A közelmúlt krónikája

Hozzászólás a cikkhez

10 An­nak utá­na ne­vel­tet­tem az édes­anyai gond­vi­se­lő kéz alatt, szin­tén az 1717. esz­ten­dő­nek Szent Mi­hály ha­vá­ig, azon hó­nak ti­zen­ne­gye­dik nap­ján, mind ma­gam­nak, s mind test­vér ked­ves atyám­fi­a­i­nak aka­rat­jok el­len, id­ve­zült édes­anyám­tól adat­tam so­ha elég­gé meg nem si­rat­ha­tó ke­ser­ves há­zas­ság­ra, val­lá­so­mon kí­vül va­ló­hoz. Mely há­zas­ság­ban, fér­jem mind szép úri fa­mi­li­á­já­ra néz­ve, mind pe­dig ma­ga sze­mé­lyé­re néz­ve il­len­dő és ele­gen­dő sze­ren­cse is lett vol­na, ha ve­lem azon­egy hit­ben és val­lás­ban va­ló lett vol­na. De más­ként lé­vén a do­log, az ál­tal a há­zas­ság ál­tal mind ez mái na­pig va­ló ször­nyű nagy bá­nat­ra és kí­sér­tet­re té­tet­tem ki: mi­vel hogy ez fe­le­más há­zas­ság­nak ke­se­rű gyü­möl­csét szün­te­len kós­tol­tat­ta Is­ten én­ve­lem. No­ha pe­dig édes szü­lő­anyám­tól ma­gam­nak tel­jes aka­ra­tom el­len adat­tat­tam ez sze­ren­csét­len há­zas­ság­ra; én mind­az­ál­tal eb­ben sen­kit nem oko­zok; ha­nem meg­is­me­rém az Is­ten­nek igaz uta­it: mert jól tu­dom én azt, hogy ki­sebb do­log is az Is­ten vé­ge­zé­se nél­kül vég­hez nem mé­gyen. Ez volt irán­tam is az őfel­sé­ge szent tet­szé­se, hogy én ez ször­nyű kí­sér­te­tek­kel küsz­köd­jem. Lé­gyen ez­után is az ő szent aka­rat­ja sze­rént min­den dol­gom.

Az­után gróf Hal­ler Lász­ló vet­te fel köz­ben­já­ró­ul Kö­le­sé­ri Sá­mu­elt, ak­ko­ri fe­le­sé­gé­vel, Beth­len Ju­dit asszonnyal, akit is mint­hogy igen okos és nagy ta­ná­csú em­ber­nek tar­tot­tak ab­ban az idő­ben, joval­lá­sát igen bé szok­ták volt ven­ni és kö­vet­ni. En­nek ta­ná­csa, me­lyet adott édes­anyám­nak, ron­tott meg en­ge­met is; mert jár­ván ezen do­log­ban min­den ha­szon nél­kül, egy va­sár­nap est­ve a jegy­gyű­rűt el­hoz­ta, és id­ve­zült édes­anyám ke­zé­nél hagy­ta, mely­ben én sem­mit nem tud­tam: ki is, egy ide­ig ma­gá­nál tart­ván, vég­re ily ke­mény és en­ge­met meg­ret­ten­tő szók­kal ke­zem­be ád: Ha gyer­me­kem­nek aka­rod hogy tart­sa­lak, ezt a gyű­rűt vedd el; ha pe­dig nem, én so­ha té­ge­det gyer­me­kem­nek nem tar­ta­lak, és min­de­nem­ből ki is ta­gad­lak. Ó, ke­mény szók, vi­lág jova­i­val él­ni aka­ró if­júi el­mé­hez, édes­any­já­hoz min­den­ben en­ge­del­mes­sé­get mu­tat­ni kí­vá­nó, s ef­fé­le pró­bák­hoz szo­kat­lan le­ány­hoz! Mit tud­tam azért ten­ni, még vissza­szó­la­ni is nem mer­vén, a gyű­rűt el­ve­vém. Ó, sze­ren­csét­len óra! amely má­sok­nak nagy örö­met szo­kott szer­ze­ni, né­kem szer­zett ki­mond­ha­tat­lan ke­se­rű­sé­get és szo­mo­rú­sá­got; mert el­szem­lél­vén a két­fé­le val­lá­sú­ak kü­lön­bö­ző is­te­ni tisz­te­le­te­ket, könnyen fel­há­bo­ro­dó éle­te­ket, és ef­fé­le há­zas­ság­nak egyéb mér­ges gyü­möl­cse­it, oly nagy kí­sér­tet­ben és gyöt­re­lem­ben vol­tam azon az egész éj­sza­kán, me­lyet le­ír­nom nem le­het. Úgy­hogy azt lát­ván id­ve­zült édes­anyám is, ma­gát a ke­ser­ves sí­rás­tól ezen do­lo­gért nem tar­tóz­tat­hat­ta. Még­is mind­azon­ál­tal, hogy a gyű­rűt vissza­küld­je, si­ral­mas ké­ré­sem­mel is ar­ra nem ve­het­tem, sőt vég­re oly ke­mé­nyen meg­fed­dett, hogy töb­bé meg sem mér­tem em­lí­te­ni. Ó, én if­jú­sá­gom­nak Is­te­ne! aki meg­en­ged­ted, hogy ily kí­sér­tet­be es­sem; de nem en­ged­ted, hogy ab­ban el­vesszek, a te ir­gal­mas­sá­god­ról em­lé­ke­zem, lé­gyen ál­dott a te szent ne­ved örök­ké!

Egyet­ér­tett azért a gróf Hal­ler Lász­ló atya­fi­a­i­val, akik ha­son­ló­kép­pen el­len­zet­ték azt, hogy ide­gen val­lá­sút ne vin­ne fa­mí­li­á­jok­ba az aty­jok­fia, s esze­rént el ne ven­ne. Vég­hez is vit­ték azt egye­zett aka­rat­tal az ak­ko­ri pá­pis­ta püs­pök előtt (ki is volt Mar­ton­fi Már­ton), hogy min­den szer­zet­bé­li pa­pok­nak pa­ran­cso­la­tot ad­na ki, hogy min­ket kü­löm­ben egy­be ne es­kes­se­nek, ha­nem ha én pá­pis­tá­vá lé­szek. Ez pa­ran­cso­lat min­den­fe­lé ki­ment az or­szág­ban.

Ezek­ben az esz­ten­dők­ben sok ter­hes és ne­héz nya­va­lyá­kon men­tem ál­tal, úgy­hogy sok­szor vol­tam a ha­lál ka­pu­já­ban, fenn­já­ró­lag hor­doz­ha­tó nya­va­lyák nél­kül pe­dig egy­szer sem vol­tam. De min­den nya­va­lyá­mat és ter­he­met meg­kö­ze­lí­tet­te né­kem a há­zam­ban va­ló csen­des­sé­gem, mert az én uram­mal (második férjével, Teleki Józseffel – a szerk.) csen­des és igen ked­ves jó éle­tem volt. En­nek fe­let­te az Is­ten­nek ál­dá­sa is há­zun­kon nagy volt, úgy­hogy di­cse­ked­het­tem az én Is­te­nem di­cső­sé­gé­re az­zal, hogy sem­mi­ben nem­hogy fo­gyat­ko­zást, de még ke­vés szük­sé­get sem szen­ved­tem: amennyi­ben le­he­tett, min­de­nek­kel bé­kes­ség­ben kí­ván­tam él­ni: meg­szű­kült fe­le­ba­rá­ta­i­mat se­gél­tet­ni. Akik­kel pe­dig én kí­ván­tam jól ten­ni, az én uram ab­ban so­ha aka­dályt nem tett, nem is bán­ta. Ma­ga is igen ba­rát­sá­gos em­ber volt, ba­rát­sá­ga min­den szín­mu­ta­tás nél­kül va­ló; má­sok dol­gá­ra nem vi­gyá­zott, a ma­gá­é­hoz hoz­zá lá­tott, mi­vel ez or­szág­ban igen hí­res, jó gaz­da is volt. Sen­ki­ét nem kí­ván­ta, a ma­gá­ét nem hagy­ta: egy­szó­val jó­lel­kű, val­lá­sát iga­zán sze­re­tő, jó ha­za­fia volt. Mind­ezek én­hoz­zám az én Is­te­nem­nek mél­tat­lan szol­gá­ló­já­hoz nagy ál­dá­sai, meg­kö­szön­he­tet­len jó­té­te­mé­nyei vol­ta­nak; mert én ezek­re ér­de­mes nem vol­tam. A te ne­ve­dé lé­gyen hát én Is­te­nem, a te ne­ve­dé mind­eze­kért a di­cső­ség, mind­örök­ké.

Ez­zel ke­ser­ves bá­na­tunk­nak nem lőn vé­ge; mert nem­so­ká­ra Klá­rám el­sőb­ben, és har­mad­nap­ra utá­na Gá­bo­rom meg­be­teg­szik So­ros­té­lyon him­lő­ben, kik is ugyan­azon 1731. esz­ten­dő­ben, Szent Mi­hály ha­vá­nak 17. nap­ján mind­ket­ten el­ha­lá­nak. Gá­bo­rom ebéd előtt ki­lenc és tíz óra kö­zött, éle­té­nek he­te­dik esz­ten­de­jé­ben. Klá­rám dél­utá­ni há­rom és négy óra kö­zött, éle­té­nek má­so­dik esz­ten­de­jé­ben. Akár­ki légy, aki ezt szem­lé­led, csu­dál­va mond­ha­tod: ó, Is­ten­nek nagy ere­je, ki a nagy erőt­len­ség­ben mu­tat­ja ki ma­gát, mert ezt a ször­nyű kí­sér­te­tet nem em­be­ri, ha­nem az is­te­ni erő győz­te meg én­ben­nem. A te ke­gyel­med volt az én fáj­dal­mas szí­vem­nek meg­erő­sí­tő bal­zsa­mom­ja, édes atyám!

(…) Ó, édes­atyám! ha még tet­szik szent fel­sé­ged­nek, hogy e si­ra­lom­nak völ­gyé­ben sá­to­roz­zak, kö­nyö­rülj én­raj­tam, és ha di­cső­sé­ged­re va­gyon, pa­ran­csolj az nya­va­lyák­nak, s azok mind­járt el­osz­la­nak, és az én nagy erő­te­len­sé­gem em­be­ri re­mén­ség fe­lett erő­vé vál­to­zik. Ha pe­dig nem tet­szik szent fel­sé­ged­nek az én nya­va­lyá­im­nak én­ró­lam va­ló el­vé­te­le. Lé­gyen meg, édes­atyám, a te szent aka­ra­tod min­de­nek­ben: jól va­gyon, édes­atyám: mert gyö­nyö­rű­sé­gé­re va­gyon az én lel­kem­nek, még a ked­vet­len na­pok­ban is a te szent aka­ra­tod szem­lél­ni.

De azon kér­lek té­ge­det, min­de­nek­re elég­sé­ges, nagy ha­tal­mú szent Is­ten, hogy mér­sé­kel­jed úgy a te édes atyai ke­ze­id­ből ki­jött súj­to­ló vessző­det, hogy a test­nek nagy erő­te­len­sé­ge ne té­gyen aka­dályt a te­hoz­zád va­ló kö­ze­lí­té­sé­ben az én sze­gény lel­kem­nek, sőt a te ki­gon­dol­ha­tat­lan böl­cses­sé­ged sze­rént cse­le­ked­jed azt én­ve­lem, hogy még az erő­te­len­sé­gek is lé­gye­nek né­kem mint­egy se­gé­de­im, a te­ve­led va­ló szo­ro­sabb egyes­ség­re. Mert te tu­dod, min­den szí­vek­nek vizs­gá­ló­ja, hogy él­tét az én lel­kem csak azért kí­ván­ja, hogy őt té­ge­det, uram di­csér­hes­sen: azért ami leg­di­cső­sé­ge­sebb szent fel­sé­ged­nek, és az én te­ben­ned ör­ven­de­ző lel­kem­nek, leg­al­kal­ma­to­sabb lé­szen a te­hoz­zád va­ló emel­ke­dés­re, azt cse­le­ked­jed én­ve­lem; mert tes­te­met, lel­ke­met, s éle­te­met egé­szen te­né­ked szen­tel­tem; már akár él­jek, akár meg­hal­jak. Én nem ma­ga­mé, ha­nem az én meg­vál­tó uram Jé­zus Krisz­tu­so­mé va­gyok. (…)

(…) Ez­után is­mét ret­te­ne­tes nagy szél­vé­szek jár­ván, az épü­le­tek­nek egy ré­szét le­ron­tot­ta. Ugyan­ott jú­li­us­nak 19-ik nap­ján vir­ra­dó­lag éj­sza­ka nagy jég­eső es­vén, egy ré­szét a ha­tár­nak és egyik rend­bé­li sző­lő­he­gyet el­vet­te. Azon nap dél­után is­mét nagy jég­eső tá­mad­ván, az egész sző­lő­he­gye­ket, bú­za és ta­va­szi ha­tá­ro­kat el­ver­te. A sző­lők­nek pe­dig sok esz­ten­dők­től fog­va szebb ter­mé­sek nem lát­szott mint most. Igaz vagy te, Uram, és még a te íté­letid­nek kö­ze­pet­te is igen ir­gal­mas a te vá­lasz­tot­tid­hoz; hoz­zám is meg­mu­ta­tád kö­nyö­rü­lő vol­to­dat a te íté­letid kö­zött. Jú­li­us­nak 24-ik nap­ján est­ve fe­lé hét óra­kor, hé­ví­zi ud­va­rom­ban szin­tén a le­á­nyok há­za ab­la­ká­nál lé­vő is­tál­lóm­nak a sze­ge­le­tét meg­ütöt­te az is­ten­nyi­la; úgy­hogy a te­te­jén lé­vő gomb­ját ket­té­ha­sí­tot­ta, a sza­ru­fá­ját el­tör­te, vé­gig a zsen­delyt le­se­per­te, a kő­falt meg­ha­sí­tot­ta, a lé­ce­zé­sé­nek nem lett sem­mi gond­ja; az is­tál­ló fe­le te­le volt szé­ná­val rak­va, még­is gyú­lás nem lett; ez Is­ten kö­nyö­rü­le­tes­sé­ge lőn raj­tam, hogy egy szem­pil­lan­tás­ban min­de­nem ha­mu­vá nem lőn; és úgy nem já­rék, mint en­nek előt­te két esz­ten­dő­vel az ug­ra­i­ak: az­hol­ott est­ve va­cso­ra­kor le­es­vén az is­ten­nyi­la, hir­te­len egy óra alatt az egész fa­lu ha­mu­vá lőn; lé­vén pe­dig bú­za­ta­ka­ro­dás után, ve­tés előtt, min­den ta­kar­má­nyok elé­ge; úgy­hogy akik kü­löm­ben jó te­he­tős em­be­rek vol­ta­nak, más­nap a’ sem volt, amit bé­fal­ja­nak, hogy csak má­sok nem ad­ta­nak né­kik. Ha az Is­ten raj­tam nem kö­nyö­rül va­la, én szin­tén úgy let­tem vol­na. Ó, én uram, ne en­ged­jed, hogy el­fe­lejt­kez­zem ezen jó­vol­tod­ról. Sőt, en­ged­jed, hogy há­lá­adó szív­vel ma­gasz­tal­jam szent ne­ve­det éret­te. (…)

A részletek forrása: Magyar emlékírók 16–18. század. A válogatás, a szö­veg­gondozás és a jegyzetek Bitskey István munkája (Magyar Remekírók). Szép­iro­dal­mi Könyvkiadó, Budapest, 1982.

::Nyomtatható változat::