A hét témája

Hozzászólás a cikkhez

Urunk kül­dő aka­ra­tá­ból negy­ven­négy éves lel­ké­szi pá­lyám alatt min­dig „meg­ta­lált” a kór­há­zi szol­gá­lat. A rend­sze­res be­teg­lá­to­ga­tá­sok mel­lett 1988-ban tel­je­se­dett ki szá­mom­ra ez a szol­gá­la­ti te­rü­let. Ami­kor már „pu­hult” a dik­ta­tú­ra, a csö­mö­ri pa­ró­ki­án meg­ke­re­sett dr. Gé­me­si György se­bész­or­vos a ki­star­csai Flór Fe­renc Kór­ház­ból. El­mond­ta, hogy len­ne le­he­tő­ség a he­ten­kén­ti kór­há­zi is­ten­tisz­te­let­re. A fő­or­vos (ké­sőbb or­szág­gyű­lé­si kép­vi­se­lő, ma Gö­döl­lő pol­gár­mes­te­re) meg­szer­vez­te a ka­to­li­kus, re­for­má­tus és evan­gé­li­kus lel­ké­szek szá­má­ra az is­ten­tisz­te­let meg­tar­tá­sá­nak le­he­tő­sé­gét.

Et­től kezd­ve nem meg­tűr­ten, a kór­há­zi dol­go­zók, ápo­lók jó­in­du­la­tá­ra bíz­va és at­tól füg­gő­en jár­hat­tam a kór­ház fo­lyo­só­in, ha­nem bár­mi­kor lá­to­gat­hat­tam, és szom­ba­ton­ként re­for­má­tus lel­kész kol­lé­gám­mal fel­vált­va tart­hat­tunk is­ten­tisz­te­le­tet. Egé­szen új, misszi­ói le­he­tő­ség volt ez szá­munk­ra…

Azt hi­szem, min­den­ki, aki fe­küdt már kór­há­zi be­teg­ágyon, s re­me­gő szív­vel várt kü­lön­fé­le or­vo­si be­avat­ko­zá­sok­ra vagy le­le­tek­re, át­él­te, mennyi­re meg­vál­to­zik az ér­ték­rend, ami­kor a be­teg­ség ágy­ba pa­ran­csol­ja az ad­dig so­ha rá nem érő, örök­ké ro­ha­nó em­bert, aki­nek el­vég­zen­dő fel­ada­tok­kal és ter­vek­kel van te­le­ír­va a ha­tár­idő­nap­ló­ja… Eb­ben a meg­vál­to­zott ér­ték­rend­ben sok­kal fo­gé­ko­nyabb a szív, éle­sebb a lá­tás és a hal­lás Is­ten igé­jé­nek, a bűn­bo­csá­nat ke­gyel­mé­nek be­fo­ga­dá­sá­ra.

Egy al­ka­lom­mal az úr­va­cso­rát ké­rő be­teg így fo­ga­dott öröm­től su­gár­zó te­kin­tet­tel: „Job­ban vár­tam, mint a fáj­da­lom­csil­la­pí­tót!” So­ha­sem fe­lej­tem el ki­star­csai sze­re­tet­ott­ho­nunk egyik drá­ga, idős be­te­gét sem, aki­nek be­teg­ágyá­nál bú­csú­zás­kor job­bu­lást kí­ván­tam. Mi­re ő le­ír­ha­tat­lan de­rű­vel így vá­la­szolt: „Ó, ne job­bu­lást tes­sék ne­kem kí­ván­ni, ha­nem jó utat a menny­or­szág­ba!”

Min­dig meg­ren­dí­tett, ami­kor az utol­só út­ra ké­szü­lő be­teg­ről hoz­zá­tar­to­zói el­mond­ták, hogy már nem szól, nem kom­mu­ni­kál. Még­is, ami­kor fö­lé ha­jol­tam, a Mi­atyánk sza­vai for­má­lód­tak az ad­dig be­zárt aj­ka­kon, s az úr­va­cso­ra­vé­tel után lát­ha­tó volt a meg­könnyeb­bü­lés, a lé­lek el­csen­de­sü­lé­se… Sok­szor meg­ta­pasz­tal­tam ilyen­kor, hogy a kór­te­rem is le­csen­de­sült, s a szo­ba­tár­sak is együtt imád­koz­tak a nagy út­ra ké­szü­lő­vel.

És öröm volt hal­la­ni, ami­kor bib­li­ás, imád­ko­zó éle­tű ked­ves hí­ve­ink el­me­sél­ték, hogy a kór­ház­ban be­teg­tár­sa­i­kat meg­ta­ní­tot­ták egy-egy ének­re vagy imád­ság­ra. Mek­ko­ra misszi­ói le­he­tő­ség ez is!

Is­ten­nek há­la, szám­ta­lan­szor át­él­het­tem az Ál­dott Or­vos gyó­gyí­tó sze­re­te­tét is. Va­la­mi sem­mi­hez nem ha­son­lít­ha­tó erő­for­rás és aján­dék volt min­dig együtt imád­koz­ni egy-egy nagy mű­tét­re ké­szü­lő test­vér­rel a kór­há­zi be­teg­ágy mel­lett, majd a temp­lom­ban a gyü­le­ke­zet­tel együtt az is­ten­tisz­te­le­ten, az­tán meg­ta­pasz­tal­ni, ho­gyan hat a ke­gye­lem…

Sok­szor nagy di­lem­ma egy csa­lád­ban, ho­gyan vi­sel­ked­je­nek, ho­gyan for­dul­ja­nak sze­ret­tük­höz, akit az or­vo­sok re­mény­te­len eset­nek nyil­vá­ní­tottak. Má­ig is szí­vem­ben van­nak egy ked­ves is­me­rő­söm sza­vai, aki el­mond­ta, hogy fér­je gyó­gyít­ha­tat­lan be­teg­sé­ge egyi­kük előtt sem volt ti­tok és nem volt ta­bu­té­ma. Min­dent meg­be­szél­tek, örül­tek min­den nap­nak, és olyan őszin­ték vol­tak, olyan hi­he­tet­le­nül kö­zel ke­rül­tek egy­más­hoz, mint há­zas­sá­guk alatt ko­ráb­ban so­ha…

Mi­lyen aján­dék, ha nem fe­lejt­jük, és tud­juk, mi­kor a sö­tét­ség éje ránk bo­rul, s a ha­lál ár­nyé­ká­nak völ­gyé­ben já­runk: a leg­szebb még hát­ra­van!

Soly­már Pé­ter nyu­gal­ma­zott lel­kész

::Nyomtatható változat::