Keresztény szemmel

Hozzászólás a cikkhez

Ma­gyar nyelv. Édes anya­nyel­vem. Meg­ál­lok egy perc­re, most, hogy az idős er­dé­lyi asszony ízes be­szé­dét hall­ga­tom. Mi­lyen nagy­sze­rű, ez az egyet­len kin­csem. Min­de­nem. Apám rit­ka pa­nasz­sza­va, pap test­vé­rem Is­tent hí­vó mon­da­ta, az em­be­ri fen­ség, Weö­res Sán­dor örök köl­tő­üze­ne­te. És a vi­lág bá­na­ta is, mert a nem ma­gyar em­be­rek nem tud­ják, nem is sej­tik, nem is fog­ják so­ha meg­is­mer­ni ezt a zen­gő köl­té­szet­ka­ted­rá­list. Min­den­na­pi ke­nye­rem: ma­gyar nyelv! Fáj­dal­mam, bol­dog­sá­gom. „Száz­húsz­ezer ma­gyar szó­val mond­ha­tom el – ír­ja Má­rai –, hogy élek. Ma­gyar nyelv, sze­rel­me­sem, íté­lő­bí­rám, ke­gyet­len­sé­gem. Élek ben­ned, mint a sejt a vér­ben. Ha meg­ha­lok, utol­só pil­la­nat­ban ma­gya­rul gon­do­lom majd: De fur­csa, él­tem.”

Ké­ső es­te. Egy­re nyug­ta­la­nab­bul ol­va­sok. Mint­ha ki­fogy­tam vol­na az idő­ből. Sem­mi­re nem ma­rad es­ti csönd. Nyu­god­tab­ban kell ol­vas­nom, vég­te­len tü­re­lem­mel. A Bib­lia meg­há­lál­ja; oly­kor meg­aján­dé­koz egy-egy csil­lag­be­tűs mon­dat­tal. Igaz­ság­gal. Jé­zus-üze­net­tel. Nem igaz, hogy sok a könyv, és rö­vid az élet. Ke­vés a fon­tos könyv, amely hoz­zánk szól, s eh­hez ép­pen elég hosszú az éle­tünk.

Ce­ru­za­so­rok. Ré­gi alá­hú­zás Má­rai nap­ló­já­ban (1950–52): „Nincs se­gít­ség, mert épp a ke­resz­tény­ség az, ami hi­ány­zik éle­tünk­ből. Min­den rend­szer­ből ez hi­ány­zik. Nem­csak a bol­se­viz­mus­ból, a szo­ci­a­liz­mus­ból és az ame­ri­ka­niz­mus­ból: az Egy­ház­ból is!”

Meg­té­ré­sek. Ta­lál­ko­zás a le­haj­ló Is­ten­nel. Pál, Szent Fe­renc és a töb­bi­ek: a gá­lya­ra­bok vagy evan­gé­li­kus pap test­vé­rem. So­ha nem tud­ták sza­vak­kal el­mon­da­ni a hét­köz­na­pi cso­dát. Mi „tör­tént” ve­lük? Bot­la­doz­va, el­es­ve már, va­la­ki át­ka­rol­ta őket az örök pil­la­nat­ban.

Czi­ne Mi­hály. Mond­ják, hor­to­bá­gyi csi­kós volt az édes­ap­ja. On­nan hoz­ta a né­pi írók, Mó­ricz Zsig­mond, a ha­tá­ron tú­li ma­gyar iro­da­lom sze­re­te­tét. Is­te­nes, bib­li­ás em­ber volt: a Du­na­mel­lé­ki Re­for­má­tus Egy­ház­ke­rü­let fő­gond­no­ka. De iga­zi mű­fa­ja az elő­adás volt. A köny­vet cen­zú­ráz­ták, de az élő, a szép­re hí­vó be­szé­det nem le­he­tett. Az egész szé­les Kár­pát-me­den­ce volt a szó­szé­ke: ott pré­di­kált szí­vek­be vé­ső­dött sza­vak­kal. És a ta­lál­ko­zók után éne­kelt, alig­ha­nem ő tud­ta a leg­több ma­gyar nép­dalt, s ha haj­nal fe­lé még ta­lált vir­rasz­tó tár­sa­kat, meg­ta­ní­tot­ta őket a leg­szebb vál­to­zat­ra. Min­dig ta­nu­ló vér­be­li ta­nár volt, mond­ta iga­zát: nincs vé­ge sem­mi­nek, mert hol­nap min­dent új­ra le­het kez­de­ni. Az éle­tet, a vers­mon­dást. Min­den Is­ten ke­gyel­mé­ről be­szél, ar­ról a lát­ha­tat­lan erő­ről, amely meg­tart­ja nem­ze­tün­ket! Ha él­ne, most len­ne nyolc­van­éves. És aho­gyan ré­gen, most is bát­ran el­mon­da­ná vé­le­mé­nyét, biz­ta­tó sza­va­it.

Va­cso­ra. Hang­ver­seny­ről ha­za­fe­lé né­zem a té­ren az éj­fé­li ét­te­rem­sort. Gyer­tya­fé­nyek, ra­kott asz­ta­lok min­de­nütt. Halk cse­ve­gés, de a leg­több he­lyen evés és ivás. Fér­fi­ak-nők fal­ják a ha­tal­mas fa­tá­nyé­ro­so­kat: a disz­nót, a mar­hát, a rit­ka bor­jút, az il­la­to­zó szár­nya­so­kat. Van, aki min­den má­so­dik fa­lat után sluk­kot szív égő ci­ga­ret­tá­já­ból. Nem tu­dom, mi­ért, de a han­gos­ság mel­lett az is eszem­be ju­tott, hogy a va­cso­rák mö­gött ke­gyet­le­nül le­mé­szá­rolt ál­la­tok szen­ve­dé­se is ott van. Mint­ha örö­kös szen­ve­dés len­ne min­den élő­nek min­den­na­pi éle­tünk.

Csík­som­lyói bú­csú. (Is­mét­lés.) Sza­kad az eső, hi­deg szél fúj, még­is ez­rek és ez­rek igye­kez­nek föl a szent hegy­re. Má­ria hí­vá­sa messzi­re el­ér: min­den ma­gyar­hoz! És jön­nek idő­sek és fi­a­ta­lok, zász­lók­kal és táb­lák­kal a me­re­dek úton. Most, hogy ré­gi, sa­ját lá­to­ga­tá­som jut eszem­be, iga­zat adok a ta­ní­tó­nő­nek: er­ről nem le­het sza­vak­kal be­szél­ni. Ezt itt meg kell ta­pasz­tal­ni. Ennyi em­ber együtt, ma­gya­rok a vi­lág min­den tá­já­ról. Az egy­ség az, ami a leg­fon­to­sabb. Ezen kel­le­ne fá­ra­doz­nunk. A nem­ze­ti egy­sé­get meg­va­ló­sí­ta­ni. Re­mény­ked­ni, hogy jó ma­gyar­nak len­ni, és Is­ten meg­se­gít ben­nün­ket. Meg­ma­rad­ni! Mennyi kis cso­da. Az egy­sze­rű em­be­rek aján­dé­ka – lé­lek­ben. Az idei ün­nep ket­tős év­for­du­ló­hoz ért: ezer­éves az Er­dé­lyi Egy­ház­me­gye, nyolc­száz éves a fe­ren­ces rend. Rit­ka pil­la­nat az öröm­re és a ké­rés­re. Kö­zös imád­ság­ra. Tartsd meg, Uram, ma­gyar­ja­id ősei hi­té­ben!

Ha­za­té­rés. Fogy­nak, egy­re gyor­sab­ban fogy­nak az évek. De már nem bá­nom. Kö­ze­leg a ha­za­té­rés nap­ja. Az lesz az iga­zi ün­nep majd, mi­kor el­dob­ha­tok min­dent: kar­órát, fél­tett köny­ve­ket, mű­velt­sé­get. Vissza­tér­he­tek szü­lő­föl­dem sze­gé­nye­i­hez, le­ül­he­tek egy­sze­rű asz­ta­luk­hoz. Együtt mon­dom ve­lük va­cso­rá­nál az ál­dást, hall­ga­tom sze­re­te­tük szív­me­leg üze­ne­tét. Ők az erő­sek, még­is halk, tisz­ta sza­vak­kal hív­nak a vo­nu­ló idő­ben.

Feny­ve­si Fé­lix La­jos

::Nyomtatható változat::