Evangélikus Egyház
- Online újságok
- Evangélikus Élet
- Archívum
- 2009
- 06
- Az elromlott házasság is gyógyítható
A hét témája
Hozzászólás a cikkhez
Az elromlott házasság is gyógyítható
Beszélgetés a házasság hete idei házaspárjával
„A házasság nem egy rossz cipõ, amit ha meguntunk, csak úgy kidobhatunk” – hangzott el dr. Csókayné Altay Daniella szájából egy õszinte hangvételû beszélgetés végén. Férjét, dr. Csókay Andrást, a Szent János Kórház idegsebészeti osztályának osztályvezetõ fõorvosát, a Prima Primissima Díj kitüntetettjét, a traumás agyduzzadás esetében alkalmazott úgynevezett éralagút módszer kidolgozóját bizonyára nem szükséges bemutatnom az Evangélikus Élet olvasóinak. Közéleti ember, elõadásokat tart, félelem nélkül bírálja azokat, akik felelõsek a hazai egészségügyi ellátás körülményeinek romlásáért, de nem kevésbé kritikus önmagával szemben sem. Nem szépíti, hogy fél esztendõre elhagyta a családját, és – ahogyan egyértelmûen fogalmazott – házasságtörést követett el, vagy amiként egy bibliai példázat képét felhasználva mondta, „disznóólban élt”. Idén õk a házasság hete programsorozat házaspárja.
– Fõorvos úr! Nem erõs ez a hasonlat? Sokan úgy vélhetik, hogy túlzottan is vádolja önmagát. Ma annyi házasság bomlik fel, templomba járó, hívõ embereké is. Nem kellene úgy fogadnunk a válást, mint a modern ember életének természetes velejáróját?
– Elsõként hadd tisztázzam, hogy az az ember, aki elfogadta Isten bûnbocsánatát, többé már nem vádolja önmagát. Az ördög trükkje, hogy mindig elénk idézi a múltunk gonoszságait. Tíz évvel ezelõtt, amikor végleg visszatértem a családomhoz, nagyon megfogadtam a gyóntató atyám tanácsát. Õ azt mondta, ne az elkövetett rosszra emlékezzem, hanem azt tudatosítsam magamban, hogy gyógyult ember vagyok.
Az ördög megtévesztõ módszere persze az is, hogy elhiteti a bûnrõl, hogy nem is bûn. Én azért beszélek nyíltan a házassági hûtlenségemrõl – természetesen csak olyan közegben, ahol megértik, és nem élnek vissza a bizonyságtételemmel –, hogy mások segítségére lehessek. Nem öncélúan teszem, hanem azért, hogy senki se beszélhessen mellé. A krisztusi értékrendet nem lehet meghamisítani. Isten megítéli a bûnt. Ám azt is tudom, hogy a vétek elkövetõjét, a bûnöst viszont szereti az Úr. Én errõl teszek bizonyságot.
– Hogyan élte át ezt az isteni, megbocsátó szeretetet?
– A családomtól való elszakadásom ideje alatt pokolian szenvedtem a lelkiismeretemtõl, amelyet én szeretek egyszerûen csak Krisztus hangjának nevezni. Érzékeltem, hogy mindent felborítottam, tönkretettem magam körül. A tékozló fiú ócskaságokért adta fel az atyai ház kincseit. Én az izgalmasnak vélt újért, az önmagamnak bemesélt szerelemért – hogyan is nevezhetném szerelemnek, hiszen az igazi szerelmet éppen a hosszan tartó hûség pecsételi meg?! – hagytam el az otthon melegét, békességét. De a legrosszabb az volt, hogy amikor rájöttem a bukásomra, arra, hogy hová süllyedtem, úgy éreztem, hogy ebbõl a helyzetbõl nincs felállás. Ezt is a kísértõ hiteti el velünk. Ráadásul félig még igaza is van, mert az emberi erõ kevés a talpra álláshoz. De Krisztus mellettünk van, hogy felemeljen.
Errõl beszélt néhány évvel ezelõtt, az országos evangélizáció alkalmán a Deák téri templomban?
– Már fél évvel a hitre jutása elõtt visszatért hozzánk András – veszi át a szót férjétõl Daniella. – Õ még bizonytalan volt önmagában, de én már hitelt adtam a szavának, mert azt éreztem, hogy egészen más emberként jött haza. Gyakrabban kezdett járni templomba, keresztény irodalmat olvasott. S aztán eljött az a nap, 1998. december 12-e, amely mindennek a betetõzése volt, és amelyre én nem is számíthattam. Ekkor élte át András azt az istenélményt, amelyet az evangélikus testvérekkel is megosztott a Deák téren. A Thököly úti domonkos templom faragott feszülete elõtt állt, és látta Krisztust, hogy lélegzik, és felé bólint.
– Úgy éreztem, Krisztus felszólít, hogy fejezzem be, amit elkezdtem, vagyis tegyem rendbe a házasságomat. Ne hezitáljak, járjak az új életben – folytatja Csókay doktor. – Ez az élmény eloszlatta minden kételyemet. Mert éppen az a nehéz a kísértésben, hogy egyedül érzi magát az ember. Úgy gondolja, nem tud szabadulni a bûn fogságából. Ott, a tiroli fafaragók által készített korpusz alatt megértettem, hogy nem vagyok magamra hagyva, Krisztus megváltó szeretete kíséri minden erõfeszítésemet.
– Bizonyára Isten Lelke munkálkodott Daniella és a gyerekek szívében is, hogy neheztelés nélkül, õszinte, megbocsátó szeretettel tudták fogadni a hazatérõ férjet és édesapát. De hát tehettek volna mást? Egy édesanya két kamasz fiúval és egy kétéves kisgyerekkel meglehetõsen kiszolgáltatott helyzetbe kerül, ha a férje elhagyja… Hogyan élte meg ezt az idõszakot, Daniella?
– Valóban nehéz helyzetbe kerültem, padlóra kényszerültem lelkileg, anyagilag. A környezetem is érzékelte: látványosan mentem tönkre fizikailag, rosszullétekkel küszködtem. Ott álltak viszont mellettem a barátok, a szülõk. Isten sokszor embereken keresztül támogat bennünket a bajban. Akkor csak sejtettem, ma pedig már világosan látom, hogy így volt. Ám én magam is éreztem, hogy rászorulok az Úristen erejére. Akkortájt jártam üzleti úton a munkatársaimmal. Ahány templomban csak megfordultunk Szicíliában, minden oltárnál imádkoztam. A gyerekkori élmények, rég hallott imádságok, igeversek felelevenedtek bennem…
– Kimondhatjuk akkor, hogy az Ön életében is lelki erõsödést adott a próba?
– Feltétlenül. Mindaz, ami velünk történt, átformálta az életünket. Talán úgy fogalmaznék: András is, én is vasárnapi keresztényekbõl tudatos, Krisztus útján járó, hívõ emberekké lettünk, s erre szeretnénk nevelni a gyermekeinket is.
Visszatérve az elõzõ kérdéséhez: abban, hogy Andrást visszafogadtuk, alig játszott szerepet az a tény, hogy egyedülálló anyaként valóban kiszolgáltatott helyzetbe kerültem volna. Azért vártuk õt vissza, mert õ hozzánk tartozott. András nélkül féllábúnak éreztem magam. A szeretet nem bír magában lenni. Mi ketten alkottunk egy egészet.
El kell azért mondanom, hogy a miénk jól mûködõ házasság volt. Bizonyára egy eleve rosszul induló, hazugságokra épülõ kapcsolatban mindez nem sikerült volna. Ezért van nagy felelõsség a fiatalokon, hogy bölcsen mérjék fel, kivel szabad összekötniük az életüket. A mi házasságunk jó érzelmi, lelki alapokra épült. Így fel sem merült bennem, hogy ne bocsássam meg a hûtlenséget. A szeretet és a haragtartás egymást kizáró érzelmek. Indulatok persze voltak bennem. Hogy tehetett velünk ilyet?! De tudtam hinni abban, hogy ami egyszer összhangban volt, az újra harmóniába kerülhet.
– Úgy érezte, hogy egyszerûen csak valami hiba csúszott az addig jól mûködõ házassági gépezetbe?
– Valahogy úgy. Bár nem tudhattam, mi lesz a vége András hûtlenségének. Számolnom kellett azzal is, hogy végleg elhagy bennünket. De nem éreztem magamat megalázottnak, sem bûnösnek. Bár mindkét fél vétkes valamennyire egy kapcsolat elromlásában, tudtam, nekem mégsem kell szégyenkeznem, mert én hû maradtam.
– A házasság hetét beharangozó elsõ sajtótájékoztatón erre utalt András, amikor úgy fogalmazott: „Nem találtam fogást a feleségemen”?
– Tudja, a vétekben élõ ember keresi a hibát a másikban, hogy bûnbakká tehesse – kapcsolódik be újra a beszélgetésbe Csókay doktor. – Direkt provokáltam a feleségemet, hogy hibát kövessen el, és akkor rámondhassam: látod, ez az, amiért elhagylak. De valóban így volt, nem találtam fogást rajta. Ez a szeretet pedig térdre kényszerített.
– Fõorvos úr említette, hogy tavaly karácsony elõtt, az életét átformáló esemény tizedik évfordulóján újra elmentek a Thököly úti templomba, megtérésének színhelyére…
– Igen. Sajnos éppen renoválják a templomot. Az állványok között verekedtük be magunkat akkor este. A feszület sincs most még felállítva. Ennek ellenére ünnepnek éreztük az ott töltött pillanatokat. Bár minden évben megemlékezünk imádságunkban errõl a decemberi jeles napról, jó volt most azok közt a falak közt adnunk hálát érte. A mögöttünk levõ tíz esztendõ nemcsak azt bizonyította, hogy a házasságunk valóban megújulhatott, sõt a köztünk lévõ kapocs még erõsebbé vált, hanem Isten kegyelmét abban is átélhettük, hogy még két gyermeket kaptunk ajándékba. Bernadett, a kislányunk akkor, 1999-ben fogant egy orvoskonferencián, ahová a feleségem is elkísért. Az õ érkezését úgy fogtuk fel, mint Isten pecsétjét közös életünkre, arra, hogy jó úton járunk.
Az õ akaratába és tervébe illik, ha megbocsátunk egymásnak, és annak a kijavításán fáradozunk, ami a bûneink miatt elromolhat ugyan, de az õ erejével helyrehozható.
B. Pintér Márta
::Nyomtatható változat::
|