A hét témája

Hozzászólás a cikkhez

Kör­mendy Pet­ra a Bu­da­pes­ti Evan­gé­li­kus Egye­te­mi Gyü­le­ke­zet lel­ké­sze, de hon­la­punk Ki­hez for­dul­ha­tok ro­va­tá­nak ta­nács­adó­ja­ként is vár­ja a hoz­zá for­du­ló­kat. Lel­ké­szi te­vé­keny­sé­ge mel­lett dú­la­ként szü­lé­sek­nél szo­kott se­gí­te­ni. Mi a fel­ada­ta a dú­lá­nak? So­kan ta­lán va­la­mi­fé­le ezo­te­ri­kus dol­got gya­nít­hat­nak a „fog­lal­ko­zás” mö­gött, pe­dig egy­ál­ta­lán nem ilyes­mi­ről van szó.

– Ho­gyan let­tél dú­la?

– A szü­le­tés, szü­lés ko­ráb­ban nem annyi­ra fog­lal­koz­ta­tott. Édes­anyám ha­lá­la­kor azon­ban kö­zel ke­rül­tem az el­mú­lás és a ha­lál gon­do­lat­kö­ré­hez. Ér­de­kes mó­don utá­na több­ször kel­lett te­me­tés­re men­nem; kór­há­zi hal­dok­lás­nál és meg­ha­lás­nál is je­len vol­tam. Ezek a ta­pasz­ta­lá­sok se­gí­tet­ték ben­nem a gyász fo­lya­ma­tát, ha­tá­suk­ra a dol­gok a he­lyük­re ke­rül­tek.

Ez­zel pár­hu­za­mo­san azon­ban egy­re job­ban érez­tem, hogy szük­sé­gem len­ne a má­sik ol­dal meg­ta­pasz­ta­lá­sá­ra is, hogy a má­sik ka­pu­ban, a vi­lág­ra­jö­ve­tel ka­pu­já­ban is áll­jak. Ko­ráb­ban jár­tam An­dor­ka Esz­tus­sal a szü­le­tés he­té­re, és akkor fo­gal­ma­zó­dott meg ben­nem, hogy be­irat­ko­zom egy dú­la­kép­ző­be. Iz­gal­mas­nak és ér­de­kes­nek ta­lál­tam: vol­tam két­szer-há­rom­szor kór­há­zi szü­lés­nél, az­tán Noll And­rea Nan­du (Hold­ud­var.ba­ba­haz.hu) múlt nyá­ri tá­bo­rá­ban, ame­lyen ti­zen­hár­man vet­tünk részt. And­rea ez­után meg­hí­vott a bá­ba­há­zá­ba, és az­óta ve­lük dol­go­zom.

– Mit je­lent az, hogy va­la­ki dú­la?

– A szó gö­rög ere­de­tű, a do­u­losz, do­u­la szol­gá­lat­ban lé­vő nőt, szol­gá­ló nőt je­lent. A ré­gi ma­gyar ha­gyo­mány­ban az az „asszony­társ” volt, aki se­géd­ke­zett a szü­lő nő­nek a szü­lés­nél. Nap­ja­ink­ban is ez a fel­ada­ta: se­gít az anyá­nak, a ba­bá­nak, az apá­nak, és kom­mu­ni­kál a szak­sze­mély­zet­tel.

– Mi a konk­rét fel­ada­tod egy-egy szü­lés­nél?

– Már a szü­lés előtt, a fel­ké­szü­lés, fel­ké­szí­tés fá­zi­sá­ban be­szél­ge­tek az anyá­val. Ma Ma­gyar­or­szá­gon több­sé­gük­ben erő­sen me­di­ka­li­zált, kór­há­zi kör­nye­zet­ben szül­nek a nők. Mi ar­ra ké­szít­jük fel a nő­ket, hogy szü­lés­kor ne es­se­nek két­ség­be, hi­szen tes­tük úgy van ki­ta­lál­va, hogy gyógy­sze­res se­gít­ség, mű­té­ti be­avat­ko­zás nél­kül is ké­pe­sek le­gye­nek vi­lág­ra hoz­ni mag­zat­ju­kat. Eb­ből a szem­pont­ból a dú­la­ság lel­ki­gon­do­zói mun­ka szá­mom­ra.

A dú­la mély lel­ki és tes­ti rá­ké­szü­lés­sel, a meg­fe­le­lő szak­iro­da­lom el­ol­va­sá­sá­val tisz­tá­ban lesz a szü­lés fo­lya­ma­tá­val – nem érik meg­le­pe­té­sek. (…) A szü­lés­nél kéz­zel­fog­ha­tó, a szü­lést se­gí­tő dol­go­kat vé­gez: tart­ja az anyát, masszí­roz­za a há­tát; lel­ki erőt önt be­le; ha van rá igény, ho­meo­pá­ti­ás sze­re­ket ad ne­ki; a kór­há­zi sze­mély­zet­tel be­szél, or­vos­sal, szü­lész­nő­vel egyez­tet – hogy mind­annyi­uk­nak jó le­gyen. (…)

– Ke­resz­tény­ként mennyi­ben más dú­lá­nak len­ni, mint ezo­te­ri­kus, ho­lisz­ti­kus szem­lé­le­tű hoz­zá­ál­lás­sal?

– A dú­la­ság gya­kor­la­ti do­log, spi­ri­tu­á­lis vo­na­lat nem kell eb­be be­le­hoz­ni. Ke­resz­tény­ként az „egy­más ter­hét hor­doz­zá­tok” pa­ran­csa vagy hí­vá­sa az, ami ki­eme­len­dő.

En­gem job­bá­ra ke­resz­tény anyák vá­lasz­ta­nak, akik­nek fon­tos, hogy én is ke­resz­tény va­gyok, és hogy ke­resz­tény­ként le­gyek ve­lük ezek­ben a per­cek­ben, órák­ban. A ke­ze­met nyúj­tom ne­kik, nyug­ta­tom őket, s bá­to­rí­tom őket ar­ra, hogy meg fog­ják tud­ni csi­nál­ni. Ezt tu­laj­don­kép­pen min­den dú­la kép­vi­se­li. Ami még­is ke­resz­tény több­le­tet je­lent­het, az az, hogy én sze­mé­lye­sen, hit­ben, éle­tem­ben mit vi­szek be­le. (…)

– Te ma­gad még nem szül­tél gyer­me­ket…

– Igen, so­kan fel­te­szik a kér­dést, ho­gyan le­het dúla az, aki személyesen még nem tapasztalta meg a szülést. Én je­len vol­tam már szá­mos szü­lés­nél – akár lel­ki, akár tes­ti ér­te­lem­ben –, lel­kész­ként pe­dig tu­dom, mi­lyen lel­ki blok­kok le­het­nek, ame­lyek meg­akaszt­hat­ják a fo­lya­ma­tot. Egy asszony szá­má­ra a szü­lés sok szem­pont­ból olyan, mint a ke­reszt­ség: egy egész éle­tet át­for­má­ló vál­to­zás. Ezen­túl már sem­mi nem lesz olyan, mint volt. Azzal, hogy anyá­vá érik a negy­ven hét alatt, aztán a szü­lés, majd a ne­ve­lés ál­tal, óri­á­si át­ala­ku­lás zaj­lik le. A ke­reszt­ség is ek­ko­ra vál­to­zás, hi­szen meg­szű­nik egy ré­gi élet, és új élet jön el. Mind­ezt lel­ki­leg is el kell hor­doz­nia a nő­nek – eb­ben se­gít egy lel­kész, egy lel­ki ve­ze­tő je­len­lé­te, tá­mo­ga­tá­sa. (…)

– A szü­lés­nél raj­tad kí­vül van még más is a kór­ház­ban, pél­dá­ul csa­lád­tag?

– Bu­da­pes­ten csak pár olyan csa­lád­ba­rát kór­ház van, aho­vá be­en­ge­dik az apát és a dú­lát is. Sőt vi­dé­ken sok olyan kór­ház­ról tu­dok, aho­vá sen­kit nem en­ged­nek be az anyá­val, te­hát még apás szü­lés sin­csen. Ha van egy dú­lá­ja, aki el­kí­sér­né, aki fel­ké­szí­tet­te, aki el­mond­ja a va­jú­dás sza­ka­sza­it, és a kül­ső je­gyek­ből ma­gya­ráz­za ne­ki, hol jár a szü­lés, az sem le­het ve­le.

– Te vizs­gá­lod is a szü­lő nőt?

– Mi nem vizs­gál­juk az anyá­kat, mi a kül­ső je­gyek­ből tud­juk, mi tör­té­nik. Saj­nos a kór­há­zak­ban ál­lan­dó­an vizs­gá­la­tok­kal za­var­ják meg a nő­ket a va­jú­dás fo­lya­ma­tá­ban. Sok or­vos az­zal ér­vel­ve, hogy a gye­rek éle­te mú­lik bi­zo­nyos dol­go­kon, nem en­ge­di, hogy az anya a sa­ját rit­mu­sá­ban át­en­ged­je ma­gát lel­ki­ek­ben a szü­lés­nek. Ami­kor ki­mond­ják azt a mon­da­tot: „Ma­ga tud­ja, de a ba­bá­ja éle­te is múl­hat ezen!” – ak­kor a fel­ké­szü­let­len va­jú­dó nő biz­to­san oxi­to­cint, gát­met­szést vagy va­la­mi egyéb be­avat­ko­zást fog vá­lasz­ta­ni. A szü­lés egy anya tes­té­ben ma­gá­tól zaj­lik, de a leg­több kór­ház­ban si­et­te­tik, nem hagy­ják ki­bon­ta­koz­ni. Sze­ren­csé­re ez alól is van­nak ki­vé­te­lek: az ilyen helyen szü­lő asszo­nyok­nak gyö­nyö­rű él­mény le­het a szü­lé­sük.

– Hol „ront­ják el” a kór­ház­ban?

– Nem el­ron­tás­ról be­szé­lünk, ha­nem egy tel­je­sen más szem­lé­let­ről, amely­ben az anya és a meg­szü­le­ten­dő gyer­mek van a kö­zép­pont­ban, min­den és min­den­ki ne­kik ren­de­li alá ma­gát, kí­sé­ri őket – és nem „le­ve­ze­ti” a szü­lést, eset­leg „meg­szü­lesz­ti” az anyát. (…)

A há­bo­rí­tat­lan szü­lés azt je­len­te­né, hogy hagy­juk a fo­lya­ma­tot ma­gá­tól ki­fej­lőd­ni, hogy a nő lel­ki­leg is meg­ér­hes­sen er­re. Könnyeb­ben szül az az asszony, aki­nél el­ér­ke­zett a szü­lé­s ide­je. Aki vé­gig­va­jú­dott annyi órát, amennyit kel­lett.

Az, hogy mennyi ide­ig va­jú­dik va­la­ki, at­tól is függ, hogy mennyi ide­ig tart a szü­lés­re va­ló rá­ké­szü­lés. Ha van egy dú­la mel­let­te, könnyeb­ben meg­ér­het ez a fo­lya­mat. A leg­jobb len­ne, ha hagy­nák a nő­ket va­júd­ni. Ha el­ér­ke­zik az idő, jön a ba­ba. (…)

A szü­lés utá­ni el­ső órát a pszi­cho­ló­gia „arany óra­ként” em­le­ge­ti. Ilyen­kor ala­kul ki az egész élet­hez va­ló kö­tő­dés. Ha az anya kar­já­ba te­szik le a gye­re­ket, a kö­tő­dés meg­va­ló­sul. Ha el­vi­szik órák­ra, ak­kor azt fog­ja hin­ni, hogy az őt kö­rül­ve­vő vi­lág, az uni­ver­zum nem tá­mo­ga­tó kö­zeg, ha­nem el­len­sé­ges. Ha az em­ber a föl­di dol­ga­i­ban nem tud bíz­ni, nagy és le­he­tet­len lé­pés­nek tű­nik az, hogy a transz­cen­dens Is­ten­ben higgyen.

– Az em­be­rek azon­ban még­is éhez­nek az is­te­ni­re…

– A pi­ac te­le van ezo­te­ri­kus sze­mét­tel, és mint a cuk­rot, úgy vi­szik, mert éhez­nek ar­ra, hogy va­la­ki meg­ta­nít­sa ne­kik, hogy az élő Is­ten ho­gyan sze­re­ti őket; hogy meg­ta­pasz­tal­ják, ho­gyan sza­ba­du­lunk meg a Krisz­tus­ban. Só­vá­rog­ják az em­be­rek az evan­gé­li­u­mot, és aki azt mond­ja, hogy ez nem igaz, az nem jár nyi­tott szem­mel, vagy ön­ma­gá­ban is fa­lai van­nak.

Az egye­te­mi gyü­le­ke­zet­ben azt lá­tom, hogy igen­is van igény olyan kö­zös­ség­re, amely­nek kö­zép­pont­já­ban a sze­re­tet Is­te­ne áll. Ugyan­ez igaz a szü­lé­sek­nél is. Az én fel­ada­tom dú­la­ként az, hogy az anya meg­ta­nul­jon hin­ni, hogy meg­ta­nul­ja azt, hogy az Is­ten nem vé­let­le­nül te­rem­tet­te az asszonyt olyan­ná, ami­lyen. Ami­kor Is­ten meg­te­rem­tet­te őt, ak­kor azt mond­ta, hogy „ez jó”. Jó és al­kal­mas a gye­rek­szü­lés­re is. Nem azt mond­ta, hogy egy kis tol­doz­ga­tás­sal fog tud­ni szül­ni, ha­nem olyan­nak te­rem­tet­te a tes­tét, hogy ké­pes le­gyen a leg­na­gyobb cso­dá­ra. (…)

Bol­la Zsu­zsan­na

::Nyomtatható változat::