Evangélikusok

Hét­köz­na­pi evan­gé­li­ku­sok

Hozzászólás a cikkhez

A tör­té­net ki­csit nép­me­sé­re em­lé­kez­tet. Hol volt, hol nem volt, volt egy­szer egy szor­gal­mas, te­het­sé­ges lány, aki más­ra vá­gyott, mint amit a kör­nye­ze­té­ben el­ér­he­tett, ezért úgy tíz év­vel ez­elõtt el­hagy­ta a szü­lõi há­zat, és a fõ­vá­ros­ba köl­tö­zött. Ta­nul­ni, él­ni, gyö­ke­ret eresz­te­ni. S mi­vel hosszú, ne­héz, buk­ta­tók­kal, csap­dák­kal te­li út­ra lé­pett, még ma sem ért a vé­gé­re. Igaz, mos­tan­ra már vég­le­ge­sen jó irány­ba for­dult a sze­kér, s – so­kak örö­mé­re – bol­dog vég lát­szik ki­bon­ta­koz­ni. Akár­csak a va­ló­di nép­me­sék­ben.

– Vég­zett­sé­ge sze­rint po­li­to­ló­gus, ma­gas szin­ten fog­lal­ko­zott ze­né­vel. Eh­hez ké­pest egy mul­ti­cég­nél dol­go­zik, ahol nem­igen hasz­no­sít­ja fel­ké­szült­sé­gét, tu­dá­sát. Mi­lyen út ve­ze­tett idá­ig?

– Vár­pa­lo­tá­hoz és Szé­kes­fe­hér­vár­hoz köt a csa­lá­di múlt. Ré­gi evan­gé­li­kus fa­mí­lia va­gyunk. Erõs igaz­ság­ér­ze­tem mi­att kis­ko­rom­tól jo­gi pá­lyá­ra sze­ret­tem vol­na men­ni, azon be­lül pe­dig a bün­te­tõ­jog ér­de­kelt. El­sõ kör­ben azon­ban nem vet­tek fel, sõt má­sod­szor­ra is „csak” po­li­to­ló­gia szak­ra, így ha­mar vi­lá­gos­sá vált szá­mom­ra, hogy „az Úr út­jai ki­für­kész­he­tet­le­nek”. Az egye­te­met vé­gül el­vé­gez­tem, sõt jog­ra is át­hall­gat­tam, így már a ta­nul­má­nyi évek alatt ki­de­rült, hogy nem ez az én utam. Már ak­kor meg­mu­tat­ko­zott – a tár­sa­dal­mat más rész­rõl is jel­lem­zõ – szét­hú­zás és el­len­tét, és tisz­tult elõt­tem a kép. Ami nem csak a ked­ve­met vet­te el, ha­nem a pá­lyá­ba ve­tett hi­te­met is. Ek­kor már Bu­da­pes­ten lak­tam, a bá­tyám­mal.

Egye­te­mi éve­im alatt új ki­hí­vás is adó­dott: el­kezd­tem kul­tu­rá­lis ren­dez­vé­nye­ket szer­vez­ni. Bu­lik min­den­hol vol­tak, de a kul­tu­rá­lis ren­dez­vé­nyek bi­zony so­kunk­nak hi­á­nyoz­tak. Hall­gat­tunk klasszi­kus ze­nét, tar­tot­tunk be­szél­ge­tést pro­fesszo­rok­kal. Min­den­ki meg­mu­tat­hat­ta a má­sik fe­lét, én pe­dig na­gyon sze­ret­tem ezt a mun­kát.

– És a ze­ne?

– A ze­ne kez­de­tek­tõl kí­sé­ri az éle­te­met: hat­éves ko­rom­tól ta­nul­tam szol­fézst, majd ének-ze­nei ál­ta­lá­nos is­ko­lá­ba jár­va el­kezd­tem zon­go­ráz­ni, ké­sõbb két évig or­go­nál­tam, sõt jár­tam a fó­ti kán­tor­kép­zõ­be is. Több kó­rus­ban is éne­kel­tem, me­lyek­kel kó­rus­ver­se­nyek­re jár­tunk mind bel-, mind pe­dig kül­föld­re, majd ma­gán­úton is ta­nul­tam éne­kel­ni. So­kan ja­va­sol­ták a ze­nei pá­lyát, ami­hez lett is vol­na ked­vem, de egy al­ler­gia mi­at­ti ki­ha­gyás kö­vet­kez­té­ben meg­tor­pant a pá­lyám, és el­úszott ez a le­he­tõ­ség, ki­csúsz­tam az idõ­bõl. Éne­kel­ni a mai na­pig sze­re­tek, szok­tam is, de be kel­lett lát­nom, hogy – „em­ber ter­vez, Is­ten vé­gez” – már nem le­szek pro­fi mu­zsi­kus.

– Egy nyu­go­dal­mas kis­vá­ros­ból ér­ke­zett a fõ­vá­ros oly­kor õrült for­ga­ta­gá­ba. Nem félt et­tõl a ha­tal­mas lé­pés­tõl, vál­to­zás­tól?

– Ami­kor Bu­da­pest­re ke­rül­tem, a bá­tyám már egy éve itt élt, s ez nagy se­gít­ség, „biz­ton­sá­gi er­nyõ” volt. A tá­vol­ság sem olyan óri­á­si Szé­kes­fe­hér­vár és Bu­da­pest kö­zött, sok ba­rá­tom is itt ta­nult, vagy ide je­lent­ke­zett, így tu­da­tos vá­lasz­tás volt ez a ta­nul­má­nyi hely­szín. Azt azon­ban nem tud­tam, hogy mi vár rám. S vissza­te­kint­ve is csak azt mond­ha­tom: va­ló­ban nem könnyû egy ilyen vál­tás. Az em­ber óha­tat­la­nul ma­gá­ra ma­rad.

– Szü­lei hogy fo­gad­ták a dön­té­sét? Nem fél­tet­ték, hogy „be­da­rál­ja” a nagy­vá­ros?

– Nem tar­tot­tak vissza, de – bár ezt so­ha nem érez­tet­ték ve­lem – tu­dom, hogy fél­tet­tek. Ami­kor csak le­he­tett, be­szél­get­tünk, s ha va­la­mi­ért nem tud­tam ha­za­men­ni hét­vé­gén, hát nem hagy­ták ma­gu­kat, fel­ke­re­ked­tek, és õk lá­to­gat­tak meg egy ká­vé­ra, egy kis bá­to­rí­tás­ra. Vol­tak könnyebb és ne­he­zebb idõ­sza­kok, õk azon­ban min­dig tá­mo­gat­tak és se­gí­tet­tek, ahol csak tud­tak.

– Jól ér­zi ma­gát a mos­ta­ni hely­ze­té­ben? Meg­ta­lál­ta a he­lyét?

– Igen. Meg­ta­lál­tam a he­lye­met, jól­le­het nem gon­dol­nám, hogy ez a vég­le­ges ál­la­pot, hi­szen ér­zem, hogy út­köz­ben va­gyok. Ko­ráb­ban – ami­kor az em­ber egye­dül van egy ide­gen nagy­vá­ros­ban, ez elég­gé ért­he­tõ – gyak­ran fel­tet­tem ma­gam­nak én is a kér­dést: biz­tos, hogy jó úton já­rok? Azon­ban min­dig kap­tam vissza­jel­zést, meg­erõ­sí­tést, biz­ta­tást, hogy igen, most itt a he­lyem, itt kell len­nem, itt kell bol­do­gul­nom. Amit iga­zolt az a tény, hogy si­ke­rült em­ber­nek ma­rad­nom, gyö­ke­ret eresz­te­nem, egy cso­dá­la­tos párt ta­lál­nom, la­kás­hoz, ál­lás­hoz jut­nom. Sõt tíz év alap­ján már az is meg­fo­gal­ma­zó­dott, hogy jó len­ne Bu­da­pest bel­vá­ro­sá­ból egy ki­csit kij­jebb, fák, nö­vé­nyek, a ter­mé­szet kö­ze­lé­be, a nyu­ga­lom­ba vissza­köl­töz­ni.

– Po­li­to­ló­gus­ként, tár­sa­dal­mi, köz­éle­ti is­me­re­tek bir­to­ko­sa­ként hogy lát­ja egy­há­zun­kat?

– Mi­nél za­va­ro­sabb a vi­lág, an­nál in­kább szük­sé­günk van ka­pasz­ko­dók­ra, hit­re, re­mény­re, õszin­te sza­vak­ra, út­mu­ta­tás­ra, csend­re, ahol a vi­lág za­ját ki le­het zár­ni, meg­nyug­vást le­het lel­ni. Ugyan­ak­kor azt lá­tom, hogy ne­héz kí­vül­rõl kö­zel ke­rül­ni az egy­ház­hoz. Az em­be­rek gya­nú­san te­kin­te­nek a „temp­lo­mok vi­lá­gá­ra”. Egy va­sár­na­pi is­ten­tisz­te­let­re még csak-csak el­men­nek, de a töb­bi al­ka­lom, ami már ke­vés­bé arc­ta­lan, ahol vál­lal­nia kell az em­ber­nek ön­ma­gát, a vé­le­mé­nyét, az ar­cát, tud­ni kell nyi­tott­nak és õszin­té­nek len­ni, már nem iga­zán von­zó. Ta­lán job­ban, más­ként kel­le­ne meg­szó­lí­ta­ni az em­be­re­ket.

A jó ér­te­lem­ben vett kon­zer­va­ti­viz­mus je­gyé­ben az egy­ház jól be­vált rend­je csak vi­szony­lag ke­ve­sek szá­má­ra nem ide­gen, az is­me­ret­len vi­szont in­kább ta­szít, mint vonz. Egy­re fel­szí­ne­seb­bé vá­ló vi­lá­gunk­ban szûk tér jut az ala­pos, el­mé­lyült tu­dás­ra és ér­zel­mek­re. De em­lí­te­nék – egy ba­rá­to­mat idéz­ve – egy má­sik okot is. „Olyan szo­mo­rú­ak az éne­ke­i­tek” – hal­lot­tam egy­szer. Én per­sze ezt nem így lá­tom, hi­szen ne­kem hi­tet, re­ményt, meg­erõ­sí­tést ad­nak az éne­kek, de ta­lán ér­de­mes el­gon­dol­kod­ni ezen a kí­vül­rõl jö­võ, jó szán­dé­kú vé­le­mé­nyen.

– Ha tíz év múl­va ta­lál­ko­zunk, re­mé­nyei sze­rint mi­rõl fo­gunk be­szél­get­ni? Mi­rõl fog be­szá­mol­ni?

– Re­mél­he­tõ­leg nem fo­gunk tud­ni be­szél­get­ni, mert a kö­rü­löt­tünk sza­lad­gá­ló gyer­me­ke­im­re kell majd fi­gyel­nem. Hi­szen szá­mom­ra az egyik leg­na­gyobb ér­ték a csa­lád. Mun­ka te­rén most még nem lá­tom, hogy mer­re for­dul az éle­tem, mit szán ne­kem a jó Is­ten, ab­ban azon­ban egy­ál­ta­lán nem va­gyok biz­tos, hogy még min­dig egy mul­ti­cég­nél fo­gok dol­goz­ni. A hu­mán, a ze­nész, az em­be­ri ol­da­lam azt súg­ja, nem va­ló­szí­nû, hogy vég­leg össze­kö­töt­tem ma­gam ez­zel az élet- és mun­ka­vég­zé­si for­má­val, kul­tú­rá­val.

Akár­hogy lesz is, mi­vel igye­ke­zem ke­resz­tény­ként él­ni a min­den­nap­ja­i­mat, egy do­log­ban egé­szen biz­tos va­gyok: hogy fél­nem nincs mi­tõl, és tö­ké­le­te­sen szük­ség­te­len, mert tu­dom, hogy erõs vár az én Is­te­nem.

Gyar­ma­ti Gá­bor

::Nyomtatható változat::