Evangélikusok

Hozzászólás a cikkhez

Hor­váth Ádám ne­ve is­me­rő­sen cseng­het azok­nak, akik néz­ték, né­zik a Szom­szé­dok cí­mű té­vé­so­ro­za­tot, hi­szen ő ír­ta és ren­dez­te. De bi­zo­nyá­ra van­nak olya­nok is, akik úgy is­me­rik őt, mint a Nagy Im­re-te­me­tés köz­ve­tí­tő­jét vagy mint egy­ko­ri Szteh­lo-gye­re­ket.

Le­nyű­gö­ző, hogy mi­lyen iro­dal­mi ősök­kel büsz­kél­ked­het! A déd­nagy­pa­pa Vé­szi Jó­zsef,a Bu­da­pes­ti Nap­ló ala­pí­tó­ja; nagy­pa­pá­ja Mol­nár Fe­renc; édes­any­ja Sár­kö­zi Már­ta, aki egy ide­ig a Vá­lasz cí­mű fo­lyó­ira­tot szer­kesz­tet­te, és aki­nek a há­zá­ban meg­for­dult a har­min­cas évek iro­dal­mi éle­té­nek csak­nem min­den je­les alak­ja. Sár­kö­zi Már­ta el­ső fér­je Hor­váth Zol­tán új­ság­író, tör­té­nész volt, a Nép­sza­va egyik szer­kesz­tő­je – ő lett Ádám édes­ap­ja.

Sár­kö­zi Már­ta még fia szü­le­té­se előtt el­vált Hor­váth Zol­tán­tól, és hoz­zá­ment Sár­kö­zi György köl­tő­höz, aki ak­kor a Vá­laszt szer­kesz­tet­te, és aki út­já­ra in­dí­tot­ta a fa­lu­ku­ta­tó írók Ma­gyar­or­szág fel­fe­de­zé­se cí­mű szo­ciog­rá­fi­ai so­ro­za­tát. Tő­le szü­le­tett Sár­kö­zi Már­ta har­ma­dik gyer­me­ke, Sár­kö­zi Má­tyás, aki 1956 óta Lon­don­ban él; író, köl­tő, mű­for­dí­tó. Ádám nő­vé­rét pe­dig Lu­kin Lász­ló­né né­ven is­mer­he­ti min­den­ki, aki ta­nult va­la­ha is ének-ze­nét. Ennyi te­het­sé­ges iro­dal­már kö­zött nem le­he­tett könnyű a ki­csi Ádám­nak, aki rá­adá­sul még sú­lyo­san da­do­gott is.

Kis­fiú az iro­dal­mi nagy­sá­gok kö­zött

– Anyám el­vitt egy Ka­ni­zsai De­zső ne­vű cso­dá­la­tos lo­go­pé­dus­hoz, és ott­ha­gyott egy év­re – em­lék­szik vissza Ádám. – Még el­kö­szön­ni sem tud­tam tő­le. Le­küld­tek, hogy játsszak a gye­re­kek­kel, ami elég­gé meg­ré­mí­tett, kü­lö­nö­sen azok után, hogy rá­jöt­tem, hogy va­kok és si­ket­né­mák. Mi­re fel­men­tem, anyám már el­ment, és leg­kö­ze­lebb egy év múl­va lát­tam új­ra. Mi­u­tán ha­za­ke­rül­tem, még há­rom évig jár­tam Ka­ni­zsa­i­hoz he­ten­te há­rom­szor, és tíz­éves ko­rom­ra csak­ugyan meg­szűnt a da­do­gá­som.

A har­min­cas évek­ben Sár­kö­zi­ék Nyúl ut­cai vil­lá­já­ban meg­for­dult a ma­gyar írók, köl­tők szí­ne-vi­rá­ga: Mó­ricz Zsig­mond, Né­meth Lász­ló, Cs. Sza­bó Lász­ló, Sza­bó Lő­rinc, Ve­res Pé­ter, Zi­lahy La­jos, Má­rai Sán­dor, Er­dei Fe­renc, Fé­ja Gé­za. Ádám azt mond­ja, már nyolc­éve­sen is tud­ta, hogy ezek az em­be­rek hí­res bá­csik, mert a köny­ve­ik ott so­ra­koz­tak ne­ve­lő­ap­ja pol­ca­in, és ő min­dig an­nak a kö­te­tét ol­vas­ta, aki ép­pen ná­luk járt.

Any­ja úgy ta­lál­ta, hogy há­rom gye­re­ke kö­zül Ádám a leg­ke­vés­bé te­het­sé­ges, ezért nya­ran­ta el­küld­te őt Er­dei Fe­renc ta­nyá­já­ra dol­goz­ni: pu­col­ta az is­tál­lót, dol­go­zott a föl­dön. Itt sze­ret­te meg annyi­ra a me­ző­gaz­da­sá­got, hogy ké­sőbb ag­rár­tu­do­má­nyi egye­tem­re irat­ko­zott be. A vi­lág­há­bo­rú vé­gét is ezen a ta­nyán vé­szel­te át. A né­met meg­szál­lás után „szét­spric­celt” a csa­lád vi­dék­re. Ami­kor kö­ze­le­dett a front, az öreg Er­dei azt ja­va­sol­ta Ádám­nak, hogy ke­res­se meg in­kább az ap­ját. Így az ak­kor ti­zen­öt éves fiú Szi­get­szent­mik­lós­ról fel­gya­lo­golt Pest­re.

Ga­u­dio­po­lis kul­tu­rá­lis mi­nisz­te­re

– Sár­kö­zi Györ­gyöt 1944 ta­va­szán mun­ka­szol­gá­lat­ra hur­col­ták, és 45-ben a bal­fi mun­ka­tá­bor­ban éhen halt – me­sé­li to­vább Ádám. – Anyám­nak ek­kor már sok volt a há­rom gye­rek, mert a Vá­lasz új­ra­in­dí­tá­sá­val kez­dett fog­lal­koz­ni, és en­gem el­vit­tek Szteh­ló­hoz mint fi­ze­tős nö­ven­dé­ket. Szteh­lo Gá­bor ek­kor már le­fog­lal­ta az egy­ko­ri Weiss Manf­réd-vil­lát az ál­ta­la össze­gyűj­tött ár­va gye­re­kek­nek, itt kap­tunk egy szo­bát mi, na­gyobb fi­úk.

Olyan ki­vá­ló szo­ba­tár­sa­im vol­tak, mint Or­bán Ot­tó, aki ké­sőbb köl­tő­ként vált is­mert­té, vagy Szi­lá­gyi Jan­csi, a ri­por­ter. Mi ek­kor már fél­ne­ve­lő­ként mű­köd­tünk, és kö­zü­lünk ke­rül­tek ki ké­sőbb Ga­u­dio­po­lis If­jú­sá­gi Ál­lam el­ső mi­nisz­te­rei. 1947-ben Szteh­lo át­vett a fő­vá­ros­tól húsz fo­gya­té­kos gye­re­ket, és azt a há­zat, ahol ők lak­tak, há­rom hó­nap­ra rám bíz­ta. Ne­kem kel­lett gon­dot vi­sel­nem rá­juk: fek­tet­tem, éb­resz­tet­tem, tisz­tá­ba tet­tem őket. Emi­att nem tud­tam is­ko­lá­ba sem jár­ni, és az osz­tály­fő­nö­köm nem fo­gad­ta el Szteh­lo iga­zo­lá­sát, ezért kény­te­len vol­tam is­ko­lát vál­ta­ni.

Ádám ezek­ben az évek­ben még az épí­té­si mi­nisz­té­ri­um­ba is el­ju­tott két tár­sá­val együtt. Szteh­lo is­ko­lát akart épí­te­ni, eh­hez pe­dig pénz kel­lett. Hor­váth Zol­tán be­aján­lot­ta fi­át és tár­sa­it a mi­nisz­té­ri­um­ba, amely ki­utalt ne­kik har­minc­ezer fo­rin­tot. Ez ret­te­ne­te­sen nagy pénz volt ak­ko­ri­ban. Szteh­lo a gye­re­kek se­gít­sé­gé­vel fel­épí­tet­te az is­ko­lát, fel­sze­re­lést pe­dig a Sváj­ci és a Dán Vö­rös­ke­reszt­től ka­pott.

– Cso­dá­la­tos évek vol­tak! – em­lék­szik vissza Ádám. – Mi, idő­seb­bek be­jár­tunk a vá­ros­ba is­ko­lá­ba, dél­után pe­dig dol­goz­tunk, és ga­u­dio­po­li­sos ügye­ket in­téz­tünk. Min­den­ki­nek kel­lett szak­mát tanulnia, majd ki­sebb mun­ká­kat vé­gez­tünk el a vá­lasz­tott szak­mánk­ban. Én vil­lany­sze­re­lést és esz­ter­gá­lást ta­nul­tam. Ami­kor va­la­ki el­vég­zett egy mun­kát, azért ka­pott pél­dá­ul egy ki­ló lisz­tet. A fél­ár­va gye­re­kek ezt rend­sze­rint ha­za­ad­ták… Én so­ha nem fo­gad­tam el fi­zet­sé­get az el­vég­zett mun­ká­ért.

Fan­tasz­ti­kus volt az a faj­ta de­mok­rá­cia, amit Szteh­lo lét­re­ho­zott. Az egyes há­zak kül­döt­tei vá­lasz­tot­ták a mi­nisz­ter­ta­ná­csot. Ke­ve­há­zi La­ci volt a leg­im­po­ná­lóbb srác kö­zöt­tünk, egy­ér­tel­mű volt, hogy ő lesz az el­ső mi­nisz­ter­el­nök. Én kul­tu­rá­lis mi­nisz­ter let­tem. Ami­kor a mi­nisz­ter­ta­nács össze­ült, meg­be­szél­tük, ho­gyan áll a mun­ka, a tisz­ta­ság, a rend, mi­lyen kul­tu­rá­lis prog­ra­mo­kat szervezünk. Meg­vi­tat­tuk azt is, hogy mi­lyen pa­na­szok ér­kez­tek be az egyes ne­ve­lők el­len, és ha szükséges­nek ta­lál­tuk, ak­kor le­ül­tünk ve­lük is be­szél­get­ni, ho­gyan le­het­ne más­hogy csi­nál­ni a dol­go­kat. És bár­mi­lyen fur­csa, en­nek volt fo­ga­nat­ja.

A sé­rült gye­re­kek­kel töl­tött há­rom hó­na­pot le­szá­mít­va Ádám a Szteh­ló­ék mel­let­ti szo­bá­ban la­kott. Ren­ge­te­get be­szél­ge­tett a lel­késszel, Szteh­lo egyé­ni­sé­ge igen nagy ha­tás­sal volt az éle­té­re.

„Szteh­lo szá­mom­ra pél­da­kép”

– Rit­kán éri az em­bert az a sze­ren­cse, hogy olyan egé­szen ki­vé­te­les sze­mé­lyi­ség­gel ta­lál­koz­zon, ami­lyen Szteh­lo volt. Pél­dát­lan volt a bá­tor­sá­ga, de­rű­je, a cél­tu­da­tos­sá­ga, a pe­da­gó­gi­ai ér­zé­ke… Mi­köz­ben egy ha­tal­mas ap­pa­rá­tust mű­köd­te­tett – vé­re­sen ko­moly ügye­ket in­té­zett, in­téz­ményt ve­ze­tett, nem­zet­kö­zi kap­cso­la­to­kat tar­tott fenn –, volt ere­je, ide­je ar­ra is, hogy ha va­la­me­lyik gye­rek­nek prob­lé­má­ja tá­madt, az­zal köz­vet­le­nül ő fog­lal­koz­zon.

Em­lé­ke­ze­te­sek ma­rad­tak szá­mom­ra az ál­ta­la tar­tott is­ten­tisz­te­le­tek is, ame­lye­ken fe­le­ke­ze­ti ho­va­tar­to­zás­ra va­ló va­ló te­kin­tet nél­kül min­den­ki szí­ve­sen vett részt, mert annyi­ra él­ve­ze­te­sen be­szélt. Nem ke­gyes pré­di­ká­ci­ók hang­zot­tak el, ha­nem fi­a­ta­lok, gye­re­kek szá­má­ra is ért­he­tő, hasz­nos lel­ki, cse­lek­vé­si ta­ná­csok. Pon­to­san tud­ta, hogy ti­zen­öt-húsz perc­nél to­vább nem be­szél­het. Su­gár­zott ró­la, hogy na­gyon erős hi­te van, még­sem er­ről val­lott, nem a sze­re­tet­ről be­szélt, ha­nem gya­ko­rol­ta. Az egész em­ber­ből su­gár­zott a sze­re­tet. De köz­ben ő volt az a va­gány sváj­ci sap­kás fic­kó is, aki azon az emb­le­ma­ti­kus ké­pen mo­so­lyog, és ő volt az, akit foly­ton fel­írt a rend­őr, mert az ol­dal­ko­csis mo­tor­ke­rék­pár­já­val rend­sze­rint szá­gul­doz­va in­téz­te mil­lió dol­gát.

Szá­mom­ra pél­da­kép­pé vált, és éle­tem ne­héz pil­la­na­ta­i­ban rend­re be­vil­lant a ké­pe, amint az is­ten­tisz­te­let vé­gén ál­dást osz­tott: „For­dít­sa az Úr az ő szent or­cá­ját te­fe­léd, és ad­jon ne­ked bé­két!” A mon­dat és a hang­súly örök­re ben­nem ma­radt. Sok min­dent hasz­no­sí­tot­tam pe­da­gó­gi­á­já­ból ké­sőbb, ami­kor egye­te­mis­ták­nak ta­ní­tot­tam ren­de­zést. Pél­dá­ul azt, mi­lyen hang­vé­telt, hang­hor­do­zást kell hasz­nál­ni a fi­a­ta­lok kö­zött, ho­gyan le­het akár a leg­ki­sebb gye­rek­kel is fel­nőtt­ként bán­ni. Em­lé­ke­ze­tes szá­mom­ra az a tü­re­lem is, ahogy le­ült be­szél­get­ni az egyik ne­velt­jé­vel, aki tő­le tel­jes­ség­gel tá­vol ál­ló esz­mé­ket kép­vi­selt.

„Mi­ért nem jössz

a te­le­ví­zi­ó­hoz?”

Ádám vé­gül 1948-ban hagy­ta el Ga­u­dio­po­list, mert el­ütöt­te egy vil­la­mos, és fel­gyó­gyu­lá­sa után már csak lá­to­ga­tó­ba járt ki az in­té­zet­be. Érett­sé­gi után egy évig az ag­rár­tu­do­má­nyi egye­te­men ta­nult, de el­tá­vo­lí­tot­ták, mert nem ér­tett egyet a kom­mu­nis­ta ideo­ló­gia alap­ján ta­ní­tott bio­ló­gi­á­val. Ép­pen ak­kor csuk­ták bör­tön­be az édes­ap­ját, és emi­att se­hol nem ka­pott ál­lást. Vo­na­tot ra­ko­dott, kö­vet ta­lics­ká­zott, majd be­hív­ták ka­to­ná­nak. Ám mi­vel ideo­ló­gi­a­i­lag meg­bíz­ha­tat­lan­nak ta­lál­ta­tott, mun­ka­szol­gá­lat­ra osz­tot­ták be. Épít­ke­zé­sen dol­go­zott olyan kö­rül­mé­nyek kö­zött, hogy ha on­nan édes­any­ja igen nagy pro­tek­ci­ó­val ki nem men­ti, ak­kor be­le­hal. Vé­gül be­so­roz­ták sor­ka­to­ná­nak, és tűz­sze­rész­ként ak­nát sze­dett a ju­go­szláv ha­tá­ron.

Le­sze­re­lé­se után édes­ap­ja kon­cep­ci­ós pe­re mi­att csak tit­kos hall­ga­tó­ként jár­ha­tott be a Ze­ne­aka­dé­mia kar­nagy sza­ká­ra, tag­ja lett a Hon­véd Együt­tes­nek (1956 for­ró nap­ja­i­ban ép­pen ve­lük tur­né­zott Kí­ná­ban), majd az együt­tes fel­osz­la­tá­sa után még kar­nagy­ként dol­go­zott né­hány he­lyen. 1957-ben vé­let­le­nül össze­fu­tott Ke­re­kes Já­nos­sal, az Ope­ra­ház kar­mes­te­ré­vel, aki meg­kér­dez­te tő­le: „Mi­ért nem jössz a te­le­ví­zi­ó­hoz?” Hor­váth Ádám ak­kor még ké­szü­lé­ket sem lá­tott, nem­hogy ka­me­rát. Ám amit ő ott ezek után ren­de­ző­ként vég­hez­vitt, az bi­zony már té­vé­tör­té­ne­lem.

Já­no­si Va­lé­ria

::Nyomtatható változat::