A hét témája

Hozzászólás a cikkhez

„A há­zas­ság nem egy rossz ci­põ, amit ha meg­un­tunk, csak úgy ki­dob­ha­tunk” – hang­zott el dr. Csó­kay­né Al­tay Da­ni­el­la szá­já­ból egy õszin­te hang­vé­te­lû be­szél­ge­tés vé­gén. Fér­jét, dr. Csó­kay And­rást, a Szent Já­nos Kór­ház ideg­se­bé­sze­ti osz­tá­lyá­nak osz­tály­ve­ze­tõ fõ­or­vo­sát, a Pri­ma Pri­mis­si­ma Díj ki­tün­te­tett­jét, a trau­más agy­duz­za­dás ese­té­ben al­kal­ma­zott úgy­ne­ve­zett ér­alag­út mód­szer ki­dol­go­zó­ját bi­zo­nyá­ra nem szük­sé­ges be­mu­tat­nom az Evan­gé­li­kus Élet ol­va­só­i­nak. Köz­éle­ti em­ber, elõ­adá­so­kat tart, fé­le­lem nél­kül bí­rál­ja azo­kat, akik fe­le­lõ­sek a ha­zai egész­ség­ügyi el­lá­tás kö­rül­mé­nye­i­nek rom­lá­sá­ért, de nem ke­vés­bé kri­ti­kus ön­ma­gá­val szem­ben sem. Nem szé­pí­ti, hogy fél esz­ten­dõ­re el­hagy­ta a csa­lád­ját, és – aho­gyan egy­ér­tel­mû­en fo­gal­ma­zott – há­zas­ság­tö­rést kö­ve­tett el, vagy ami­ként egy bib­li­ai pél­dá­zat ké­pét fel­hasz­nál­va mond­ta, „disz­nó­ól­ban élt”. Idén õk a há­zas­ság he­te prog­ram­so­ro­zat há­zas­pár­ja.

– Fõ­or­vos úr! Nem erõs ez a ha­son­lat? So­kan úgy vél­he­tik, hogy túl­zot­tan is vá­dol­ja ön­ma­gát. Ma annyi há­zas­ság bom­lik fel, temp­lom­ba já­ró, hí­võ em­be­re­ké is. Nem kel­le­ne úgy fo­gad­nunk a vá­lást, mint a mo­dern em­ber éle­té­nek ter­mé­sze­tes ve­le­já­ró­ját?

– El­sõ­ként hadd tisz­táz­zam, hogy az az em­ber, aki el­fo­gad­ta Is­ten bûn­bo­csá­na­tát, töb­bé már nem vá­dol­ja ön­ma­gát. Az ör­dög trükk­je, hogy min­dig elénk idé­zi a múl­tunk go­nosz­sá­ga­it. Tíz év­vel ez­elõtt, ami­kor vég­leg vissza­tér­tem a csa­lá­dom­hoz, na­gyon meg­fo­gad­tam a gyón­ta­tó atyám ta­ná­csát. Õ azt mond­ta, ne az el­kö­ve­tett rossz­ra em­lé­kez­zem, ha­nem azt tu­da­to­sít­sam ma­gam­ban, hogy gyó­gyult em­ber va­gyok.

Az ör­dög meg­té­vesz­tõ mód­sze­re per­sze az is, hogy el­hi­te­ti a bûn­rõl, hogy nem is bûn. Én azért be­szé­lek nyíl­tan a há­zas­sá­gi hût­len­sé­gem­rõl – ter­mé­sze­te­sen csak olyan kö­zeg­ben, ahol meg­ér­tik, és nem él­nek vissza a bi­zony­ság­té­te­lem­mel –, hogy má­sok se­gít­sé­gé­re le­hes­sek. Nem ön­cé­lú­an te­szem, ha­nem azért, hogy sen­ki se be­szél­hes­sen mel­lé. A krisz­tu­si ér­ték­ren­det nem le­het meg­ha­mi­sí­ta­ni. Is­ten meg­íté­li a bûnt. Ám azt is tu­dom, hogy a vé­tek el­kö­ve­tõ­jét, a bû­nöst vi­szont sze­re­ti az Úr. Én er­rõl te­szek bi­zony­sá­got.

– Ho­gyan él­te át ezt az is­te­ni, meg­bo­csá­tó sze­re­te­tet?

– A csa­lá­dom­tól va­ló el­sza­ka­dá­som ideje alatt po­ko­li­an szen­ved­tem a lel­ki­is­me­re­tem­tõl, ame­lyet én sze­re­tek egy­sze­rû­en csak Krisz­tus hang­já­nak ne­vez­ni. Ér­zé­kel­tem, hogy min­dent fel­bo­rí­tot­tam, tönk­re­tet­tem ma­gam kö­rül. A té­koz­ló fiú ócs­ka­sá­go­kért ad­ta fel az atyai ház kin­cse­it. Én az iz­gal­mas­nak vélt újért, az ön­ma­gam­nak be­me­sélt sze­re­le­mért – ho­gyan is ne­vez­het­ném sze­re­lem­nek, hi­szen az iga­zi szerelmet ép­pen a hosszan tar­tó hû­ség pe­csé­te­li meg?! – hagy­tam el az ott­hon me­le­gét, bé­kes­sé­gét. De a leg­rosszabb az volt, hogy ami­kor rá­jöt­tem a bu­ká­som­ra, ar­ra, hogy ho­vá süllyed­tem, úgy érez­tem, hogy eb­bõl a hely­zet­bõl nincs fel­ál­lás. Ezt is a kí­sér­tõ hi­te­ti el ve­lünk. Rá­adá­sul fé­lig még iga­za is van, mert az em­be­ri erõ ke­vés a talp­ra ál­lás­hoz. De Krisz­tus mel­let­tünk van, hogy fel­emel­jen.

Er­rõl be­szélt né­hány év­vel ez­elõtt, az or­szá­gos evan­gé­li­zá­ci­ó al­kal­mán a De­ák té­ri temp­lom­ban?

– Már fél év­vel a hit­re ju­tá­sa elõtt vissza­tért hoz­zánk And­rás – ve­szi át a szót fér­jé­tõl Da­ni­el­la. – Õ még bi­zony­ta­lan volt ön­ma­gá­ban, de én már hi­telt ad­tam a sza­vá­nak, mert azt érez­tem, hogy egé­szen más em­ber­ként jött ha­za. Gyak­rab­ban kez­dett jár­ni temp­lom­ba, ke­resz­tény iro­dal­mat ol­va­sott. S az­tán el­jött az a nap, 1998. de­cem­ber 12-e, amely minden­nek a be­te­tõ­zé­se volt, és amely­re én nem is szá­mít­hat­tam. Ek­kor él­te át And­rás azt az is­ten­él­ményt, ame­lyet az evan­gé­li­kus test­vé­rek­kel is meg­osz­tott a De­ák té­ren. A Thö­kö­ly úti do­mon­kos temp­lom fa­ra­gott fe­szü­le­te elõtt állt, és lát­ta Krisz­tust, hogy lé­leg­zik, és fe­lé bó­lint.

– Úgy érez­tem, Krisz­tus fel­szó­lít, hogy fe­jez­zem be, amit el­kezd­tem, vagy­is te­gyem rend­be a há­zas­sá­go­mat. Ne he­zi­tál­jak, jár­jak az új élet­ben – foly­tat­ja Csó­kay dok­tor. – Ez az él­mény el­osz­lat­ta min­den ké­te­lye­met. Mert ép­pen az a ne­héz a kí­sér­tés­ben, hogy egye­dül ér­zi ma­gát az em­ber. Úgy gon­dol­ja, nem tud sza­ba­dul­ni a bûn fog­ságá­ból. Ott, a ti­ro­li fa­fa­ra­gók ál­tal ké­szí­tett kor­pusz alatt meg­ér­tet­tem, hogy nem va­gyok ma­gam­ra hagy­va, Krisz­tus meg­vál­tó sze­re­te­te kí­sé­ri min­den erõ­fe­szí­té­se­met.

– Bi­zo­nyá­ra Is­ten Lel­ke mun­kál­ko­dott Da­ni­el­la és a gye­re­kek szí­vé­ben is, hogy ne­hez­te­lés nél­kül, õszin­te, meg­bo­csá­tó sze­re­tet­tel tud­ták fo­gad­ni a ha­za­té­rõ fér­jet és édes­apát. De hát te­het­tek vol­na mást? Egy édes­anya két ka­masz fi­ú­val és egy két­éves kis­gye­rek­kel meg­le­he­tõ­sen ki­szol­gál­ta­tott hely­zet­be ke­rül, ha a fér­je el­hagy­ja… Ho­gyan él­te meg ezt az idõ­sza­kot, Da­ni­el­la?

– Va­ló­ban ne­héz hely­zet­be ke­rül­tem, pad­ló­ra kény­sze­rül­tem lel­ki­leg, anya­gi­lag. A kör­nye­ze­tem is ér­zé­kel­te: lát­vá­nyo­san men­tem tönk­re fi­zi­ka­i­lag, rosszul­lé­tek­kel küsz­köd­tem. Ott áll­tak vi­szont mel­let­tem a ba­rá­tok, a szü­lõk. Is­ten sok­szor em­be­re­ken ke­resz­tül tá­mo­gat ben­nün­ket a baj­ban. Ak­kor csak sej­tet­tem, ma pe­dig már vi­lá­go­san lá­tom, hogy így volt. Ám én ma­gam is érez­tem, hogy rá­szo­ru­lok az Úr­is­ten ere­jé­re. Ak­kor­tájt jár­tam üz­le­ti úton a mun­ka­tár­sa­im­mal. Ahány temp­lom­ban csak meg­for­dul­tunk Szi­cí­li­á­ban, min­den ol­tár­nál imád­koz­tam. A gye­rek­ko­ri él­mé­nyek, rég hal­lott imád­sá­gok, ige­ver­sek fel­ele­ve­ned­tek ben­nem…

– Kimon­dhatjuk akkor, hogy az Ön éle­té­ben is lel­ki erõ­sö­dést adott a pró­ba?

– Fel­tét­le­nül. Mind­az, ami ve­lünk tör­tént, át­for­mál­ta az éle­tün­ket. Ta­lán úgy fo­gal­maz­nék: And­rás is, én is va­sár­na­pi ke­resz­té­nyek­bõl tu­da­tos, Krisz­tus út­ján já­ró, hí­võ em­be­rek­ké let­tünk, s er­re sze­ret­nénk ne­vel­ni a gyer­me­ke­in­ket is.

Vissza­tér­ve az elõ­zõ kér­dé­sé­hez: ab­ban, hogy And­rást vissza­fo­gad­tuk, alig ját­szott sze­re­pet az a tény, hogy egye­dül­ál­ló anya­ként va­ló­ban ki­szol­gál­ta­tott hely­zet­be ke­rül­tem vol­na. Azért vár­tuk õt vissza, mert õ hoz­zánk tar­to­zott. And­rás nél­kül fél­lá­bú­nak érez­tem ma­gam. A sze­re­tet nem bír ma­gá­ban len­ni. Mi ket­ten al­kot­tunk egy egé­szet.

El kell azért mon­da­nom, hogy a mi­énk jól mû­kö­dõ há­zas­ság volt. Bi­zo­nyá­ra egy ele­ve rosszul in­du­ló, ha­zug­sá­gok­ra épü­lõ kap­cso­lat­ban mind­ez nem si­ke­rült vol­na. Ezért van nagy fe­le­lõs­ség a fi­a­ta­lo­kon, hogy böl­csen mér­jék fel, ki­vel sza­bad össze­köt­ni­ük az éle­tü­ket. A mi há­zas­sá­gunk jó ér­zel­mi, lel­ki ala­pok­ra épült. Így fel sem me­rült ben­nem, hogy ne bo­csás­sam meg a hût­len­sé­get. A sze­re­tet és a ha­rag­tar­tás egy­mást ki­zá­ró ér­zel­mek. In­du­la­tok per­sze vol­tak ben­nem. Hogy te­he­tett ve­lünk ilyet?! De tud­tam hin­ni ab­ban, hogy ami egy­szer össz­hang­ban volt, az új­ra har­mó­ni­á­ba ke­rül­het.

– Úgy érez­te, hogy egy­sze­rû­en csak va­la­mi hi­ba csú­szott az ad­dig jól mû­kö­dõ há­zas­sá­gi gé­pe­zet­be?

– Va­la­hogy úgy. Bár nem tud­hat­tam, mi lesz a vé­ge And­rás hût­len­sé­gé­nek. Szá­mol­nom kel­lett az­zal is, hogy vég­leg el­hagy ben­nün­ket. De nem érez­tem ma­ga­mat meg­alá­zott­nak, sem bû­nös­nek. Bár mind­két fél vét­kes va­la­mennyi­re egy kap­cso­lat el­rom­lá­sá­ban, tud­tam, ne­kem még­sem kell szé­gyen­kez­nem, mert én hû ma­rad­tam.

– A há­zas­ság he­tét be­ha­ran­go­zó el­sõ saj­tó­tá­jé­koz­ta­tón er­re utalt And­rás, ami­kor úgy fo­gal­ma­zott: „Nem ta­lál­tam fo­gást a fe­le­sé­ge­men”?

– Tud­ja, a vé­tek­ben élõ em­ber ke­re­si a hi­bát a má­sik­ban, hogy bûn­bak­ká te­hes­se – kap­cso­ló­dik be új­ra a be­szél­ge­tés­be Csó­kay dok­tor. – Di­rekt pro­vo­kál­tam a fe­le­sé­ge­met, hogy hi­bát kö­ves­sen el, és ak­kor rá­mond­has­sam: lá­tod, ez az, ami­ért el­hagy­lak. De va­ló­ban így volt, nem ta­lál­tam fo­gást raj­ta. Ez a sze­re­tet pe­dig térd­re kény­sze­rí­tett.

– Fõ­or­vos úr em­lí­tet­te, hogy ta­valy ka­rá­csony elõtt, az éle­tét át­for­má­ló ese­mény ti­ze­dik év­for­du­ló­ján új­ra el­men­tek a Thö­kö­ly úti temp­lom­ba, meg­té­ré­sé­nek szín­he­lyé­re…

– Igen. Saj­nos ép­pen re­no­vál­ják a temp­lo­mot. Az áll­vá­nyok kö­zött ve­re­ked­tük be ma­gun­kat ak­kor es­te. A fe­szü­let sincs most még fel­ál­lít­va. En­nek el­le­né­re ün­nep­nek érez­tük az ott töl­tött pil­la­na­to­kat. Bár min­den év­ben meg­em­lé­ke­zünk imád­sá­gunk­ban er­rõl a de­cem­be­ri je­les nap­ról, jó volt most azok közt a fa­lak közt ad­nunk há­lát ér­te. A mö­göt­tünk le­võ tíz esz­ten­dõ nem­csak azt bi­zo­nyí­tot­ta, hogy a há­zas­sá­gunk va­ló­ban meg­újul­ha­tott, sõt a köz­tünk lé­võ ka­pocs még erõ­seb­bé vált, ha­nem Is­ten ke­gyel­mét ab­ban is át­él­het­tük, hogy még két gyer­me­ket kap­tunk aján­dék­ba. Ber­na­dett, a kis­lá­nyunk ak­kor, 1999-ben fo­gant egy or­vos­kon­fe­ren­ci­án, aho­vá a fe­le­sé­gem is el­kí­sért. Az õ ér­ke­zé­sét úgy fog­tuk fel, mint Is­ten pe­csét­jét kö­zös éle­tünk­re, ar­ra, hogy jó úton já­runk.

Az õ aka­ra­tá­ba és ter­vé­be il­lik, ha meg­bo­csá­tunk egy­más­nak, és an­nak a ki­ja­ví­tá­sán fá­ra­do­zunk, ami a bû­ne­ink mi­att el­ro­mol­hat ugyan, de az õ ere­jé­vel hely­re­hoz­ha­tó.

B. Pin­tér Már­ta

::Nyomtatható változat::