ÉnekKincsTár

Hozzászólás a cikkhez

Olyan ko­rál ha­tá­roz­za meg mai is­ten­tisz­te­le­tünk ének­lé­sét, amely az evan­gé­li­kus ének­kincs alap­da­rab­ja­i­hoz tar­to­zik. Ahol lu­the­rá­nus gyü­le­ke­zet él a vi­lá­gon, ott va­la­mi­lyen for­má­ban ál­lan­dó­an elő­ke­rül az El­jött hoz­zánk az üd­vös­ség (EÉ 320) kez­de­tű ének. Pa­ul Spe­ra­tus, a szö­veg szer­ző­je Lu­ther kor­tár­sa és re­for­má­tor­tár­sa volt, hi­szen 1484-től 1551-ig élt. Auszt­ri­á­ban, sőt Ma­gyar­or­szá­gon is meg­for­dult mint a lu­the­ri hit­újí­tás pré­di­ká­to­ra. Wit­ten­berg­ben részt vett az új éne­kek gyűj­té­sé­ben, for­má­lá­sá­ban, ki­adá­sá­ban. A nürn­ber­gi ke­let­ke­zé­sű dal­lam is a re­for­má­ció leg­iz­gal­ma­sabb éve­i­ből va­ló, hi­szen 1523-ra da­tál­ják (ez azon­ban csak a mai for­má­já­nak ki­ala­ku­lá­sa, gyö­ke­rei már a 14. szá­zad­ban meg­ta­lál­ha­tók – szin­te gond nél­kül el tud­juk kép­zel­ni, hogy gre­go­ri­án­sze­rű ének­ként hogy árad­ha­tott ez a dal­lam egy ké­ső kö­zép­ko­ri temp­lom­ban).

Ta­ní­tó ének ez a ja­vá­ból, ezért kü­lö­nö­sen is nagy ha­szon­nal for­gat­hat­juk, ol­vas­hat­juk (!), éne­kel­het­jük. Az alap­ve­tő re­for­má­to­ri ta­ní­tás szó­lal meg ben­ne Is­ten igaz­sá­gá­ról, a hit ál­tal va­ló meg­iga­zu­lás­ról, tör­vény­ről, evan­gé­li­um­ról, Krisz­tus ál­do­za­tá­ról. S aki­nek ezek a fo­gal­mak szá­ra­zak, ide­ge­nek, te­o­re­ti­ku­sak, azok meg­ért­he­tik őket ének­lés köz­ben, sőt szí­vük­be zár­hat­ják. Mert ha az em­ber szá­já­ra ve­szi, a szí­vé­ig is könnyeb­ben jut.

Éne­künk je­len­le­gi ma­gyar ver­zi­ó­ja hat vers­ben fog­lal­ja össze az ere­de­ti ti­zen­négy stró­fa mon­da­ni­va­ló­ját (a Tra­nos­ci­us-éne­kes­könyv az összes vers­sza­kot meg­őriz­te). A szö­veg itt is – mint a re­for­má­ció éne­ke­i­ben ál­ta­lá­ban – szent­írá­si rész­re épül, az igét vissz­han­goz­za. A ma hasz­nált ma­gyar for­dí­tás­ban ta­lán nem, de az ének né­met „anya­nyel­vén” szin­te ho­mí­li­a­sze­rű­en vé­gig le­het kö­vet­ni Pál apos­tol gon­do­lat­me­ne­tét a Ró­mai le­vél 3. fe­je­ze­té­nek 21. ver­sé­től. Ér­de­mes hát éne­kün­ket ta­nul­má­nyoz­va elő­ször az apos­tol so­ra­it vé­gig­ol­vas­ni!

Ami­kor Pál az if­jú Ti­mó­te­us­nak, lel­ki gyer­me­ké­nek és utód­já­nak azt ír­ja: „Tu­dom, ki­ben hi­szek”, ak­kor ez­zel azt is meg­ér­te­ti ké­sőb­bi ol­va­só­i­val, hogy a hit tit­ka­i­nak egy ré­sze ta­nul­ha­tó, meg­ért­he­tő, el­sa­já­tít­ha­tó. Ez az ének en­nek a meg­ér­tő és ta­nu­ló fo­lya­mat­nak a ra­gyo­gó pél­dá­ja.

Vé­gig­gon­dol­juk sa­ját éle­tün­ket, a bűn nyo­mo­rú­sá­gá­val, tör­vény alatt gör­nye­dő min­den­nap­ja­ink­kal; el­ke­se­re­dett ér­zé­se­ink­kel, hogy el­vesz­tünk; és gő­gös di­csek­vé­se­ink­kel, ame­lyek­kel ese­ten­ként el­ért ered­mé­nye­in­ket, ön­ál­ló si­ke­re­in­ket nyug­táz­zuk. Ugyan­ak­kor a le­vél­rész­let és a ko­rál se­gít­sé­gé­vel még ala­po­sab­ban vé­gig­gon­dol­hat­juk azt, mit is tett Is­ten azért, hogy ne a nyo­mo­rú bűn­rab­ság­ban és ne is ha­mis, ön­ál­ta­tó biz­ton­ság­ban él­jük le zsák­ut­ca éle­tün­ket, ha­nem ép­pen el­len­ke­ző­leg: ki­ke­rül­jünk az Is­ten­től tá­vo­lo­dó élet mély­sé­gé­ből, és el­nyer­jük a ki­tel­je­se­dő, örök éle­tet.

Spe­ra­tus ra­gyo­gó­an fog­lal­ja össze az evan­gé­li­um ta­ní­tá­sát, a re­for­má­ci­ó­ban is­mét nap­vi­lág­ra ke­rült öröm­üze­ne­tet Is­ten ke­gyel­mé­ről és ir­gal­má­ról. Nem mi ke­res­tük és ta­lál­juk meg az üd­vös­sé­get. El­jött hoz­zánk. Nem te­he­tünk ér­te sem­mit, Is­ten ke­gye­lem­ből ad­ja, Krisz­tu­sért. Éle­tünk egyet­len iga­zi meg­ol­dá­sa és pers­pek­tí­vá­ja ezért egye­dül Jé­zus Krisz­tus. Mi­at­ta el­hagy­hat­juk a gör­csös ka­pasz­ko­dást, s a hit bi­zal­má­val for­dul­ha­tunk a min­ket ha­lá­lo­san sze­re­tő Jé­zus Krisz­tus­hoz. Ami­kor meg­ke­resz­tel­tek, már meg­kap­tuk ezt a le­he­tő­sé­get. A hit­tel azon­ban meg is ra­gad­hat­juk. S ha hit­ből élünk, már ter­mé­sze­tes, hogy moz­dul a ke­zünk a jó­ra, el­tűn­nek az aka­dá­lyok és a gá­tak a sze­re­tet élet­for­má­ja elől. A jó nem vágy töb­bé, ha­nem a hit ter­mé­sze­tes gyü­möl­cse. Ezért pe­dig egye­dül Is­tent il­le­ti a di­csé­ret.

Het­ve­ned va­sár­nap­já­nak té­má­ja: „El­bi­za­ko­dott­ság­ból oda­adó is­ten­tisz­te­let­re!” El­bi­za­ko­dott em­ber az, aki azt hi­szi, tud Is­ten nél­kül él­ni. Az oda­adó is­ten­tisz­te­let azt je­len­ti, hogy meg­nyí­lok Is­ten előtt, rá­bí­zom ma­ga­mat tel­je­sen, s en­ge­dem, hogy raj­tam ke­resz­tül is árad­jon to­vább a jó­sá­ga.

Egy nagy ív az egész, a be­je­len­tés­től a ma­gasz­ta­lá­sig: „El­jött az üd­vös­ség – Di­cső­ség lé­gyen Is­ten­nek.” S a ket­tő kö­zött ott van a mi éle­tünk nagy le­he­tő­sé­ge, de csak imád­sá­gos vággyal ki­fe­jez­he­tő mó­don: „Hogy amint a jót el­kezd­te, / Azt ben­nünk el is vé­gez­ze: / Szent ne­ve le­gyen ál­dott!”

Ha­fen­scher Ká­roly

::Nyomtatható változat::