A közelmúlt krónikája

Hozzászólás a cikkhez

Az er­dé­lyi nagy­asszony, Ár­va Beth­len Ka­ta – aki­nek ne­ve Né­meth Lász­ló sze­rint „va­la­hon­nét az iro­da­lom­tör­té­net sar­ká­ból de­reng” –, a ko­ra­be­li mű­ve­lő­dés fá­rad­ha­tat­lan ser­ken­tő­je, a sze­gé­nyek is­tá­po­ló­ja 1700-ban szü­le­tett az er­dé­lyi Bony­hán. Ap­ja Beth­len Sá­mu­el, az ön­élet­író Beth­len Mik­lós fél­test­vé­re, míg nagy­ap­ja a his­to­ri­kus kan­cel­lár, Beth­len Já­nos volt.

Ami­kor a szá­zad haj­na­lán aty­ja bony­hai kas­té­lyá­ban meg­lát­ta a nap­vi­lá­got, majd fel­ser­dült, Er­dély ép­pen Habs­burg-kéz­re ke­rült. A „tar­to­mányt” ek­kor árasz­tot­ták el a je­zsu­i­ták, és erő­sza­kos té­rí­tés kez­dő­dött. Ami­kor ap­ja meg­halt, éle­te drá­mai for­du­la­tot vett. Any­ja „nagy­me­nő” vő­le­gényt vá­lasz­tott ti­zen­hét éves lá­nya szá­má­ra: ez ép­pen mos­to­ha­fia, a ka­to­li­kus Hal­ler Lász­ló volt, aki­vel az­tán na­gyon bol­dog­ta­lan há­zas­ság­ban élt a re­for­má­tus hit­ben ne­vel­ke­dett fi­a­tal­asszony. Az if­jú férj ha­ma­ro­san pes­tis­ben meg­halt, Beth­len Ka­ta pe­dig, akár egy gö­rög tra­gé­dia hős­nő­je, egy évig vir­rasz­tott a holt­test mel­lett.

Öz­ve­gyi éve­it Olt­hé­vi­zen töl­töt­te. Itt ta­lált vég­re mél­tó férj­re Te­le­ki Jó­zsef sze­mé­lyé­ben, aki nagy mű­velt­sé­gű em­ber volt és emel­lett ki­tű­nő gaz­da is. De a bol­dog­ság­nak ko­rán vé­ge sza­kadt, mert a Hal­ler ro­kon­ság össze­fo­gott el­le­ne, hogy elő­ző há­zas­sá­gá­ból va­ló két gyer­me­két any­já­tól el­ve­gye, s ka­to­li­kus ne­vel­te­tés­ben ré­sze­sít­se.

A nagy csa­pá­sok ez­után mé­ret­tek rá. Gyer­me­kei rend­re el­hal­tak, s vé­gül 1732-ben új­ra öz­ve­gyen ma­radt, „mint a meg­sze­dett sző­lő­ben va­ló kuny­hó, egye­dül”. Et­től kezd­ve ír­ja ne­ve elé, hogy Ár­va.

Ám a szí­vós, hajt­ha­tat­lan asszony min­dig talp­ra állt, má­sok meg­se­gí­té­sé­ből me­rí­tett erőt a to­vább ­élés­hez. Élet­cél­ja: ad­ni, hasz­nál­ni, ahol csak le­het. Is­ko­lát épít­te­tett, sze­gény if­ja­kat ta­nít­ta­tott itt­hon és kül­föl­dön, könyv­tá­rat ál­lít­ta­tott fel, szö­ve­tett, fo­na­tott, hí­mez­te­tett.

Köz­ben ne­ki­lá­tott éle­té­nek le­írá­sá­hoz. Fő­ mű­vének tel­jes cí­me: Gróf Bethleni Beth­len Ka­ta éle­té­nek ma­ga ál­tal va­ló rö­vid le­írá­sa. Ezt jó­részt hé­vi­zi ma­gá­nyá­ban ír­ta, meg­örö­kít­ve az anya­nyelv cso­dás íze­it, ár­nya­la­ta­it. Nem a nyil­vá­nos­ság­nak szán­ta köny­vét, de ha­lá­la után a kéz­ira­tot ki­ad­ták Sze­ben­ben.

Ár­va Beth­len Ka­ta 1759. jú­li­us 29-én halt meg Fog­ara­son, ahol éle­té­nek utol­só éve­i­ben la­kott. Kú­ri­á­ja a Beri­voj-pa­tak part­ján állt, a mai kö­zép­is­ko­la he­lyén. Ez az épü­let hosszú ide­ig a sze­gé­nyek kór­há­za­ként mű­kö­dött. Az is­ko­la ud­va­rán ál­ló öreg fák pe­dig Beth­len Ka­ta park­ját dí­szí­tet­ték haj­dan.

A nagy­asszony sír­ja a re­for­má­tus temp­lom tö­vé­ben ta­lál­ha­tó, ma­gá­nyos fák alatt, ma­gá­nyo­san. Ke­gye­let­tel gon­doz­zák.

A hé­vi­zi ha­gyo­mány­ban Beth­len Ka­ta ne­ve el­ső­sor­ban ké­zi­mun­kák ké­szí­tő­je­ként ma­radt fenn, aki mű­he­lyé­ben var­ró­nő­ket fog­lal­koz­ta­tott. Ezek se­lyem­re meg posz­tó­ra hí­mez­tek, a mun­kát ő irá­nyí­tot­ta, a ter­ve­ket, min­tá­kat ma­ga ké­szí­tet­te.

A két leg­gyö­nyö­rűbb ké­zi­mun­ka Fog­ara­son, a re­for­má­tus pa­ró­ki­án ta­lál­ha­tó. A tün­dök­lő sár­ga se­lyem­abroszt Beth­len Ka­tá­nak és má­so­dik fér­jé­nek ki­varrt cí­me­re ural­ja, meg egy tar­ka tol­lú, szét­tárt szár­nyú an­gyal, kö­rü­löt­te fan­tasz­ti­kus vi­rá­gok, óri­ás­csi­gák, egy va­dász les­ál­lás­ban, kí­gyó, med­ve és egy in­di­án tal­pig fegy­ver­ben.

Azt tart­ják, hogy ezt vi­sel­te Beth­len Ka­ta az 1722-es es­kü­vőn, s csak ké­sőbb lett az ün­ne­pi pa­lást­ból úr­asz­ta­lá­ra va­ló te­rí­tő a bol­dog ese­mény em­lé­ké­re. A má­sik ugyan­ilyen min­tá­jú, de egy­sze­rűbb ab­rosz „jegy­szok­nya” volt, ame­lyet az el­jegy­zé­sen vi­sel­he­tett. A két da­rab va­ló­szí­nű­leg a szá­zad öt­ve­nes éve­i­ben ke­rül­he­tett Fog­aras­ra.

Sal­ló Lász­ló

::Nyomtatható változat::