Kultúrkörök

Hozzászólás a cikkhez

Meg­je­le­né­sé­hez mér­ten éve­ket kés­ve ke­rült ke­zem­be Dá­ni­e­lisz Éva evangélikus költőnő A meg­őr­zött mé­cses cí­mű ver­ses­kö­te­te. Ki­vi­te­lé­ben sem­mi kü­lön­le­ges, sem­mi hi­val­ko­dás: fe­hér la­po­kon fe­ke­te nyo­mat­ban ver­sek, gra­fi­kák. Utób­bi­ak Kis Iván mun­kái, ap­ró­lé­ko­san ki­dol­go­zot­tak, re­á­li­sak, szé­pek.

A kar­csú kö­tet tar­tal­ma iga­zol­ja, hogy az ol­va­sás­hoz ked­vet te­rem­tő fül­szö­veg nem ló­dít ha­tás­va­dász mód­ra. Iga­zat fo­gal­maz meg, a ver­se­ket te­rem­tő köl­tő­nő szán­dé­ká­nak az iga­zát. Dá­ni­e­lisz Éva hi­va­tá­sa sze­rint ma­gyar sza­kos ta­nár, kül­föl­di di­á­ko­kat ok­ta­tott a ma­gyar nyelv sza­bá­lya­i­ra. Vers­fű­zé­sé­ben, rí­mek­ben gaz­dag, rit­mu­sa­it te­kint­ve sza­bá­lyos al­ko­tá­sa­i­ban két­ség­kí­vül ér­ző­dik a szak­ma is­me­re­te és sze­re­te­te.

Ám van va­la­mi, amit le­he­tet­len fi­gyel­men kí­vül hagyni, ha vers­ről esik szó: a lel­ki él­ményt ered­mé­nye­ző bel­ső erő, amely csak a ver­sek al­ko­tó­já­nak szí­vé­ből szár­maz­hat hi­te­le­sen. Mind­ez le­ke­re­kí­tet­ten van je­len kö­te­té­nek leg­si­ke­rül­tebb da­rab­ja­i­ban ak­kor is, ha a ver­sek ol­va­sá­sa köz­ben Áp­rily La­jos és Vár­nai Zse­ni so­ra­i­nak lük­te­té­se jut eszünk­be itt-ott, s ez – vall­juk be – el­fo­gad­ha­tó ha­tás ab­ból az alap­elv­ből ki­in­dul­va, ami az em­ber­ség ter­mé­sze­tét, a ter­mé­sze­tes em­ber­sé­get il­le­ti.

A kö­te­tet kez­dő cik­lus cí­mét nem vé­let­le­nül köl­csö­nöz­tem e cikk cí­mé­ül, hi­szen ez a csend, ez az ész­re­vét­len­ség, sze­líd­ség na­gyon is hi­ány­zik a má­ból. Dá­ni­e­lisz az ön­zet­len­ség köl­tői ma­ga­tar­tá­sá­nak hí­ve, mint kö­te­te mot­tó­já­ban ken­dő­zet­le­nül ki­je­len­ti: „Az ma­rad ti­éd, amit más­nak ad­tál, / csak az a szép, mit más­nak meg­mu­tat­tál, / csak azt tu­dod, mit más­nak ta­ní­tot­tál, / és nem fá­zol, ha volt, kit be­ta­kar­tál.” Mi­cso­da em­be­ri erő rej­lik e négy sor mö­gött! Az össze­tar­to­zá­sé, amely­nek há­ló­ja szín­leg fosz­la­doz­ni lát­szik ko­runk tár­sa­dal­má­ban. S meg­ej­tő rög­tön az el­ső, A ren­ge­teg­be rejtsd ma­gad! cí­mű ver­sé­nek tán­to­rít­ha­tat­lan jó­zan­sá­ga.

A ké­tel­ke­dé­s nem ke­rül el min­ket, er­re utal né­hány ver­se, s ez a bi­zony­ta­lan ér­zés nem ke­ve­sebbre alkalmas, mint hogy meg­erő­sít­sen hit­iga­z­unk­ban. Így tör­té­nik a ver­se­ket te­rem­tő köl­tői sors­ban is, hi­szen az em­ber­ség gyö­ke­ré­ből szár­ma­zik, s kö­te­les­sé­ge hor­doz­ni az em­ber­ség zász­la­it: sza­vak vi­ga­szát. Val­lo­má­sok a ver­sek – élet­ről, anya­ság­ról, sze­re­tet­ről, anya­nyelv­ről, múlt­ról, je­len­ről, a be­le­tö­rő­dés és/vagy a so­ha be­le nem tö­rő­dés kény­sze­ré­ben.

A kö­tet leg­ne­me­sebb szö­ve­dé­ke a Ha­lottsi­ra­tó ta­golt mo­no­lóg­ja, amely­ben sze­rel­mé­re em­lé­ke­zik, a lét­be­li múlt­ban és a lé­ten tú­li jö­vő­ben old­va a vesz­te­ség mély­sé­gé­nek iszo­nyú fáj­dal­mát. Lé­lek­ben és em­lé­ke­zet­ben együtt él a min­den­na­pok va­ló­sá­gá­ból már el­tá­vo­zott sze­ret­te­i­vel, s könnye­in­ket hív­ja elő az át­ér­zés­sel írott (és ol­va­sott) em­lé­ke­ző ver­se­i­vel. Azt fo­gal­maz­za meg, amit el­ve­szí­te­ni nem sza­bad, azt a bel­ső tar­tást, amely mind­örök­kön ál­tal el­kí­sér min­ket a sze­mé­lyünk­re sza­bott úton. És mer­je va­la­ki két­ség­be von­ni a mű­vé­szet em­pá­ti­á­ját; Dá­ni­e­lisz Éva gon­do­la­tai-ér­zel­mei rög­tön rá­cá­fol­nak úgy­is, s azon­nal tá­ma­szá­vá vá­lik min­den­ki­nek (és min­den­ki e köl­té­szet­nek), aki bel­ső utak ve­zér­le­té­vel ha­lad.

Nagy tár­sa­dal­mi vál­to­zá­sok ígé­re­tét je­len­tő ese­mé­nyek­ről szá­mol be Ma­gyar hit­val­lás cí­mű, kö­tet­zá­ró cik­lu­sá­ban. El­ső­sor­ban az 1956-os for­ra­da­lom és sza­bad­ság­harc tör­té­né­se­i­nek, azok szel­le­mi utó­éle­té­nek ál­lít em­lé­ket. „Mert az igaz­ság egy­szer győz­ni fog, / bár­mily mély­ről tü­lek­szik fel a fény­re, / min­dig a Krisz­tus ke­reszt­je ra­gyog, / és so­ha nem a Jú­dás ezüst­pén­ze” – vall­ja a Nagy Im­re és tár­sai ha­lá­lá­ra cí­mű ver­sé­nek be­fe­je­ző sza­ka­szá­ban. S bár óha­tat­lan, hogy e tár­sa­dal­mi je­len­sé­ge­ket fel­ele­ve­ní­tő és szub­jek­tí­ven ér­tel­me­ző mon­da­ni­va­ló ve­zér­cikk­ízt vi­gyen a ver­sek­be, még­is nap­ja­in­kig ha­tó ér­vényt ké­pes ad­ni ilyen fi­gyel­mez­te­té­sek­kel: „Egy­for­mán sós min­den ma­gyar könny, / s igaz­gyöngy min­den csepp vé­re­tek, / hát ne en­ged­jé­tek ki­ját­sza­ni / egy­más el­len a szen­ve­dés­te­ket!” (A Ter­ror Há­za Mú­ze­um fa­lá­ra) Az össze­kap­cso­ló „or­szág­nyi szent kéz­fo­gás”-t hi­á­nyol­ja, amely lé­te­zett ugyan, de hagy­ták el­vesz­ni a ha­zug jel­sza­va­kat szö­vő jö­vő­ben szét­hú­zó ke­zek. Ma­gán­sze­mé­lyi po­li­ti­kum 1956 és 2006 táv­la­tá­ban – vers­ben.

Dá­ni­elsz Éva köl­té­sze­té­nek – mert az, nem ér­vény­te­le­nít­he­ti, hogy ért­he­tő nyel­ven fo­gal­maz, hi­szen a hi­te­les­ség út­ja bo­nyo­lult ké­pek sű­rű­je nél­kü­l is le­het ha­tá­sos és fő­leg egy­sze­rű – ér­de­me: da­col­va min­den­fé­le, kör­nye­zet táp­lál­ta sé­re­lem­mel, hir­de­ti a hét­köz­na­pi hű­ség bel­ső ér­vé­nyű, szo­lid di­cső­sé­gét.

Dá­ni­e­lisz Éva: A meg­őr­zött mé­cses. Püs­ki Ki­adó, Bu­da­pest, 2007.

Zsi­rai Lász­ló

::Nyomtatható változat::