A hét témája

Hozzászólás a cikkhez

Lu­ther két bi­ro­da­lom­ról, il­let­ve Is­ten ket­tős kor­mány­zá­sá­ról val­lott né­ze­te­i­ről szin­te min­dent és minden­nek az el­len­ke­ző­jét is le­ír­ták, el­mond­ták már. An­nak meg­fe­le­lő­en, hogy mi­lyen ak­tu­á­lis egy­ház­po­li­ti­kát akar­tak ve­le iga­zol­ni vagy ép­pen el­ma­rasz­tal­ni. A Kál­dy-kor­szak egy­ház­po­li­ti­ká­já­nak iga­zo­lá­sá­ra is így rán­gat­ták elő ha­já­nál fog­va a két bi­ro­da­lom­ról szó­ló ta­ní­tást, ez­zel hosszú idő­re gya­nús­sá is té­ve a té­mát so­kak sze­mé­ben.

A világkormányzó Isten

Mi­vel itt a fő kér­dé­sek egyi­ké­ről van szó, ta­lán nem hi­bá­zunk, ha min­de­nek­előtt Lu­ther – sa­ját ér­té­ke­lé­se sze­rin­ti – teo­ló­gi­ai fő­mű­vét, a De ser­vo ar­bit­ri­ót vesszük elő. Lu­ther itt nem hagy két­sé­get: ha a föl­dön csak egyet­len em­ber­nek is sza­bad aka­ra­ta vol­na ab­ban az ér­te­lem­ben, hogy aka­ra­tát Is­ten­nel szem­ben is ér­vé­nye­sí­te­ni tud­ná, ak­kor Is­ten töb­bé nem vol­na Is­ten. Az aka­rat­ér­vé­nye­sí­tés ké­pes­sé­ge a va­ló­di ha­ta­lom. Is­ten bár­mit meg­te­het, és bár­mit meg­en­ged­het, hogy meg­tör­tén­jék. De Lu­ther rög­tön pon­to­sít: a meg­en­ge­dő aka­rat is azt je­len­ti, hogy a do­log azért tör­té­nik meg, mert Is­ten akar­ja, hogy meg­tör­tén­jék. Is­ten vi­lág­kor­mány­zó mun­ká­ját szem­lél­ve is ér­vé­nyes, hogy az igaz em­ber hit­ből él, mert aki­nek nincs hi­te, ment­he­tet­le­nül el­vész. Meg­bot­rán­ko­zik az ér­tel­me, föl­lá­zad a szí­ve Is­ten el­len. Csak az áll­hat meg, akit Is­ten Lel­ke ve­zet és tart meg a hit­ben.

Ér­tel­münk ak­kor is meg tud bot­rán­koz­ni, ami­kor Is­ten sza­ba­dí­tó tet­tet visz vég­hez. Lu­ther ezt az ószö­vet­sé­gi nép Ba­bi­lon­ból tör­tént sza­ba­du­lá­sá­nak pél­dá­ján ta­nul­ta meg. De­u­te­ro-Ézsa­i­ás a per­zsa-méd ural­ko­dót, Kó­rest ne­ve­zi az Úr fel­kent­jé­nek (a hé­ber­ben „mes­si­ás”!), aki ál­tal né­pét meg­sza­ba­dít­ja a fog­ság­ból, és le­he­tő­vé te­szi ha­za­té­ré­sét ősei föld­jé­re. Pe­dig Kór­es nem­csak ide­gen nép fia, ha­nem val­lá­si szem­pont­ból is po­gány, bál­vány­imá­dó. A pró­fé­ta sze­rint ez Is­ten szá­má­ra nem je­lent aka­dályt: Is­ten ké­zen fog­va ve­ze­ti Kó­rest, és vég­hezvi­te­ti ve­le aka­ra­tát anél­kül, hogy eb­ből Kó­res bár­mit is sej­te­ne. Lu­ther en­nek alap­ján jut ar­ra a fel­is­me­rés­re, hogy a né­pek, or­szá­gok sor­sa nem a ha­tal­mat gya­kor­lók hi­té­től, er­köl­csi mi­nő­sé­gé­től, ha­nem Is­ten szán­dé­ká­tól függ. Ha egy nép úgy ér­zi, rosszul megy a so­ra, ak­kor Lu­ther sze­rint ön­vizs­gá­la­tot és bűn­bá­na­tot kell tar­ta­nia. (Lu­ther sze­rint a tö­rök el­le­ni harc is ele­ve ku­darc­ra volt ítél­ve enél­kül.)

A keresztények jogai

Lu­ther azt mond­ja, hogy Is­ten­nek a cse­le­ke­de­te­i­ben meg­nyil­vá­nu­ló aka­ra­ta szá­munk­ra meg­kö­ze­lít­he­tet­len. Is­ten ránk vo­nat­ko­zó aka­ra­tát, az em­ber­rel szem­be­ni el­vá­rá­sát még­is ki­nyi­lat­koz­tat­ta tör­vé­nyé­ben. Az evan­gé­li­um­ban, ne­ve­ze­te­sen a He­gyi be­széd­ben pe­dig elénk tár­ja azt a ren­det, amellyel el­jö­ven­dő or­szá­gá­nak pol­gá­ra­it, a Krisz­tus­ban hí­vő­ket lel­ki mó­don akar­ja kor­má­nyoz­ni. És itt te­vő­dik át a hang­súly a két bi­ro­da­lom­ról a ket­tős kor­mány­zás­ra.

A vi­lá­got is, és az egy­ház lel­ki kö­zös­sé­gét is Is­ten kor­má­nyoz­za, de más-más esz­kö­zök­kel. A vi­lá­got a tör­vénnyel, az egy­ház lel­ki kö­zös­sé­gét pe­dig az evan­gé­li­um­mal. A het­ven­szer hét­sze­ri azon­na­li meg­bo­csá­tás kö­te­le­zett­sé­ge és a jé­zu­si elv, hogy ha egyik ar­co­mat meg­ütik, tart­sam oda a má­si­kat is, rám mint hí­vő­re néz­ve min­dig min­den­hol kö­te­le­ző, a vi­lá­gi ha­tó­ság­tól vi­szont ez nem vár­ha­tó el. Sőt szá­má­ra ez ti­los. Ne­ki a tör­vény­hez és a tör­vé­nyen ala­pu­ló jog­hoz kell tar­ta­nia ma­gát.

Lu­ther ne­hez­mé­nye­zi, hogy az 1525-ben lá­za­dást ki­rob­ban­tó sváb pa­rasz­tok nem­csak fel­so­rol­ják anya­gi ter­mé­sze­tű sé­rel­me­i­ket, ha­nem Is­ten igé­jét hasz­nál­ják esz­kö­zül ar­ra, hogy Is­ten íté­le­tét meg­elő­le­gez­ve, ön­ma­gu­kat igaz­nak tün­tes­sék fel, a föl­des­ura­kat pe­dig Is­ten íté­le­té­vel fe­nye­ges­sék. Ezt az igé­vel, az evan­gé­li­um­mal va­ló sú­lyos vissza­élés­nek tart­ja. De még ezt is le­nyel­né va­la­hogy. Ha­nem ami­kor a pa­rasz­tok a meg­hir­de­tett is­te­ni íté­let ál­ta­luk tör­té­nő vég­re­haj­tá­sát is ki­lá­tás­ba he­lye­zik, ak­kor be­te­lik a po­hár. Ezt ír­ja a szász her­ce­gek­nek cím­zett le­ve­lé­ben: „De ha töb­bet akar­nak ten­ni, mint az igé­vel küz­de­ni, ha tör­ni, zúz­ni, ököl­lel üt­ni is akar­nak, ak­kor ke­gyel­mes­ség­tek lép­jen köz­be (…), és azon­nal uta­sít­sák ki őket az or­szág­ból.” (A lá­za­dás ki­tö­ré­se után Lu­ther már ke­mé­nyebb szank­ci­ó­kat kö­ve­tel.)

In­tés bé­ké­re fe­le­le­tül a sváb pa­raszt­ság ti­zen­két pont­já­ra cí­mű, 1525-ben kelt írá­sá­ban pe­dig elő­ször az urak­hoz for­dul. Nyíl­tan és ke­mény sza­vak­kal őket hi­báz­tat­ja a ki­ala­kult hely­ze­tért: „A vi­lá­gi kor­mány­zat­ban nem tesz­tek egye­bet, mint nyúz­tok, és kin­cset ha­rá­csol­tok, hogy pom­pát űz­ze­tek és döly­fös­köd­je­tek annyi­ra, hogy azt a sze­gény pa­rasztem­ber to­vább már nem ké­pes és nem is akar­ja tűr­ni. (…) Hát jól van, mi­vel ti vagy­tok okai az Is­ten ezen ha­rag­já­nak, két­ség­kí­vül rá­tok is fog­ja azt ki­ön­te­ni, hogy­ha még a mos­ta­ni idő­ben sem ja­vul­tok meg.” Majd ha­son­ló ha­tá­ro­zott­ság­gal for­dul a pa­rasz­tok­hoz is: „Zen­dü­lés­tek olyan­nak lát­szik, hogy ti ma­ga­to­kat te­szi­tek bí­rák­ká ön­ma­ga­tok pe­ré­ben, és ti ma­ga­tok akar­tok bosszút áll­ni, és sem­mi jog­ta­lan­sá­got nem akar­tok el­szen­ved­ni. (…) Mint­hogy az­zal di­cse­kesz­tek, hogy ke­resz­tény­nek ne­vez­nek ti­te­ket: hall­já­tok hát, ked­ves ke­resz­té­nyek, a ti ke­resz­tény jo­go­to­kat! A ti leg­főbb Ura­tok, Krisz­tus, aki­nek a ne­vét vi­se­li­tek, így szól: »Ne áll­ja­tok el­le­ne a go­nosz­nak go­nosszal; ha­nem aki té­ged egy mér­föld­re kény­sze­rít, menj ve­le ket­tő­re, és aki el akar­ja ven­ni al­só ru­há­dat, add ne­ki a fel­ső ru­há­dat is. És ha va­la­ki jobb fe­lől ar­cul üt, tartsd oda ne­ki a má­sik ar­co­dat is.« (…) Mi­képp egye­zik a ti tö­rek­vé­se­tek ez­zel a jog­gal? (…) Ha ti nem akar­tok ezen jog­gal él­ni (…), Krisz­tus ma­ga fog­ja az ő ne­vét le­tép­ni ró­la­tok, ami na­gyon vég­ze­tes lesz rá­tok néz­ve. (…) Mert a ke­resz­té­nyek ön­ma­gu­kért nem kard­dal és pus­ká­val har­col­nak, ha­nem ke­reszt­vi­se­lés­sel és szen­ve­dés­sel, mi­ként ve­zé­rük, Krisz­tus sem for­gat kar­dot, ha­nem függ a ke­reszt­fán. Ezért győ­zel­mük nem pa­ran­cso­lás­ban és ural­ko­dás­ban áll, és nem ha­ta­lom­vi­se­lés­ben, ha­nem – igen­is – áll alá­ren­delt­ség­ben és erőt­len­ség­ben, amint azt Szt. Pál mond­ja 2Kor 10,4-ben: »Vi­téz­ke­dé­sünk fegy­ve­rei nem tes­ti­ek, ha­nem Is­ten ere­je ál­tal va­gyunk erő­sek«, mert »az ő ere­je erőt­len­ség ál­tal lesz tel­jes­sé«.” (Lu­ther for­dí­tá­sa sze­rint.)

Lu­ther sze­rint az a ke­resz­tény szen­ved tu­dat­ha­sa­dás­ban, aki – le­tér­ve a He­gyi be­széd­ben ki­je­lölt krisz­tu­si út­ról – vi­lá­gi esz­kö­zök­kel, vi­lá­gi nor­mák sze­rint küzd iga­zá­ért, vagy har­col vi­lá­gi ügye­kért és cé­lo­kért. Lu­ther csak egy eset­ben en­ge­di meg a hí­vő ke­resz­tény­ként va­ló el­len­ál­lást a vi­lá­gi ha­ta­lom­mal szem­ben: ami­kor – Jé­zus sza­vá­val – a csá­szár azt kö­ve­te­li ma­gá­nak, ami csak Is­tent il­le­ti meg. A ha­ta­lom nem lép­het fel „lel­ki­pász­tor­ként”, hogy elő­ír­ja a pol­gá­rok­nak, mi­ben és ki­ben higgye­nek, mi­lyen ideo­ló­gi­át fo­gad­ja­nak el, mi­lyen po­li­ti­kai né­ze­tet vall­ja­nak, vi­szont mi­lyen gon­do­la­to­kat és esz­mé­ket kell el­uta­sí­ta­ni­uk, ki­ket sze­res­se­nek, ki­ket gyű­löl­je­nek, és így to­vább. De ilyen ér­te­lem­ben nem­csak a ha­ta­lom­ra, ha­nem még a tu­do­mány­ra is igaz: nem kény­sze­rít­he­ti mű­ve­lő­it vagy ta­nu­ló­it tu­do­má­nyos­ság jel­me­zé­be öl­töz­te­tett, de eg­zakt mó­don, a tu­do­mány esz­kö­ze­i­vel so­ha nem bi­zo­nyí­tott ta­nok vagy ál­lí­tá­sok el­fo­ga­dá­sá­ra.

Ér­de­kes, hogy ami­kor nem ide­ig va­ló ja­vak, ha­nem lel­kek meg­vá­sár­lá­sa és el­rab­lá­sa és ez­zel em­be­rek örök sor­sa for­gott koc­kán, tör­té­nel­me so­rán az egy­ház na­gyon rit­kán állt el­len a vi­lá­gi ha­ta­lom­nak. Több­nyi­re be­hó­dolt, sőt szol­ga­lel­kű­en ma­ga ítél­te el azo­kat, akik még­is el­len­áll­tak: gon­do­lok pél­dá­ul Or­dass és a ve­le ki­tar­tók egy­há­zi el­íté­lé­sé­re.

Lelki kormányzás az egyházban

A kö­zép­kor­ban a Cor­pus Iu­ris Ca­no­ni­cit, a ká­non­jo­got te­kin­tet­ték az egy­ház al­kot­má­nyá­nak. Pe­dig – vall­ja Lu­ther – „kár­hoz­ta­tan­dó” és „ki­fo­gá­sol­ha­tó” , ha az em­be­rek lel­ki­is­me­re­tét „em­be­ri jog­gal és szo­kás­sal akar­ják igaz­gat­ni és Is­ten­hez ve­zet­ni. S azért eb­ben az ügy­ben a Szent­írás, az Is­ten igé­je sze­rint kell cse­le­ked­ni. Mert Is­ten igé­je és em­be­ri tan egy­más­sal el­len­kez­nek.”

Lu­ther sze­rint a Szent­lé­lek az igé­be fog­lal­ta a lel­ki kor­mány­zás egy cso­dá­la­tos esz­kö­zét: ez a po­tes­tas cla­vi­um, a kul­csok ha­tal­ma. Lu­ther nyo­ma­té­ko­san két kulcs­ról be­szél: ol­dó és kö­tő kulcs­ról. Az ol­dó kul­csot a gyó­nást kö­ve­tő fel­ol­do­zás­nál hasz­nál­juk. De Lu­ther hang­sú­lyoz­za, hogy a kö­tő kul­csot is hasz­nál­ni kell: az ő szó­hasz­ná­la­tá­ban ez az úgy­ne­ve­zett „kis átok”, a föl­ol­do­zás meg­ta­ga­dá­sa és az Úr asz­ta­lá­tól va­ló el­til­tás mind­ad­dig, amíg va­la­ki va­la­mi­lyen nyil­ván­va­ló bű­nét nem akar­ja bűn­ként el­is­mer­ni, nem haj­lan­dó meg­bán­ni, il­let­ve nem akar ve­le fel­hagy­ni. A kö­tő kulcs al­kal­ma­zá­sát ilyen­kor sem bün­te­tő, meg­tor­ló szán­dék kell, hogy mo­ti­vál­ja, ha­nem az, hogy az érin­tettet megmentsük az örök élet, az üd­vös­ség szá­má­ra.

Mi­u­tán ele­get fag­gat­tuk Lu­thert Is­ten vi­lág­kor­mány­zó mun­ká­já­ról és a vi­lá­gi ha­ta­lom irán­ti en­ge­del­mes­ség­ről, en­ged­jük, hogy vé­gül Lu­ther fag­gas­son min­ket: meg­ér­tet­tük-e mon­da­ni­va­ló­ja má­so­dik és fon­to­sabb fe­lét az egy­ház lel­ki kor­mány­zá­sá­ról? Van-e még egy­ál­ta­lán lel­ki kor­mány­zás egy­há­zunk­ban? Sze­re­tet­ben fo­gan­nak-e és a sze­re­tet nyel­vén íród­nak-e egy­há­zi tör­vé­nye­ink? A He­gyi be­széd el­ve­it tük­rö­zik-e az egy­ház­kor­mány­za­ti in­téz­ke­dé­sek? És hogy ál­lunk a kul­csok hasz­ná­la­tá­val a ránk bí­zot­tak lel­ki kor­mány­zá­sá­ban, a lel­ki­pász­tor­ko­dás­ban?

Vég­he­lyi An­tal

::Nyomtatható változat::