A hét témája

Hozzászólás a cikkhez

Ha­tár­hely­ze­te­ink – if­jú­sá­gi és gyer­mek-lel­ki­gon­do­zás kór­há­zi kör­nye­zet­ben cím­mel tar­tot­ta ti­zen­he­te­dik tu­do­má­nyos ülé­sét a Kli­ni­kai Lel­ki­gon­do­zók Öku­me­ni­kus Egye­sü­le­te. A prog­ram­nak jú­ni­us 12-én a bu­da­pes­ti Vá­ros­ma­jo­ri Jé­zus Szí­ve Plé­bá­nia kis­temp­lo­ma adott he­lyet.

Le­nyom­tam a ki­lin­cset. A temp­lom­aj­tó nem en­ge­dett. Még egy­szer pró­bál­koz­tam. Az aj­tó ma­ka­csul tar­tot­ta ma­gát. „Már­pe­dig ne­kem er­re a kon­fe­ren­ci­á­ra min­den­kép­pen be kell jut­nom. Meg­ígér­tem. Ta­lán nem itt van­nak” – gon­dol­tam. Kör­be­jár­tam az épü­le­tet. A má­sik aj­tót zár­va ta­lál­tam. Az ab­la­ko­kon ke­resz­tül azon­ban re­mény­tel­jes vil­lany­fény szű­rő­dött ki. Erő­seb­ben, bát­rab­ban nyom­tam meg a ki­lin­cset. Az aj­tó ki­tá­rult előt­tem.

A temp­lom­ban tö­mött szék­so­rok fél­kör alak­ban. Az elő­adói pult­nál Kul­csár Zsu­zsan­na evan­gé­li­kus lel­kész, az egye­sü­let tit­ká­ra. Épp jó­kor ér­kez­tem. Zsu­zsa elő­adá­sá­ra na­gyon kí­ván­csi vol­tam. Csen­de­sen he­lyet fog­lal­tam. Tel­jes fi­gyel­mem­mel az elő­adó­ra kon­cent­rál­tam. Ahogy be­szélt, meg­ele­ve­ne­dett előt­tem a kór­ház gyer­mek­osz­tá­lya, lát­tam ma­gam előtt Zsu­zsát, ahogy épp egy ka­nál le­vest pró­bál be­csem­pész­ni egy gyer­mek szá­já­ba, ahogy fe­hér kö­pe­nyé­ben me­sél egy má­sik csöpp­ség­nek, ahogy mo­so­lyá­val, já­té­kos­sá­gá­val, sze­mély­re sza­bott mód­sze­re­i­vel, sze­re­te­té­vel el­űzi a gyer­me­kek fé­lel­mét.

„A lel­ki­gon­do­zó­nak tud­nia kell, hogy ő nem a gyer­mek ap­ja vagy any­ja, de nem is a test­vé­re. Tud­nia kell, hol a he­lye a gyer­mek éle­té­ben, a csa­lád­ban, a kór­ház kö­zös­sé­gé­ben. Vi­gyáz­nia kell, mert ami­kor meg­szó­lít egy gyer­me­ket, szent hely­re lép. A csa­lád­ba” – vissz­han­goz­nak sza­vai még most is ben­nem. Büsz­ke vol­tam rá. Büsz­ke vol­tam ar­ra, hogy egy ilyen mun­ká­ban evan­gé­li­kus lel­kész vesz részt, hogy egy ilyen elő­adást evan­gé­li­kus lel­kész tart, hogy egy ilyen ne­mes szol­gált­ra ala­kult egye­sü­let tit­ká­ra evan­gé­li­kus lel­kész.

A dél­előt­ti elő­adá­so­kat dr. Pász­thy Bea, az I. Szá­mú Gyer­mek­gyó­gyá­sza­ti Kli­ni­ka Gyer­mek- és If­jú­ság­pszi­chi­át­ri­ai Osz­tá­lyá­nak osz­tály­ve­ze­tő fő­or­vo­sa, il­let­ve dr. Kas­sai Ta­más, a Pé­ter­fy Sán­dor Ut­cai Kór­ház Bal­ese­ti Köz­pont Gyer­mek­tra­u­ma­to­ló­gi­ai Osz­tá­lyá­nak osz­tály­ve­ze­tő fő­or­vo­sa tar­tot­ta.

A hoz­zá­szó­lá­sok kö­zül egy édes­anya sza­vai ha­tot­tak meg. El­mond­ta, hogy ami­kor ki­bon­tot­ta a meg­hí­vót, a kis­gyer­me­ke is rá­né­zett a raj­ta lé­vő rajz­ra. Egy fe­ke­te ku­tya, egy kis­lány és vi­rá­gok lát­ha­tók a raj­zon. A kon­fe­ren­ci­án kü­lö­nös ér­tel­met nyert a ha­ra­pós, uga­tó, ret­te­gett fe­ke­te ku­tya: a mi sze­münk­ben a fé­le­lem meg­tes­te­sí­tő­je lett. A be­teg­ség, a fáj­da­lom, a ma­gá­ra ha­gyott­ság, a ki­szol­gál­ta­tott­ság jel­ké­pe. A ku­tya lett mind­az szá­munk­ra, ami egy kór­ház­ban fé­lel­met kelt­het egy gyer­mek­ben, ami­től ret­teg­het, de amit ta­lán nem tud sza­vak­ba ön­te­ni, csak érez­ni.

Hir­te­len egy gyer­mek­ko­ri em­lé­kem buk­kant elő. Az or­vo­si szo­ba, ben­ne én, mint alig hat­éves kis­lány, aki­nek szu­rit fog­nak ad­ni, de aki annyi­ra fél a tű­től, hogy or­dít, sőt me­ne­kül ki a ren­de­lő­ből a vá­ró­ba; akit vé­gül úgy fog­nak le, és von­szol­nak be, hogy be­ad­ják ne­ki az in­jek­ci­ót. Ez az én fe­ke­te ku­tyám tör­té­ne­te. Az előbb em­lí­tett édes­anya kis­lá­nya azon­ban meg­sze­lí­dí­tet­te a fé­le­lem fe­ke­te ku­tyá­ját. Ő egy sze­líd anya­ku­tyát lá­tott meg ben­ne, aki­nek jó, mert sok kis­ku­tyát tud szop­tat­ni. A kis­lány el­kép­ze­lé­sét tá­masz­tot­ta alá Jé­zus mon­da­ta is: „En­ged­jé­tek hoz­zám jön­ni a gyer­me­ke­ket…” Ez az ige fe­hér be­tűk­kel vi­rít a fe­ke­te ku­tyán.

Szük­ség van ránk, fel­nőtt, el­hi­va­tott, kép­zett lel­ki­gon­do­zók­ra ott a gyer­me­kek kór­há­zi ágyá­nál, mert mi már tud­juk, át­él­tük, mi­lyen gyer­mek­ként be­teg­nek len­ni. Szük­ség van ránk, hogy meg­sze­lí­dül­je­nek a „fe­ke­te ku­tyák”.

Jó len­ne, ha jö­vő­re a ti­zen­nyol­ca­dik tu­do­má­nyos ülés al­kal­má­val mi­nél töb­ben nyit­nánk be a vá­ros­ma­jo­ri kis­temp­lom aj­ta­ján. Evan­gé­li­ku­sok is, mert van he­lyünk és szol­gá­la­tunk a kór­há­zak­ban ne­künk is.

Hei­ne­mann Il­di­kó

::Nyomtatható változat::