Evangélikusok

Hozzászólás a cikkhez

Fél­ide­jé­nél tart egy­há­zunk­ban a 2006-os tiszt­ség­vi­se­lői vá­lasz­tá­sok­kal kez­dő­dött hat­éves cik­lus, itt az ide­je te­hát, hogy őszig ki-ki el­vé­gez­ze az el­ső szám­adást a meg­va­ló­sult mun­ká­ról és az idő­köz­ben fel­is­mert, előt­tünk ál­ló fel­ada­tok­ról. Zsi­na­tunk is egész sor be­szá­mo­lót hall­ga­tott meg és fo­ga­dott el a legutóbbi ülé­sén, de gyü­le­ke­ze­ti, egy­ház­me­gyei, egy­ház­ke­rü­le­ti kör­ben is mér­le­get kel­le­ne von­ni szol­gá­la­tunk ered­mé­nyes­sé­gé­ről és mi­nő­sé­gé­ről – az­az oda­szá­ná­sunk hő­fo­ká­ról.

Egy­há­zunk na­gyobb ré­szé­ben ör­ven­de­te­sen ta­pasz­tal­ha­tó, hogy egy­re töb­ben fo­gad­ják el: az új bort nem le­het a ré­gi töm­lők­be töl­te­ni. A meg­vál­to­zott kül­vi­lág kény­sze­rei kö­zött nem le­het úgy gaz­dál­kod­ni, aho­gyan ko­ráb­ban, mert nem tud­juk ki­szá­mí­ta­ni azo­kat a tá­mo­ga­tá­so­kat, ame­lyek ne­künk jog sze­rint, szer­ző­dé­ses ala­pon jár­nak, mert új­ra­in­dí­tott in­téz­mé­nye­ink fenn­tar­tá­sá­hoz egy­re ke­vés­bé ele­gen­dő a kül­ső for­rás­ból ér­ke­ző nor­ma­tí­va, mert meg­vál­toz­tak az át­te­kint­he­tő köny­ve­lés és gaz­dál­ko­dás el­vár­ha­tó alap­sza­bá­lyai. E té­ren olyan ki­hí­vá­sok­kal szem­be­sít ben­nün­ket az élet va­ló­sá­ga, ame­lye­ket leg­több­ször a ma­gunk jó­zan ér­de­ké­ben így is, úgy is szám­ba kel­lett vol­na ven­nünk, hi­szen az egy­ház bel­ső ál­do­zat­vál­la­lá­sá­nak erő­sí­té­se, ok­ta­tá­si és dia­kó­ni­ai in­téz­mé­nye­ink fe­le­lős és egy­ház­hoz mél­tó mű­köd­te­té­se épp­úgy az egész egy­ház ügye, mint az át­lát­ha­tó és ép­pen ezért bi­zal­mat kel­tő és mind­annyi­unk ja­vát szol­gá­ló ad­mi­niszt­rá­ció és gaz­dál­ko­dás.

Ha azt gon­dol­tuk, hogy a struk­tu­rá­lis kér­dé­sek je­len­tős ré­szé­nek át­ala­kí­tá­sa után nyug­vó­pont­ra ju­tunk, ak­kor most ide­je rá­éb­red­nünk: min­den struk­tú­ra hor­doz ma­gá­ban ki­sebb-na­gyobb hi­bá­kat – az­az nin­csen ön­ma­gá­ban szent egy­há­zi in­téz­mény –, még­is min­den azon áll vagy bu­kik, hogy a ki­ala­kí­tott for­má­kat mi­lyen igei, teo­ló­gi­ai, em­be­ri és szak­mai tar­ta­lom­mal tölt­jük meg.

Min­den – még­oly dö­cö­gő – struk­tú­ra is le­het Is­ten esz­kö­ze az egy­ház ja­vá­ra, ha ab­ban va­ló­sá­gos, lel­kes, egy­mást sze­re­tő és öröm­mel szol­gá­ló ta­nít­vá­nyok él­nek. Nem ar­ról van szó, hogy nem le­het és kell ke­res­nünk az egy­ház mű­kö­dé­sé­nek leg­ha­té­ko­nyabb – az­az nem fel­tét­le­nül a leg­ol­csóbb, ha­nem az egy­ház igei szol­gá­la­tá­nak és ke­resz­tény test­vé­ri kö­zös­sé­gé­nek meg­erő­sí­té­sé­re leg­al­kal­ma­sabb – for­má­ját. Egy gya­kor­la­ti pél­dá­val él­ve azon­ban: ha egy gyü­le­ke­zet­ben alig le­het pres­bi­te­ri szol­gá­lat­ra vál­lal­ko­zó test­vért ta­lál­ni, vagy a pres­bi­té­ri­um nem ér el kel­lő ered­ményt a gyü­le­ke­ze­ti élet meg­ele­ve­ní­té­sé­ben, an­nak oka nem a gyak­ran kö­rül­mé­nyes vá­lasz­tá­si sza­bá­lyok­ban van.

Biz­ta­tó élet­jel, hogy az el­múlt év­ti­ze­dek­ben is so­kan és sok­fé­le­kép­pen gon­dol­tak a jö­vő­re. Szét­hul­ló vi­lág­rend­sze­rek­ben, gaz­da­sá­gi és anya­gi biz­ton­ság­ban ke­res­ték a ka­pasz­ko­dót, a to­vábbve­ze­tő utat. Ha­son­ló in­dít­ta­tás­ból szü­le­tett meg egy­há­zi tör­vény­gyűj­te­mé­nyünk, amely a több­nyi­re já­rat­lan uta­kon akart na­gyobb biz­ton­sá­got ad­ni az át­ala­ku­ló egy­há­zi élet­nek – ez még ak­kor is így van, ha töb­ben ne­ve­zik ma­nap­ság te­her­nek, mint be­tar­tan­dó kö­zös­sé­gi sza­bály­rend­szer­nek –, ugyan­ak­kor nem az írott jog­sza­bá­lyok fog­nak meg­tar­ta­ni min­ket. Gon­dol­junk csak a kö­rü­löt­tünk élő vi­lág­ra, amely­nek alap­ja­it a rend­szer­vál­to­zás szel­le­mé­ben rak­ták le, még­sem mond­hat­juk, hogy az új al­kot­má­nyos­ság szel­le­me, gon­dol­ko­dás­mód­ja az el­múlt húsz esz­ten­dő so­rán át­jár­ta vol­na akár a po­li­ti­kai elit, akár a vá­lasz­tó­pol­gá­rok gon­dol­ko­dá­sát, min­den­na­pi vi­sel­ke­dé­sét. Az egy­há­zi jó rend ak­kor mű­kö­dő­ké­pes, ha va­ló­di ta­nít­vá­nyi kö­zös­ség­vál­la­lás áll mö­göt­te.

A jö­vő fe­lé mu­ta­tott az el­múlt év­ti­ze­dek­ben vissza­tért in­téz­mé­nye­ink so­ka­sá­ga is, még­is hi­á­ba biz­ta­tó, hogy tár­sa­dal­mi szol­gá­la­tun­kat be­csü­li ben­nünk leg­több­re a tár­sa­da­lom, ha a ke­re­te­ket nem tud­juk élet­erős evan­gé­li­kus ke­resz­tény szel­le­mi­ség­gel meg­erő­sí­te­ni. Ami­kor mos­tan­ság a „stra­té­gi­ai ter­ve­zés” ke­re­té­ben gon­dol­juk vé­gig az előt­tünk ál­ló tíz esz­ten­dő cél­ja­it, ak­kor is be­le kell ki­ál­ta­ni ha­zai evan­gé­li­ku­sa­ink fü­lé­be: ha nin­csen mö­göt­te va­lós em­be­ri, kö­zös­sé­gi el­szá­nás és aka­rat, hi­á­ba ter­ve­zünk bár­mi­fé­le hasz­nos lé­pést.

Ami­kor ma szá­mot aka­runk vet­ni hely­ze­tünk­kel, ak­kor va­ló­ban nem­csak a hat­éves cik­lus el­ső fe­lét kell szám­ba ven­ni, ha­nem egy má­sik „fél­idő” táv­la­tát is. Hi­szen fél­idő­höz ér­ke­zett a rend­szer­vál­to­zás fo­lya­ma­ta – gon­dol­junk An­tall Jó­zsef bib­li­ai ih­le­té­sű sza­va­i­ra, hogy a rend­szer­vál­to­zás csu­pán negy­ven év alatt tel­je­sed­het ki egé­szé­ben! Re­cseg-ro­pog a ré­gi be­ren­dez­ke­dés, a ké­nye­lem­ből vagy meg­szo­kás­ból vál­to­zat­la­nul ha­gyott dol­gok­ról kezd­jük vi­lá­go­san meg­ér­te­ni, hogy sok min­de­nen vál­toz­tat­nunk kell, sőt ne­künk is vál­toz­nunk kell.

Így van ez az egy­ház­ban is, és ez sem ke­vés­bé fáj­dal­mas és ne­héz. A meg­ma­ra­dás ér­de­ké­ben fe­le­lő­sen kell mér­le­gel­ni akár min­den rész­le­tet, mi­köz­ben fe­jünk­re nőtt, át­fo­gó, meg­ol­dat­lan prob­lé­mák­ra kell vá­laszt ad­nunk.

En­nek csak el­ső, bár ez­ál­tal ép­pen­ség­gel éb­resz­tő ha­tá­sú ele­me a szo­li­da­ri­tá­si tör­vény­ben tár­gyalt lel­ké­szi nyug­díj és szo­ci­á­lis biz­to­sí­tás kér­dé­se, amely azon­nal to­vább is ve­zet ben­nün­ket na­gyobb össze­füg­gé­sek­ben gyü­le­ke­ze­te­ink te­her­bí­ró ké­pes­sé­gé­nek, meg­ma­ra­dá­sá­nak, a lel­ké­szi élet­pá­lya meg­be­csü­lé­sé­nek gond­ja­in át a kö­zös te­her­vi­se­lés igaz­sá­gos rend­sze­ré­nek, a le­he­tő­ség sze­rin­ti gyü­le­ke­ze­ti ön­fenn­tar­tás cél­já­nak meg­vi­ta­tá­sá­ig. És a sort hosszan kell még foly­tat­nunk a lel­ki, teo­ló­gi­ai, anya­gi gon­dok né­ven ne­ve­zé­sé­vel!

Akár a rend­szer­vál­tás nagy, kör­nye­zet­vál­toz­ta­tó húsz évé­re, akár hat­éves egy­há­zi cik­lu­sunk el­ső fe­lé­re te­kin­tünk, há­lá­val kell meg­kö­szön­nünk Is­ten­nek, hogy a fél­idő nem lett „fe­le­zé­si idő”, az­az egy­há­zunk tag­sá­ga nem ol­vadt el meg­ál­lít­ha­tat­la­nul. Min­den ne­héz­sé­günk, anya­gi és em­be­ri vesz­te­sé­günk és csüg­ge­dé­sünk kö­zött is kö­te­le­ző ki­mon­da­nunk: ez Is­ten ha­tal­mas ke­gyel­me! Tud­juk, hogy a má­so­dik fél­idő, az előt­tünk ál­ló akár há­rom, akár tíz, akár húsz esz­ten­dő, akár az utá­na kö­vet­ke­ző hosszab­bí­tás ke­mény mun­kát, oda­szá­nást kö­ve­tel majd tő­lünk.

A gaz­da­sá­gi vál­ság csu­pán – meg­győ­ző­dé­sem, hogy nem Is­ten tud­tán kí­vül – rá­kény­sze­rít mind­annyi­un­kat ar­ra, hogy meg­lás­suk: Is­ten vál­toz­ta­tó aka­ra­ta nem csu­pán a pénz­tár­cán­kat érin­ti, ha­nem er­köl­cse­in­ket, vi­sel­ke­dé­sün­ket, élet­cél­ja­in­kat, jö­vő­be­li ter­ve­in­ket is. Nem te­he­tünk böl­cseb­bet, ér­tel­me­seb­bet, mint hogy az – élet­re szó­ló – já­ték foly­ta­tá­sá­ban, a má­so­dik fél­idő­ben is Is­ten fel­ké­szí­té­si prog­ram­ja sze­rint me­gyünk ki küz­de­ni. Mert hit­val­lá­sunk ma sem le­het más: Is­ten­nel az em­ber min­den kö­rül­mé­nyek kö­zött csak nyer­het.

Korányi András

::Nyomtatható változat::