A hét témája

Hozzászólás a cikkhez

Alap­ige: „Mert kö­zü­lünk sen­ki sem él ön­ma­gá­nak, és sen­ki sem hal meg ön­ma­gá­nak.” (Róm 14,7)

(…) Az er­köl­csös­ség nagy el­len­sé­ge az el­fá­sult­ság. Gyer­mek­ko­runk­ban meg­volt ben­nünk az együtt szen­ve­dés ele­mi ké­pes­sé­ge, már amennyi­re ér­tel­münk a dol­go­kat fel­fog­hat­ta. Ez a ké­pes­ség azon­ban az évek mú­lá­sá­val és az ér­te­lem gya­ra­po­dá­sá­val nem nö­ve­ke­dett. Ké­nyel­met­len­né és za­va­ró­vá lett ben­nünk. Oly sok em­bert lát­tunk, akik­ben már nincs meg ez a ké­pes­ség. Az­tán mi is vissza­foj­tot­tuk ér­zé­keny­sé­gün­ket, hogy olya­nok le­gyünk, mint a töb­bi­ek. Mind­ez azért is tör­tént, mert ta­nács­ta­la­nok vol­tunk. E fo­lya­mat so­rán sok em­ber olyan­ná lesz, mint azok a há­zak, me­lyek­ben egyik üz­let a má­sik után zár be, s ame­lyek az­után hi­de­gen és ide­ge­nül néz­nek az ut­cá­ra. (…)

Jó­nak ma­rad­ni azt je­len­ti: éber­nek ma­rad­ni. (…) Tö­re­dé­kes az is­me­re­tünk – mond­ja Pál apos­tol. De ez­zel még túl ke­ve­set mond. En­nél is ne­he­zebb, hogy tu­dá­sunk meg­old­ha­tat­lan el­len­té­tek­be va­ló be­pil­lan­tást je­lent. (…) Ahe­lyett, hogy er­köl­csös­sé­gün­ket egy le­zárt vi­lág­ma­gya­rá­zat­tal és egy szab­vá­nyos is­ten­fo­ga­lom­mal meg­erő­sít­het­nénk, foly­vást óv­nunk kell azt a vi­lág­né­zet­ből fa­ka­dó el­lent­mon­dá­sok­tól, ame­lyek meg­sem­mi­sí­tő hul­lám­ve­rés­ként tör­nek el­le­ne.

A má­sik, ami az együtt­élés­re va­ló ké­pes­sé­gün­ket és aka­ra­tun­kat fe­nye­ge­ti, a ma­gát új­ra és új­ra ránk erő­sza­ko­ló meg­ál­la­pí­tás: úgy­sem hasz­nál sem­mit! Hi­szen amit te­szel, és ami­re ké­pes vagy a szen­ve­dés meg­aka­dá­lyo­zá­sá­ért, eny­hí­té­sé­ért, az élet meg­tar­tá­sá­ért – az sem­mi ah­hoz ké­pest, ami kör­nye­ze­ted­ben tör­té­nik anél­kül, hogy azon va­la­mit is vál­toz­tat­hat­nál. (…)

Er­dei ös­vé­nyen jársz; a nap vi­lá­gos fol­tok­ban át­süt a fák ko­ro­ná­in; a ma­da­rak éne­kel­nek; ro­va­rok ez­rei vi­dá­man züm­mög­nek a le­ve­gő­ben. Uta­don azon­ban aka­ra­tod el­le­né­re sok ha­lált oko­zol. Itt vo­nag­lik egy han­gya, amit el­ta­pos­tál (…). Az élet fel­sé­ges dal­la­má­ba be­le­kon­dul a tő­led, vét­len vét­kes­től szár­ma­zó fáj­da­lom és ha­lál sö­tét tó­nu­sú me­ló­di­á­ja. (…) Ilyen­kor jön a kí­sér­tő, és azt mond­ja: „Mi­ért gyöt­röd ma­gad? Ez úgy­sem se­gít! (…)”

Van az­tán egy má­sik kí­sér­tés. Aki egy­szer a vi­lág fáj­dal­mát ön­ma­gá­ban át­éli, az nem tud töb­bé ön­fe­led­ten bol­dog len­ni, ahogy az em­ber ál­ta­lá­ban sze­ret­né. A meg­elé­ge­dett­sé­get és örö­möt adó fák­ban nem tud­ja ma­gát el­fo­gu­lat­la­nul át­ad­ni sa­ját örö­mé­nek, mert ilyen­kor sem tud sza­ba­dul­ni a má­sok fáj­dal­má­tól. Ele­ve­nen él ben­ne mind­az, amit lá­tott. Vissza­em­lé­ke­zik a sze­gény­re, aki­vel a sors össze­hoz­ta, a be­teg­re, akit meg­lá­to­ga­tott, azok­ra az em­be­rek­re, akik­nek ne­héz sor­sá­ról ol­va­sott – vé­gül sö­tét­ség hull örö­mé­nek vi­lá­gos­sá­gá­ra. S ez így megy to­vább.

Ha egy ilyen em­ber a leg­vi­dá­mabb tár­sa­ság­ban hir­te­len el­gon­dol­ko­dik, a kí­sér­tő új­ra meg­szó­lal: „Nem le­het így él­ni! Tud­nod kell füg­get­le­ní­te­ni ma­gad at­tól, ami má­sok­kal tör­té­nik. Csak sem­mi ér­zé­keny­ség! Ne­veld rá ma­gad a szük­sé­ges ér­zé­ket­len­ség­re! Ha oko­san akarsz él­ni, öl­tözz pán­cél­ba, légy ön­fe­ledt, mint a töb­bi­ek!” Vé­gül olyan messzi­re ju­tunk, hogy szé­gyell­jük, ha is­mer­jük a nagy át­élést s a nagy együtt­ér­zést. El­tit­kol­juk eze­ket egy­más elől, és úgy te­szünk, mint­ha meg­szün­tet­ni va­ló bal­ga do­log len­ne, ha az em­ber el­kezd okos, ér­tel­mes em­ber­ré vál­ni.

E há­rom nagy kí­sér­tés te­szi tönk­re a jó cse­lek­vé­sé­nek elő­fel­té­te­le­it. Le­gye­tek ébe­rek e kí­sér­tés­sel szem­ben!

Az el­ső­vel az­ál­tal vedd fel a har­cot, hogy azt mon­dod ma­gad­nak: az együtt­ér­zés és a se­gí­te­ni aka­rás szá­mom­ra bel­ső kény­szer. Mert bár amit ten­ni tudsz, csak egy csepp a ten­ger­ben ah­hoz ké­pest, amit ten­ni kel­le­ne; de éle­ted­nek egye­dül ez ad­hat­ja meg ér­tel­mét, ez te­szi ér­té­kes­sé. Ahol je­len vagy, s amennyi­re raj­tad mú­lik, le­gyen meg­vál­tás, sza­ba­dí­tás at­tól a nyo­mo­rú­ság­tól, me­lyet az ön­ma­gá­val meg­ha­son­lott élet­aka­rat ho­zott a vi­lág­ba. Az ál­ta­lad vég­hez­vi­he­tő ke­vés so­kat je­lent­het, ha bár­hol bár­mely élő­lény fáj­dal­mát, ba­ját, fé­lel­mét el­ve­szed, füg­get­le­nül at­tól, hogy em­ber­ről vagy más te­remt­mény­ről van szó. Éle­tet meg­tar­ta­ni – ez az egyet­len bol­dog­ság.

A má­sik kí­sér­tés el­len – hogy tud­ni­il­lik a kö­rü­löt­ted tör­té­nő dol­gok át­élé­se ne­ked szen­ve­dést je­lent – az­ál­tal küzdj, hogy tedd tu­da­tos­sá ma­gad­ban: az együtt szen­ve­dés­sel egy­szer­s­mind az együtt örü­lés ké­pes­sé­ge is meg­ada­tik. (…) Ezért mon­dom nek­tek: ne hagy­já­tok ma­ga­to­kat el­fá­sul­ni, ma­rad­ja­tok ébe­rek! A lel­ke­tek­ről van szó.

Vé­gül egy­ál­ta­lán nincs jo­god azt mon­da­ni: „Én ilyen vagy olyan aka­rok len­ni!” – mi­vel úgy gon­do­lod, hogy így bol­do­gabb le­szel, mint más­ként. Csak az le­hetsz, ami­nek len­ned kell: va­ló­sá­gos, tu­dás­sal fel­vér­te­zett em­ber, olyan, aki együtt él a vi­lág­gal, s a vi­lá­got át­éli ön­ma­gá­ban. (…)

Al­bert Sch­we­i­tzer

::Nyomtatható változat::