Kultúrkörök

Hozzászólás a cikkhez

A pá­ri­zsi la­tin ne­gyed­ben sé­tál­va könnyű el­kép­zel­ni az egy­ko­ri egye­te­mi pol­gá­ro­kat, amint lá­za­san dis­ku­rál­va si­et­nek egy-egy hí­re­sebb pro­fesszor elő­adá­sá­ra, vagy a kocs­mák­ból tán­to­rog­nak ki be­csíp­ve, mi­u­tán el­it­ták a vizs­gá­ra szánt pénzt. Akik is­me­rik Vil­lon ver­se­it, könnyebb hely­zet­ben van­nak, bár ők in­kább csak a lé­ha di­ák­élet egyes mo­men­tu­ma­i­ba nyer­het­nek be­te­kin­tést. A kö­zép­kor ál­lí­tó­lag sö­tét év­szá­za­dai alatt azon­ban ko­moly tu­dományos ­mun­ka folyt az egye­te­mek meg­szen­telt fa­lai kö­zött.

Az iga­zi egye­te­mek az el­ső vá­ro­sok meg­je­le­né­sé­vel szü­let­tek meg Eu­ró­pá­ban. Per­sze ér­tel­mi­ség – amely fő­ként pa­pok­ból állt – már ko­ráb­ban is lé­te­zett, gon­dol­junk csak a Frank Bi­ro­da­lom Ka­ro­ling-re­ne­szán­szá­ra és an­nak fő mes­te­ré­re, Al­ku­in­ra.

A ko­ra kö­zép­kor pap­ja­i­nak és szer­ze­te­si kö­zös­sé­ge­i­nek el nem évü­lő ér­de­me, hogy az írás­be­li­sé­get át­men­tet­ték a Ró­mai Bi­ro­da­lom­ból. A kor cso­dá­la­tos kó­de­xei ek­kor még lu­xus­cé­lok­ra ké­szül­tek, hi­szen a né­pes­ség nagy ré­sze – be­le­ért­ve az ural­ko­dó Nagy Ká­rolyt is – tö­ké­le­te­sen anal­fa­bé­ta volt. A fan­tasz­ti­kus ap­ró­lé­kos­ság­gal ki­dol­go­zott, ha­tal­mas mé­re­tű köny­ve­ket nem is azért ké­szí­tet­ték, hogy bár­ki ol­vas­son be­lő­lük. A mé­reg­drá­ga kó­de­xek a temp­lo­mok kincs­tá­ra­it gaz­da­gí­tot­ták. A köny­vet má­so­ló szer­ze­te­sek szá­má­ra tel­je­sen kö­zöm­bös volt, hogy mit má­sol­nak, in­kább az Is­ten­nek szen­telt buz­ga­lom és igye­ke­zet szá­mí­tott. Per­sze is­ko­lák már ak­kor is vol­tak, hi­szen az egy­ház­nak szüksége volt az írás­tu­dók után­pót­lá­sá­ra. A ko­los­to­ri és püs­pö­ki köz­pon­tok is­ko­lá­i­ban csu­pán az egy­há­zi és vi­lá­gi ve­ze­tők kép­zé­sé­ről gon­dos­kod­tak.

Mo­dern Bá­bel vagy a szel­lem fá­ro­sza?

Az iga­zi ér­tel­mi­ség az érett kö­zép­kor vá­ro­sa­i­val együtt je­lent meg a 12–13. szá­zad­ban. A kul­tú­ra fel­len­dü­lé­sét se­gí­tet­te, hogy Eu­ró­pa meg­is­mer­ke­dett a Kö­zel-Ke­let szel­le­mi gaz­dag­sá­gá­val.

A fű­sze­rek­kel és a se­lyem­mel kéz­ira­tok is ér­kez­tek a ki­rá­lyi ud­va­rok­ba, vá­ro­sok­ba, és a ke­resz­tény Nyu­gat meg­is­mer­ke­dett a gö­rög–arab mű­velt­ség­gel. Bár az ara­bok in­kább csak köz­ve­tí­tők voltak, és a ko­ráb­ban még eret­nek­nek nyil­vá­ní­tott óko­ri gö­rög és la­tin szer­zők mű­ve­i­vel is­mer­te­tték meg a ke­resz­té­nye­ket. Arisz­to­te­lész, Ga­lén­osz, Pto­le­ma­i­osz, Hip­pok­ra­tész mű­vei vissza­ér­kez­tek Eu­ró­pá­ba – ara­bul. El­ső­sor­ban a mu­zul­mán kö­zel­ség mi­att ara­bul ki­vá­ló­an be­szé­lő spa­nyol ke­resz­té­nyek for­dították eze­ket a mű­ve­ket a kor nem­zet­kö­zi nyel­vé­re, a la­tin­ra.

Azért az arab mű­velt­ség­ből is gaz­da­go­dott a nyu­ga­ti kul­tú­ra: Eu­ró­pa meg­is­me­rte az arab szám­je­gye­ket, a ma­te­ma­ti­kát és az al­kí­mi­át. Ek­kor „fer­tő­ződ­tek” meg a leg­ra­gyo­góbb el­mék az élet­eli­xír ku­ta­tá­sá­nak vá­gyá­val. És bár a for­dí­tók nagy ré­sze His­pá­ni­á­ban mű­kö­dött, az „adat­fel­dol­go­zó köz­pon­tok” már – Fran­cia­or­szág­ban, Ang­li­á­ban és Itá­li­á­ban –az el­ső egye­te­mek.

A kor leg­hí­re­sebb és egyik leg­ki­vá­lóbb egye­te­me a pá­ri­zsi. Az in­téz­mény a Cité szi­ge­tén ál­ló hí­res ka­ted­rá­lis mel­let­ti is­ko­lá­ból fej­lő­dött ki, és ter­jesz­ke­dett át a mai la­tin ne­gyed­re. Et­től kezd­ve Pá­rizs so­kak szá­má­ra szel­le­mi vi­lá­gí­tó­to­rony, má­sok­nak azon­ban a mo­dern Ba­bi­lon, ahol zül­lött fi­lo­zó­fu­sok sze­ren­cse­já­ték­kal, bor­ral és nők­kel mú­lat­ják az időt. Mind­két meg­lá­tás­ban van né­mi igaz­ság.

A ko­ra­be­li di­á­kok egyik cso­port­ját a go­li­ar­dok vagy más né­ven ván­dor­de­á­kok al­kot­ták. Nincs mit szé­pí­te­ni raj­ta, ők bi­zony leg­in­kább csa­var­gók vol­tak, nem­rit­kán ve­szé­lyes baj­ke­ve­rők és a ko­ra­be­li tár­sa­da­lom éles nyel­vű kri­ti­ku­sai. Ők voltak az is­ko­lák, egye­te­mek sze­gény di­ák­jai, akik egyik nap­ról a má­sik­ra ten­ge­tték az éle­tü­ket, szol­gá­nak sze­gőd­tek sze­ren­csé­sebb di­ák­tár­sa­ik­hoz, kol­dul­tak, vagy ha jobb öt­le­tük nem volt, ra­bol­tak. Mint pél­dá­ul Vil­lon. Köl­te­mé­nye­ik­ben ke­se­rű in­du­lat­tal os­to­roz­ták a tár­sa­dal­mat. Ked­velt cél­pont­ja­ik voltak a gaz­dag pa­pok, a kép­mu­ta­tó szer­ze­te­sek, az os­to­ba pa­rasz­tok, a ki­vált­sá­gok­kal bí­ró ne­me­sek. Gya­kor­la­ti­lag tény­leg az egész tár­sa­da­lom. Ha jó ked­vük tá­madt, a já­ték, a bor és a nők kö­rül fo­rog­tak gon­do­la­ta­ik. A 13. szá­zad­ra az­tán el­tűn­tek, há­la a ha­tó­sá­gok ha­té­kony mű­kö­dé­sé­nek.

Hat év, hét sza­bad mű­vé­szet

De iga­zuk van azok­nak is, akik a mű­velt­ség fé­nyes csil­la­ga­i­nak lát­ják az egye­te­me­ket. A 13. szá­zad­ra ki­ala­kult és meg­szi­lár­dult az egye­te­mek szer­ve­ze­te, ta­ní­tá­si rend­je. Az in­téz­mé­nyek több­sé­ge egy­há­zi ala­pí­tá­sú volt, de las­san­ként egy­re több ki­vált­sá­got, egy­re na­gyobb ön­ál­ló­sá­got ví­vott ki ma­gá­nak.

Az uni­ver­si­ta­son a hall­ga­tók és mag­is­te­rek céh­jel­le­gű tes­tü­le­tét kezd­ték ér­te­ni, amely nö­vek­vő füg­get­len­ség­gel és au­to­nó­mi­á­val bírt. Az egye­tem ál­ta­lá­ban négy kar­ból állt. Az alap­ok­ta­tás, az ar­tes hat évig tar­tott, ez idő alatt sa­já­tí­tot­ták el a di­á­kok a hét sza­bad mű­vé­szet alap­ja­it. A tan­anya­got két cso­port­ra osz­tot­ták: a tri­vi­um­ba tar­to­zott a gram­ma­ti­ka, a re­to­ri­ka és a dia­lek­ti­ka, míg a qu­ad­ri­vi­um­ba az arit­me­ti­ka, az aszt­ro­nó­mia, a geo­met­ria és a mu­zsi­ka. Az ar­tes kar sú­lyát jel­zi, hogy pél­dá­ul a pá­ri­zsi egye­te­men en­nek a kar­nak a ve­ze­tő­je, a rek­tor vált az egész in­téz­mény fe­jé­vé.

A di­á­kok ti­zen­négy éves ko­ruk­ban kezd­het­ték meg egye­te­mi ta­nul­má­nya­i­kat, és húsz­éves ko­ru­kig ta­nul­ták az ala­po­kat. A má­so­dik év vé­gén meg­sze­rez­het­ték a bac­ca­la­u­rea­tu­si fo­ko­za­tot, a ha­to­dik év után pe­dig a doc­tora­tust. Ek­kor ke­rül­he­tett sor ar­ra, hogy meg­is­mer­ked­je­nek az egye­tem to­váb­bi há­rom ka­rá­val. Vá­laszt­hat­tak, hogy a teo­ló­gi­ai, az or­vo­si vagy a jo­gi ka­ron foly­tat­ják-e ta­nul­má­nya­i­kat. Ha va­la­ki az or­vo­si vagy jo­gi pá­lyát vá­lasz­tot­ta, to­váb­bi hat évig kop­tat­hat­ta a pa­do­kat, míg ha teo­ló­gus dok­tor akart len­ni, to­váb­bi nyolc évet kel­lett ta­nul­nia, és meg­vár­ni, míg be­töl­ti a har­minc­ötö­dik évét.

Szö­veg­ma­gya­rá­zat és nyil­vá­nos vi­ták

Az ok­ta­tás lé­nye­gé­ben kü­lön­fé­le szö­ve­gek ta­nul­má­nyo­zá­sát és ma­gya­rá­za­tát je­len­tet­te. A pá­ri­zsi ar­tes ka­ron Arisz­to­te­lész csak­nem összes mun­ká­ját kom­men­tál­ták, Bo­lo­gná­ban azon­ban csak sze­mel­vé­nye­ket emel­tek ki mű­ve­i­ből. Az itá­li­a­i­ak in­kább a re­to­ri­ka ok­ta­tá­sá­ra he­lyez­ték a hang­súlyt, és Ci­ce­ro mű­ve­it ci­tál­ták, míg az or­vo­si ka­ro­kon el­ső­sor­ban Ga­lén­osz és Hip­pok­ra­tész szö­ve­ge­it ta­nul­má­nyoz­ták.

A szö­veg­ma­gya­rá­zat rend­sze­rint gram­ma­ti­kai elem­zés­sel in­dult, majd lo­gi­kai ér­tel­me­zés­sel foly­ta­tó­dott, és a ta­nu­ló­cso­port el­ju­tott a vi­tá­ig, ami­kor már túl­lép­tek a szö­ve­gen, és a me­net köz­ben fel­me­rült prob­lé­mák­kal fog­lal­koz­tak. A dis­pu­ta ha­ma­ro­san a di­á­kok és a ma­gisz­te­rek szel­le­mi tor­ná­já­vá vált.

A vizs­ga szin­tén kom­men­tá­rok­ból állt. A je­lölt ka­pott a dok­to­rok kol­lé­gi­u­má­tól két kom­men­tá­lan­dó szö­ve­get, majd ha­za­ment, hogy el­ké­szít­se a szö­veg­ma­gya­rá­za­tot. Ezt az­nap es­te kel­lett fel­ol­vas­nia a szé­kes­egy­ház­ban a vizs­ga­bi­zott­ság előtt. Ha meg­fe­lelt a temp­lo­mi elő­adá­son, el­nyer­te a li­cen­ti­át, és egy újabb nyil­vá­nos vizs­ga után meg­kap­ta a ma­g­is­te­ri cí­met. A vég­zett hall­ga­tót nagy pom­pa kí­sé­re­té­ben a szé­kes­egy­ház­hoz ve­zet­ték, ahol be­szé­det tar­tott, és ál­lás­pont­ját meg kel­lett vé­de­nie di­ák­tár­sa­i­val szem­ben. Itt tölt­het­te be elő­ször a mag­is­ter sze­re­pét, és ve­zet­he­tett egye­dül nyil­vá­nos vi­tát. Ter­mé­sze­te­sen min­den egyes vizs­gát aján­dé­ko­zás, mu­lat­ság kö­ve­tett a vizs­gá­zó költ­sé­gé­re.

Az eddig el­mon­dot­tak­ból már bi­zo­nyá­ra könnyű ki­kö­vet­kez­tet­ni, hogy az egye­te­mi di­á­kok és mag­is­te­rek hasz­nál­tak köny­ve­ket. Az új kö­ve­tel­mé­nyek­hez al­kal­maz­kod­nia kel­lett a könyv­ké­szí­tés mes­ter­sé­gé­nek is. Gyor­sab­bá vált az írás, mert a pro­fesszo­rok elő­adá­sa­it va­la­ho­gyan rög­zí­te­ni kel­lett. Eze­ket a jegy­ze­te­ket rend­sze­rint még a vizs­gák előtt sok­szo­ro­sí­tot­ták négy­la­pos fü­ze­tek for­má­já­ban. Csök­kent a köny­vek dí­szí­té­se, a sze­gé­nyeb­bek szá­má­ra ké­szí­tett mű­vek­ben már ki­hagy­ták az ini­ci­á­lék he­lyét. Meg­nőtt a rö­vi­dí­té­sek szá­ma, meg­je­lent a tar­ta­lom­jegy­zék és a lap­szá­mo­zás is. A könyv te­hát dísz­tárgy­ból mun­ka­esz­köz­zé és ipar­cik­ké vált.

Jön­nek a fa­nyal­gó hu­ma­nis­ták

A ne­ve­sebb egye­te­mek­re ál­ta­lá­ban he­ted­hét ha­tá­ron túl­ról is ér­kez­tek di­á­kok, és igye­kez­tek nem­ze­ti­sé­gük sze­rint úgy­ne­ve­zett na­ti­ók­ba tö­mö­rül­ni. Pá­rizs­nak a 13. szá­zad­ban négy na­ti­ó­ja volt, míg Bo­lo­gná­nak ti­zen­há­rom, köz­tük a ma­gyar is.

Ha­zánk ér­tel­mi­sé­ge szin­te már az el­ső pil­la­nat­tól be­kap­cso­ló­dott Eu­ró­pa szel­le­mi vér­ke­rin­gé­sé­be. Di­ák­ja­ink ne­ve­it meg­ta­lál­hat­juk Pá­rizs, Bo­lo­gna, Bécs, Krak­kó, Prá­ga egye­te­mi név­so­ra­i­ban. Nem sza­bad meg­fe­led­kez­ni ar­ról sem, hogy ki­rá­lya­ink is pró­bál­koz­tak uni­ver­si­ta­sok ala­pí­tá­sá­val – nem túl nagy si­ker­rel. A Nagy La­jos ál­tal ala­pí­tott pé­csi és a Zsig­mond ál­tal lét­re­ho­zott egye­tem is csak pár évet élt meg. Má­tyás­nak nagy­ra tö­rő ál­mai vol­tak, óri­á­si épü­le­tet akart emel­ni Bu­dán, kü­lön vá­ros­részt sze­re­tett vol­na meg­töl­te­ni kö­rül­be­lül negy­ven­ezer di­ák­kal, aki­ket a kor leg­ne­ve­sebb tu­dó­sai okí­tottak vol­na. Ter­vei jel­zik, hogy fő­vá­ro­sát Eu­ró­pa kul­tu­rá­lis köz­pont­já­vá sze­ret­te vol­na ten­ni.

A kö­zép­ko­ri egye­te­mek vonz­ere­je a re­ne­szánsz meg­je­le­né­sé­vel csök­ken­ni kez­dett. A hu­ma­nis­ta tu­dós zsör­tö­lőd­ve for­dult el a sko­lasz­ti­kus kom­men­tá­rok­tól, és az uni­ver­si­tas nyüzs­gé­se he­lyett te­kin­té­lyes, gaz­dag párt­fo­gók ol­tal­mát ke­res­te, anya­gi gaz­dag­ság­ra vá­gyott. Há­tat fordított az ér­tel­mi­ség egyik fő fel­ada­tá­nak is: nem érint­kez­ett a tö­meg­gel, nem akart ok­tat­ni, in­kább el­vo­nult a tu­do­mány ele­fánt­csont­tor­nyá­ba. A tu­do­mány és az ok­ta­tás egy idő­re szét­vált. A ta­ní­tás to­vább folyt ugyan az egye­te­me­ken, de az iga­zi szel­le­mi mun­ka im­már nem ott zaj­lott.

Já­no­si Va­li

::Nyomtatható változat::