ke volt a csúcs­pont­ja, ma is az. A ve­spe­rás és ben­ne a Mag­ni­fi­cat je­len­tő­sé­gét az is emel­te, hogy a szer­ze­te­si kö­zös­ség­gel együtt a gyü­le­ke­zet is je­len volt rajta. Ha az ün­ne­pé­lyes­ség rí­tu­sa nem is, de a ve­spe­rás s ben­ne a Mag­ni­fi­cat ma­gá­tól ér­te­tő­dő ter­mé­sze­tes­ség­gel élt to­vább az evan­gé­li­kus re­for­má­ció is­ten­tisz­te­le­té­ben.

Az aláb­bi­ak­ban a re­for­má­tor ma­gya­rá­za­tá­nak pár, re­mé­lem, meg­ha­tá­ro­zó je­len­tő­sé­gű pont­ját sze­ret­ném ki­emel­ni.

Isten a senkire tekint

Má­ria nem kép­ze­leg. „A ma­gasz­tos Szűz Má­ria a Szent­lé­lek meg­vi­lá­go­sí­tá­sa és ta­ní­tá­sa nyo­mán ta­pasz­ta­lat­ból be­szél.” A Szent­lé­lek pe­dig azt ta­nít­ja Is­ten­ről, és az­zal a ta­pasz­ta­lat­tal aján­dé­koz­za meg Má­ri­át, hogy Is­ten a „mély­ség­be”, a sem­mi­re, a sen­ki­re ej­ti rá te­kin­te­tét. Ez a „mun­ka­mód­sze­re” a te­rem­tés­től el­kezd­ve mind­vé­gig: a sem­mi­ből, a sen­ki­ből, a je­len­ték­te­len­ből és le­né­zett­ből for­mál élőt, tisz­te­let­re­ mél­tót, bol­do­got. A vi­lág az el­len­ke­ző­jét te­szi, ami­kor min­dig a nagy­hoz, a vélt te­kin­té­lyes­hez dör­gö­lő­dzik. Is­ten azért ve­tet­te Egyet­le­nét, Jé­zus Krisz­tust min­den nyo­mo­rú­ság leg­mé­lyé­be, hogy raj­ta szem­lél­tes­se, ho­va irá­nyul Is­ten te­kin­te­te. Az em­ber ak­kor kezd uj­jon­ga­ni, ami­kor meg­ta­pasz­tal­ja, hogy Is­ten a sen­ki­re te­kint.

Lu­ther Ézs 11,1 pró­fé­ci­á­já­ból („Vessző­szál hajt ki Isai tör­zsö­ké­ről, haj­tás sar­jad gyö­ke­re­i­ről”) azt hall­ja, hogy Is­ten a re­mény­te­len sem­mi­ből te­remt. A tör­zsök, a tus­kó, a gyö­kér nem so­kat ígér. A re­mény­te­len­sé­get idé­zi. Még­is! Bár Dá­vid nem­zet­sé­ge és tör­zse már el­sze­gé­nye­dett, le­né­zett lett, be­lő­le sar­jad a vessző­szál – Szűz Má­ria, és be­lő­le a vi­rág­szál – Krisz­tus. Ab­ból a Má­ri­á­ból fa­kad a „vi­rág­szál”, akit An­nás vagy Ka­ja­fás úr még cse­léd­lány­ként sem fo­ga­dott vol­na fel.

„A Vendég boldog szállása…”

Bár Lu­ther mon­dat­ról mon­dat­ra ha­lad ma­gya­rá­za­tá­ban, még­is két fő részt lát a Mag­ni­fi­cat­ban: „Mi­u­tán (Má­ria) be­fe­jez­te ön­ma­gá­ról és a ne­ki adott is­te­ni ja­vak­ról szó­ló ma­gasz­ta­ló éne­két, sor­ra ve­szi Is­ten cse­le­ke­de­te­it, ame­lye­ket ál­ta­lá­ban min­den em­be­ren vég­hez­visz, azo­kat is meg­ének­li, és meg­ta­nít Is­ten cse­le­ke­de­te­i­nek, mód­sze­ré­nek, ter­mé­sze­té­nek és aka­ra­tá­nak he­lyes is­me­re­té­re.”

Má­ri­á­ban Is­ten rá­ vetett, ir­gal­mas te­kin­te­te in­to­nál­ja a Mag­ni­fi­ca­tot. „Ma­gán ta­pasz­tal­ja Is­ten cso­dá­la­tos mun­ká­ját, de ak­kor is bol­dog lett vol­na, ha más­nak jut ez a jó­té­te­mény. Ak­kor sem duz­zo­gott vol­na, ha sze­me lát­tá­ra ve­szi el tő­le Is­ten, és más­nak ad­ja. Nem akart más len­ni, mint a Ven­dég bol­dog szál­lá­sa és kész­sé­ges ven­dég­lá­tó­ja. Így kell Is­tent ma­gasz­tal­ni.”

Má­ria tud­ja a sor­ren­det – ír­ja Lu­ther. Előbb ne­ve­zi Is­tent Urá­nak és az­után Üd­vö­zí­tő­jé­nek. Má­ria nem „él­ve­ző ke­resz­tény”, aki in­kább az aján­dék­nak, mint az aján­dé­ko­zó­nak örül. „Is­ten Any­ja nem esik kí­sér­tés­be cso­dá­la­tos meg­tisz­tel­te­té­sé­ben sem, nem az Is­ten­től nyert ja­vak­nak uj­jong, ha­nem egye­dül Is­ten­nek, Üd­vös­sé­gé­nek.”

Má­ri­á­val kap­cso­lat­ban is jól kell ér­te­ni az „alá­za­tos” jel­zőt. Má­ri­á­ra nem azért esett Is­ten ir­gal­ma­san ha­tal­mas te­kin­te­te, mert alá­za­tos volt. Is­ten rá­eső te­kin­te­té­től lett alá­za­tos. Lu­ther az alá­zat sza­va mö­gött rej­lő gö­rög igé­ben az „igény­te­len­ség irán­ti ér­zé­ket, az er­re va­ló haj­lan­dó­sá­got” ér­ti. Az alá­zat fi­nom és fenn­költ va­la­mi, ami ki­zá­ró­lag Is­ten sze­mé­nek van fenn­tart­va. „Ha a fe­je­de­lem ke­zet nyújt a kol­dus­nak, nem a kol­dus sze­gény­sé­gét, ha­nem a fe­je­de­lem ke­gyét szok­ták di­csér­ni.”

Má­ria min­de­nek­előtt ar­ról zeng, amit Is­ten ve­le tett: rá­te­kin­tett! „Gon­dold meg, hogy Is­ten ve­led akar cse­le­ked­ni. Üd­vös­sé­ge­det nem épít­he­ted más cse­le­ke­de­té­re, csak ar­ra, amit ben­ned vég­zett el. Ezt mu­tat­ja a Szűz pél­dá­ja.”

Van te­hát ta­nul­ni­va­lónk a Szűz­től: le­gyen pél­dánk Is­ten ben­nünk vég­zett mun­ká­já­nak di­csé­re­té­ben!

„Minél mélyebb az áhítat, annál kevesebb a szó”

A má­sik ta­ní­tás tő­le: Is­ten má­so­kért vég­zett mun­ká­ját is di­csér­jük!

Az iga­zi Má­ria-tisz­te­let­ről így ír a re­for­má­tor: „Az az iga­zi Má­ria-tisz­te­let, ha nem csu­pán bol­dog­nak mond­juk, ka­la­pot eme­lünk, tér­det haj­tunk, temp­lo­mot eme­lünk a tisz­te­le­té­re, ha­nem lát­juk Is­ten előt­ti egy­sze­rű­sé­gé­ben, és cso­dál­juk raj­ta Is­ten ke­gyel­mét, hogy a szív foly­ton öröm­re és Is­ten utá­ni vá­gyó­dás­ra ger­jed­jen, mi­vel Is­ten rá­te­kin­tett. Ek­kor mond­juk: »Ó, bol­dog­sá­gos Szűz Má­ria!«”

Má­ria Is­ten ve­le kap­cso­la­tos „nagy dol­ga­it” ének­li. De nem rész­le­te­zi. Is­ten Any­já­vá lett – ez Is­ten leg­na­gyobb tet­te ve­le. „Mi­nél mé­lyebb az áhí­tat, an­nál ke­ve­sebb a szó.” Má­ri­át so­kan nagy hű­hó­val tisz­te­lik, mint­ha al­vót kel­le­ne éb­resz­te­ni, vagy ki­ok­ta­tás­ra szo­rul­na. Má­ria rö­vid­re fog­ja a szót. Pál apos­tol az ilye­ne­ket ne­ve­zi „lé­lek­ben iz­zók­nak” (spi­ri­tu fer­ven­tes; Róm 12,11).

A Má­ria-tisz­te­let egyet­len szó­val ki­fe­jez­he­tő: Is­ten Any­ja (Theo­tok­osz, Ma­ter Dei, De­ipa­rens). A III. efe­zu­si zsi­nat ha­tá­ro­za­tát vall­ják az evan­gé­li­kus egy­ház hit­val­lá­si ira­tai is. „Hisszük, ta­nít­juk és vall­juk, hogy Szűz Má­ria nem csu­pán pusz­ta em­bert, ha­nem Is­ten iga­zi Fi­át fo­gan­ta és szül­te, ezért jog­gal és he­lye­sen mond­juk Is­ten Any­já­nak, mert va­ló­ban az.” (For­mu­la Con­cor­diae, Ep. VI­II. 12.)

Nem szol­gált rá, cso­dál­ko­zik is az an­gya­li üd­vöz­let­re. En­nek nem mond el­len a re­for­má­tor sze­rint a Re­gi­na co­e­li la­eta­re Má­ria-an­ti­fó­na sem, ami­kor Má­ri­át úgy em­lí­ti, mint aki mél­tó mé­hé­ben hor­doz­ni a Fel­tá­ma­dot­tat. „Hi­szen a szent ke­reszt­ről is ezt ének­lik: »Csak te vol­tál hord­ni mél­tó üd­vös­sé­günk zá­lo­gát« (So­la dig­na tu fu­is­ti fer­re mun­di vic­ti­mam – Ve­nan­ti­us.) Pe­dig csak fa volt! A ke­reszt mél­tó­sá­ga ab­ban állt, hogy al­kal­mas volt ke­reszt­nek. Is­ten­anya­ság­ra is az mél­tat­ta, hogy Is­ten an­nak ren­del­te… Nem ten­nénk ked­vé­re Má­ri­á­nak, ha az ő mél­tó­sá­gá­val Is­ten ke­gyel­mét rö­vi­dí­te­nénk!”

Má­ria meg­szen­te­li Is­ten ne­vét! Nem kür­tö­li vi­lág­gá, ho­gyan lett Is­ten Any­já­vá. Nem kí­ván ma­gá­nak tisz­te­le­tet – eb­ben is pél­da: meg­szen­te­li Is­ten ne­vét.

Ta­lán si­ke­rült a leg­fon­to­sab­ba­kat ki­emel­nem Lu­ther Mag­ni­fi­cat-ma­gya­rá­za­tá­ból, il­let­ve ab­ból az elő­adás­ból, amely a rév­fü­lö­pi Lu­ther-kon­fe­ren­ci­án hang­zott el. Itt sem fe­jez­he­tem be anél­kül, hogy ne gon­dol­nék és ne em­lé­kez­tet­nék tisz­te­let­tel és sze­re­tet­tel Ta­kács Já­nos nyu­gal­ma­zott lel­kész­ test­vér­re, aki ta­valy ok­tó­ber­ben éle­te 98. évé­be lé­pett, és aki pon­to­san húsz év­vel ez­előtt, 1989-ben – tud­tom­mal el­ső­ként és ed­dig egyet­len­ként – le­for­dí­tot­ta Lu­ther Mag­ni­fi­cat-ma­gya­rá­za­tát.

Fe­hér Ká­roly

::Nyomtatható változat::