Keresztény szemmel

Hozzászólás a cikkhez

Ne te­kint­se az ol­va­só a püs­pö­kök té­ma­sze­gény­sé­gé­nek, hogy a mai Ég­tá­jo­ló is az egy­ház és az ok­ta­tás kér­dé­sé­vel fog­lal­ko­zik. Húsz év­vel a fa­so­ri gim­ná­zi­um új­ra­in­du­lá­sa után szá­mot­te­vő is­ko­la­há­ló­zat bir­to­ká­ban, ugyan­ak­kor a ten­ger­nyi fel­ada­tot lát­va ta­lán nem szo­rul ma­gya­rá­zat­ra, hogy mi­ért foly­ta­tom most az egy he­te Itt­zés Já­nos püs­pök ál­tal meg­kez­dett gon­do­la­to­kat.

Tu­da­to­san az or­szá­gos evan­gé­li­kus pe­da­gó­gus­kon­fe­ren­cia részt­ve­vő­it kí­vá­nom meg­szó­lí­ta­ni, ben­nük a mun­ka­tár­sa­kat sze­ret­ném kö­szön­te­ni. Ami­kor egy-egy evan­gé­li­kus is­ko­la ta­ná­ra­i­val ta­lál­ko­zom, rend­sze­rint – ta­lán nem túl mo­do­ro­san – „ked­ves kol­lé­gák­nak” szó­lí­tom őket. Ez­zel egy­részt ké­rem őket, hogy en­gem, a bot­csi­nál­ta ta­nárt – aki éve­ken át bol­do­gan ta­ní­tot­tam a fa­so­ri gim­ná­zi­um­ban – fo­gad­ja­nak be ma­guk kö­zé. Más­részt je­lez­ni kí­vá­nom ne­kik, hogy ők a lel­ké­szek köz­vet­len mun­ka­tár­sai le­het­nek.

Év­ti­ze­de­ken át ke­vés pél­da volt er­re a köl­csö­nös nyi­tás­ra. Ta­lán né­hány pe­da­gó­gus­ként dol­go­zó pap­né vagy az is­ko­lai hit­ok­ta­tást a leg­ne­he­zebb idők­ben is vég­ző lel­kész ál­do­za­tos helyt­ál­lá­sa se­gí­tett an­nak a sza­ka­dék­nak az át­hi­da­lá­sá­ban, ame­lyet el­ső­sor­ban az ideo­ló­gi­ai kü­lönb­sé­get már az is­ko­lai ok­ta­tás­ban is hang­sú­lyo­zó ha­ta­lom ásott an­nak ide­jén.

Ez a mély árok már csak azért is mes­ter­sé­ges kép­ződ­mény volt, mert az egy­há­zak év­szá­za­do­kon át is­ko­la­fenn­tar­tók vol­tak, és a „temp­lom és is­ko­la” Re­mé­nyik Sán­dor ál­tal oly meg­ren­dí­tő­en áb­rá­zolt össze­tar­to­zá­sa ter­mé­sze­tes adott­ság­nak szá­mí­tott. A lel­kész és a ta­ní­tó har­mo­ni­kus együtt­mű­kö­dé­se egy-egy kö­zös­ség tar­tó­pil­lé­rét je­len­tet­te. Ők osz­toz­tak a baj­ban is. Elég, ha csak ar­ra uta­lok, hogy az el­len­re­for­má­ció ide­jén gá­lyá­ra hur­colt pro­tes­tán­sok kö­zött nem­csak pré­di­ká­to­rok, ha­nem is­ko­la­mes­te­rek is vol­tak. A haj­da­ni evan­gé­li­kus kán­tor­ta­ní­tók ál­dott szol­gá­la­tá­ra pe­dig még ma is so­kan em­lé­kez­nek. Ugyan­ak­kor mi­cso­da egyé­ni és kö­zös­sé­gi tra­gé­di­á­kat oko­zott a „né­pi de­mok­rá­cia” azon dön­té­se, amely a kán­tor­ta­ní­tó­kat vá­lasz­tás elé ál­lí­tot­ta: vagy egy­há­zi, vagy is­ko­lai kö­tő­dé­sü­ket ha­la­dék­ta­la­nul és tel­jes mér­ték­ben meg kell szün­tet­ni­ük!

Azon nem­ze­dék tag­ja va­gyok, amely nem jár­ha­tott evan­gé­li­kus is­ko­lá­ba. Em­lék­szem, mi­lyen so­kat je­len­tett ezért an­nak ide­jén szá­mom­ra, ami­kor egy kö­tet­ben fel­fe­dez­tem Re­mé­nyik Sán­dor Ha nem lesz töb­bé is­ko­lánk cí­mű ver­sét. Húsz évem min­den el­szánt­sá­gá­val mond­tam együtt a köl­tő­vel: „…es­kü­szünk / Min­den­re, ami szent ne­künk: / így, is­ko­lát­la­nul / Egy­más­ból olyan nem­ze­dé­ket ne­ve­lünk, / Hogy mind az idők vé­ge­ze­té­ig / Meg­em­le­get­te­tünk.”

Igen, ne­künk nem volt evan­gé­li­kus is­ko­lánk. (Hogy a fo­ga­da­lom nyo­mán olyan ki­emel­ke­dő nem­ze­dék­ké vál­tunk-e, nem tisz­tem el­dön­te­ni. Azt azért ta­pasz­ta­lom, hogy fon­to­sak va­gyunk egy­más­nak, és ez na­gyon jó.) Én sze­mély sze­rint nem is­mer­het­tem meg, mit je­lent az is­ko­lai hit­tan­óra, egy-egy tan­év­kez­dő csen­des­nap. Is­ko­la­tás­kám­ba a tíz­órai mel­lé nem ke­rült be az éne­kes­könyv vagy a Bib­lia. Utób­bi egy­szer-egy­szer azért ve­lem volt, ám csak­nem baj lett be­lő­le. Pél­dá­ul ami­kor a hír­hed­ten ate­is­ta igaz­ga­tó­he­lyet­tes raj­ta­ka­pott, hogy Me­loc­co Já­nos ba­rá­tom­mal egy Új­szö­vet­sé­get la­poz­ga­tunk a fo­lyo­són. Elő­ző nap együtt néz­tük meg A he­te­dik pe­csét cí­mű Berg­man-fil­met, és meg akar­tuk is­mer­ni for­rá­sa­it a Je­le­né­sek köny­vé­ben. (Ta­lán így ösz­tö­nö­sen is meg­él­tük az „egy­más­ból olyan nem­ze­dé­ket ne­ve­lünk” szán­dé­kát.)

A mi ta­ná­ra­ink nem vet­tek részt egy­há­zi pe­da­gó­gus­ta­lál­ko­zón. De Is­ten gon­dos­ko­dott ar­ról, hogy utat ta­lál­ja­nak hoz­zánk. Ha­zud­nék, ha azt mon­da­nám, hogy a fi­zi­ka ked­venc tár­gyam lett vol­na, de Só­lyom Ilona ta­nár­nő­vel tit­kos lel­ki kap­cso­lat kö­tött össze min­ket. Ta­lán nem in­diszk­ré­ció, ha fel­idé­zem: ami­kor édes­ap­ja, Só­lyom Je­nő pro­fesszor – édes­apám atyai jó ba­rát­ja – hal­dok­lott, ak­kor a ta­nár­nő könnyes szem­mel jött oda hoz­zám a fo­lyo­són, és ta­lán még ar­ra is kért, imád­koz­zunk ér­tük. Szin­te csak az ős­ke­resz­té­nyek tit­kos jel­ké­pét, a ha­lat nem raj­zol­tuk a ho­mok­ba…

A mi nem­ze­dé­künk­nek volt egy ször­nyű­sé­ges tan­tár­gya, amelyet ne­gye­di­kes gim­na­zis­ta­ként kel­lett ta­nul­nunk. Úgy hív­ták, hogy „vi­lág­né­ze­tünk alap­jai”. A ta­ná­rok több­sé­ge alig­ha­nem kény­sze­re­det­ten le­nyom­ta di­ák­jai tor­kán a mar­xiz­mus–le­ni­niz­mus és a tu­do­má­nyos szo­ci­a­liz­mus szá­raz gom­bó­ca­it. Ne­künk, a bu­da­pes­ti Ve­res Pál­né Gim­ná­zi­um ne­gye­dik cé­se­i­nek azon­ban volt egy olyan ta­ná­runk, aki a bor­zal­mas tan­köny­vet fél­re­té­ve fi­lo­zó­fi­át, esz­té­ti­kát és ha­son­ló­kat ok­ta­tott, nem kö­zép­is­ko­lás fo­kon. Akit per­sze azért is sze­ret­tünk, mert va­gány­an hosszú volt a ha­ja, és szom­bat dél­utá­non­ként be­állt hoz­zánk fo­ciz­ni.

Ne­ki, Tur­csá­nyi Er­vin ta­nár úr­nak és – köz­vet­ve – a „vi­lág­né­ze­tünk alap­jai” ne­vű tan­tárgy­nak még ab­ban is ré­sze volt, hogy a teo­ló­gi­á­ra je­lent­kez­tem. Ti­zen­hét éves di­ák­ként ar­ra kap­tam ugyan­is le­he­tő­sé­get, hogy Karl Barth és Ru­dolf Bult­mann teo­ló­gi­á­ját mu­tas­sam be egy úgy­ne­ve­zett kis­elő­adás ke­re­té­ben. Ma már tu­dom, hogy a ta­nár úr­ra apó­sa is hat­ha­tott, hi­szen Ben­czúr Lász­ló ak­ko­ri an­gyal­föl­di lel­kész Barth ta­nít­vá­nyá­nak szá­mí­tott. Ta­nár és lel­kész jó össz­já­té­ka volt ez. Olyan, mint egy jó üte­mű kény­sze­rí­tő át­adás ama szom­bat dél­utá­nok egyi­kén.

Mind­ez­zel azt aka­rom csak mon­da­ni – a sport­ból vett kép­nél ma­rad­va –, hogy mi ak­kor ide­gen pá­lyán kel­lett, hogy játsszunk. Ma már azon­ban ha­zai pá­lyán is meg­mér­kőz­he­tünk. Egy-egy fél­idő itt is negy­ven­öt per­cig tart… Kér­dé­sem az, hogy tu­dunk-e él­ni a ha­zai pá­lya elő­nyé­vel? És per­sze jó csa­pa­to­kat tu­dunk-e to­bo­roz­ni?

A „ha­zai pá­lya” azt je­len­ti, hogy az egy­ház ma­gá­é­nak te­kin­ti is­ko­lá­it, és a ta­ná­rok, di­á­kok, dol­go­zók ma­gu­ké­nak te­kin­tik az egy­há­zat. A gyü­le­ke­ze­tek ál­do­za­tok­ra is ké­szek is­ko­lá­i­kért, óvo­dá­i­kért. Az egy­ház nem egy­sze­rű­en az ál­la­mi nor­ma­tív tá­mo­ga­tást oszt­ja szét az in­téz­mé­nyei kö­zött, ha­nem hoz­zá­te­szi so­kak lel­ki, szel­le­mi és anya­gi erő­fe­szí­té­sét. A lel­kész nem szé­gyel­li el­is­mer­ni, hogy so­kat ta­nul­hat a pe­da­gó­gus­tól, a ta­nár pe­dig igény­be ve­szi a lel­ki­gon­do­zó se­gít­sé­gét. Va­la­mennyi egy­há­zi mun­ka­ágat meg­ha­tá­roz az a tu­dat, hogy is­ko­lá­ink és kol­lé­gi­u­ma­ink van­nak. Ez ér­ző­dik a saj­tó­ban, a gyűj­te­mé­nyek­ben, a hit­tu­do­má­nyi egye­te­men, de még a dia­kó­ni­á­ban vagy a fi­a­ta­lok kö­zött vég­zett mun­kánk­ban is.

A di­á­kok és a ta­ná­rok pe­dig örül­nek an­nak, hogy ha­zai pá­lyán mér­kőz­het­nek meg, vagy­is ma­gu­ké­nak te­kin­tik az egy­há­zat.

Fabiny Tamás püspök Északi Egyházkerület

::Nyomtatható változat::