A vasárnap igéje

SZENT­HÁ­ROM­SÁG ÜN­NE­PE UTÁN 7. VA­SÁR­NAP – 1JN 5,10b–13

Hozzászólás a cikkhez

Já­nos apos­tol nem sze­di ízek­re Is­ten lé­te­zé­sé­nek, test­té lét­elé­nek és aján­dé­ká­nak tit­ka­it ebben az ige­sza­kasz­ban. Még sincs olyan ér­zé­se az ige­ol­va­só­nak, hogy hit­val­lá­sa bi­zony­ta­lan, hogy inog vagy hi­ány­zik va­la­mi be­lő­le.

Hogy ki­cso­da Is­ten, és mi­vel bi­zo­nyít­ha­tó a lé­te, hogy bi­zo­nyít­ha­tó-e üd­vös­sé­gün­ket meg­adó ke­gyel­me, bi­zo­nyít­ha­tó-e Jé­zus Krisz­tus­nak – mint em­ber­nek és Is­ten­nek – vált­sá­got szer­ző ál­do­za­ta, és hogy mi győ­zi meg, mi bá­to­rít­ja, mi vi­gasz­tal­ja szí­vün­ket, az nem egy kö­rül­te­kin­tő, min­den­re ki­ter­je­dő vizs­gá­lat ered­mé­nye, ami után nyu­god­tan ki­mond­hat­juk az igaz­sá­got.

Nem is egy jól si­ke­rült meg­fo­gal­ma­zás kér­dé­se, hogy vég­re el­higgyük őt! Azt az Is­tent, aki Krisz­tus­ban és az ő föl­di mű­kö­dé­sé­ben is mind­vé­gig Is­ten volt. Aki, mint a ko­ráb­bi ige­ver­sek­ből ki­de­rül, Lé­lek­től, víz­től és vér­től szü­le­tett. Őt ad­ta Is­ten – mint Fi­át – meg­vál­tá­sunk­ra.

Ezen a va­sár­na­pon is egye­dül hit­tel hall­gat­hat­juk az igét. Urunk em­be­ri for­má­ban jött el, és em­ber­ként is Is­ten volt. Ez azért nem könnyű, mert ami­kor hall­juk, elő­ször ké­tel­ked­ni kez­dünk. Egy­sze­rű­en szo­kás lett nem rög­tön el­fo­gad­ni a hal­lot­tat, lá­tot­tat. Szo­kás lett min­dig va­la­mi mást ál­lí­ta­ni, fel­té­te­lez­ni. Di­vat­ba jött, hogy gon­dol­junk utá­na, kö­ze­lít­sük meg más ol­dal­ról is azt, ami­ről szó van. A gya­nak­vó, nyug­ta­lan, min­dent meg­kér­dő­je­le­ző em­ber nem vé­let­le­nül vált ilyen­né.

Még­is van­nak dol­gok, amelyeket a bölcs em­ber nem kér­dez meg, és van olyan, amelyet a hí­vő sem kér­dez, ha­nem hi­sz. Is­ten Lel­ke te­szi biz­tos­sá szá­munk­ra, hogy Krisz­tus Úr­rá lett min­den ha­lá­los bű­nön, az éle­tünk­re tö­rő ör­dö­gön, ve­sze­del­me­ken és ha­lá­lon. Van, amit egész egy­sze­rű­en nem ku­ta­tunk, nem ma­gya­rá­zunk, ha­nem „csak” hisszük, és cso­dál­juk ben­ne Is­ten em­be­ri ér­te­lem­mel fel nem fog­ha­tó ter­vét, ha­tal­mát, sze­re­te­tét.

Baj, hogy Is­ten­hez, aján­dé­ka­i­hoz sok­szor nem szív­vel, ha­nem ér­tel­münk ké­tel­ke­dé­sé­vel kö­ze­lí­tünk. Van, aki­nek az ige­hir­de­tés is csak egy be­széd. Van, aki­nek a Bib­lia is csak egy könyv a sok kö­zül. Az­tán, ha ke­zé­be ke­rül egy mai szer­ző mű­ve, amely­ben Jé­zus­ról van szó, azt te­kin­ti mér­cé­nek, szá­má­ra már ab­ban lesz az igaz­ság. Az apos­tol sza­va­i­val Urunk ép­pen azért mond­ja ma ne­künk, hogy mi egyet hi­he­tünk. Egy az igaz­ság, egy­faj­ta élet van, amely élet­nek mond­ha­tó: a Krisz­tus­ban va­ló.

Meg­za­var­ha­tó, meg­ront­ha­tó és el­bi­zony­ta­la­nít­ha­tó a hit­val­lá­sunk, ha nem Is­ten győz meg ar­ról, hogy Fi­á­ban, Jé­zus­ban van éle­tünk. Élő Urunk sze­re­te­te és örök éle­tet aján­dé­ko­zó ir­gal­ma nem vizs­gá­lat tár­gya, nem vál­to­zó tény­ál­lás. Nem le­het össze­ve­gyí­te­ni az­zal, amit én gon­do­lok. Nem egyez­tet­he­tő össze az­zal az élet­stí­lus­sal, amely­ről azt gon­dol­juk, hogy vé­gül is nem olyan rossz.

Is­ten bi­zony­ság­té­te­lét nem sza­bad ki­egé­szí­te­ni, és nem le­het be­lő­le el­ven­ni. Ki­zá­ró­lag Is­ten men­tő sze­re­te­te tart élet­ben. Ez Is­ten sa­ját bi­zony­ság­té­te­le ön­ma­gá­ról. Ez­zel egy­részt ön­ma­gát iga­zol­ja, más­részt az em­ber azt is meg­tud­ja be­lő­le, hogy nem ér­het fel Urá­hoz, nem ért­he­ti meg Is­tent, ha­nem csak aján­dé­ka­in cso­dál­koz­hat.

Kész hely­zet előtt ál­lunk. És ép­pen ez a Krisz­tus-imá­dá­sunk, hi­tünk óri­á­si cso­dá­ja, él­mé­nye. Eb­ben van a bi­zo­nyos­sá­gunk, örö­münk, ál­lan­dó re­mény­sé­günk. Mi min­dig tud­hat­juk, Is­ten örök éle­tet ké­szí­tett. És en­nek, az­az a Krisz­tus­ban va­ló élet­nek, már most ré­sze­sei va­gyunk. Ez a már kész hely­zet ak­kor sem meg­döb­ben­tő­en le­súj­tó, ami­kor azt vesszük ész­re két­ség­be­es­ve, hogy már nem te­he­tünk sem­mit. Ami­kor rá­döb­be­nünk az el­ké­szí­tett aján­dék­nak, a bűn­bo­csá­nat­nak és az örök élet­nek fel nem fog­ha­tó nagy­sá­gá­ra, ak­kor ért­jük meg, mit je­lent az a szó, hogy ke­gye­lem.

Igénk­ben szó sincs bi­zony­ta­lan­ság­ról. Biz­tos jö­vő­je és tá­ma­sza van an­nak, aki Krisz­tus­nak él. Sok bot­lás, aka­dály, meg­le­pő for­du­lat azért kö­vet­ke­zik be éle­tünk­ben, mert nem csak egyet hi­szünk. Nagy ki­tar­tás­ra, meg­úju­ló hit­re, az igé­re van szük­sé­günk, hogy az ör­dög el ne té­rít­sen más­faj­ta élet­re, egy ki­csit la­zább élet­foly­ta­tás­ra, könnyel­mű­ség­re, más­fe­lé ka­csin­tás­ra.

Biz­tos, hogy Is­ten üd­vö­zí­te­ni akar min­ket, és a meg­ér­de­melt bün­te­tés, a kár­ho­zat he­lyett örök éle­tet szán ne­künk. Nem tart kí­ván­csi­ság­ban, bi­zony­ta­lan­ság­ban. Nem né­zi to­vább éh­sé­gün­ket, vá­gya­ko­zá­sun­kat, ha­nem Fi­á­ban meg­ad­ja ne­künk a tel­jes és az örök éle­tet. A va­sár­nap evan­gé­li­u­ma, a négy­ezer em­ber meg­ven­dé­ge­lé­sé­nek cso­dá­ja is er­re utal. Ar­ról be­szél, hogy ő ven­dé­gel meg, ő elé­gít meg, mert mi nem tud­juk ma­gun­kat jól­la­kat­ni, mi nem tu­dunk ma­gunk­nak igaz aján­dé­ko­kat sze­rez­ni, éle­tet, jö­vőt biz­to­sí­ta­ni.

Is­ten­ről be­szél­ni egé­szen más, mint bár­mi egyébről. Aho­gyan egé­szen más Krisz­tus­ból táp­lál­ko­zó éle­tet él­ni, és más a nél­kü­le va­ló élet is. Ami­kor vé­le­ményt al­ko­tunk, mond­hat­juk, hogy „az a vé­le­mé­nyem”. Ami­kor sa­ját gon­do­la­tun­kat fo­gal­maz­zuk meg, kezd­het­jük a mon­da­tot úgy, hogy „én azt gon­do­lom”. Ami­kor azon­ban Is­ten­ről be­szé­lünk, hi­tünk­ről szó­lunk, az éle­tünk­ről van szó, nem mond­ha­tok vé­le­ményt, nem ta­lál­gat­ha­tok, ha­nem az irá­nyít, szól, cse­lek­szik, aki be­­lé­pett az éle­tünk­be, és tel­je­sen meg­vál­toz­tat­ta. Örök élet­re vál­tot­ta.

Ame­lyik gyü­le­ke­zet­ben ezen a va­sár­na­pon úr­va­cso­rai kö­zös­ség is van, ott a test­vé­rek együtt éne­kel­he­tik biz­ta­tá­sul, vi­gasz­ta­lá­sul: „Csak higgy bát­ran, tel­jes szív­vel, / És ha szád­dal is val­lást te­szel, / E test és vér ád ne­ked / Meg­úju­lást, bé­két, éle­tet.” (EÉ 303,5) Ha pe­dig va­la­ki csak az új­sá­got ol­vas­va egye­dül, ma­gá­nyo­san hall­ja ma Is­ten sza­vát, szá­má­ra is igaz az idé­zett ének­vers ta­nú­ság­té­te­le: bi­zony a Krisz­tus tes­te lett éle­tünk zá­lo­ga. Ő je­len­ti ne­künk az éle­tet.

Imád­koz­zunk! Mennyei Atyánk, en­gedd meg­is­mer­nünk Krisz­tust, aki­ben lát­ha­tó­vá let­tél, aki­ben meg­is­mer­he­tünk té­ged, és aki ál­tal igaz éle­tet mun­kálsz ben­nünk. Ámen.

Kli­ment­né Fe­ren­czy And­rea

::Nyomtatható változat::