Keresztény szemmel

Hozzászólás a cikkhez

Rad­nó­ti Mik­lós­nak van egy kü­lö­nös, fi­a­tal­ko­ri ver­se. Már a cí­me is meg­le­pő: 1932. áp­ri­lis 24., al­cí­me pe­dig így hang­zik: John Lo­ve, test­vé­rem. A vers szü­le­té­si kö­rül­mé­nye­it, ko­ra­be­li új­ság­hírt idéz­ve, így ha­tá­roz­za meg Rad­nó­ti: „John Lo­ve, fi­a­tal né­ger köl­tőt New York né­ger ne­gye­dé­ben, St. Vin­cent­ben, a King White ne­vű mo­zi­ban, ver­sé­nek el­mon­dá­sa köz­ben a Ku-Klux-Klan em­be­rei agyon­ver­ték a pó­di­u­mon, és tes­tét ki­dob­ták a szel­lőz­te­tő ab­la­kon. A tet­te­sek­nek nyo­muk ve­szett.” 2009 au­gusz­tu­sá­ban kü­lön­le­ges ak­tu­a­li­tást nyer ez a vers, és ko­ránt­sem csak azért, mert Rad­nó­ti Mik­lós száz év­vel ez­előtt szü­le­tett.

John Lo­ve, test­vé­rem!
A Ti­szán lát­ta­lak fo­rog­ni
a híd alatt ma.

Nézd, kö­vér eső sé­tál a pej­szí­nü ég­ből.
Kapd ma­gad­hoz és fojtsd el!
a föld­re ne es­sék!

Mert nagy a Ku-Klux-Klan s né­ki esik.
Övé a ke­nyér, szöl­lő és le­ge­lő!
a tej fö­le itt is né­ki rán­co­so­dik!

Meg­öl­tek. Most ör­vény vagy test­vér.
Gu­ta is légy! mely
pörg és ha ug­rik, hely­re ta­lál!

Együtt dol­go­zunk John Lo­ve;
ör­vény va­gyok én is és gu­ta!

Ke­nyér, szöl­lő, le­ge­lő és tej
tap­sol, ro­pog­va, hogy össze­ha­jol­tunk!

Meg­ren­dít, ahogy Rad­nó­ti tel­jes mér­ték­ben osz­to­zik egy tő­le tá­vol élt em­ber sor­sá­ban. Itt még csak sza­vak­ban – az­tán ti­zen­két év­vel ké­sőbb tény­le­ge­sen is. Mert egy bru­tá­lis esz­me őrült hí­vei őt is meg­öl­ték. John Lo­ve-ot azért, mert né­ger, Rad­nó­ti Mik­lóst azért, mert zsi­dó volt. Ver­sé­ben a köl­tő im­már nem a tá­vo­li Ame­ri­ká­ban lát­ja sors­tár­sát, ha­nem a Ti­sza part­ján. Mert a bűn és a szen­ve­dés nem köt­he­tő hely­hez. Va­la­kit ki­dob­nak egy ame­ri­kai mo­zi szel­lő­ző­ab­la­kán, és holt­tes­te a Sop­ron­hoz kö­ze­li Ab­dán buk­kan fel. Egy em­bert az óce­án­ba lök­nek, és te­te­mé­re a Ti­szán buk­kan­nak rá. Igen, a szen­ve­dés és a bűn fö­löt­te áll tér­nek és idő­nek.

Rad­nó­ti uta­lá­sa a Ti­szá­ra ak­kor tá­madt élet­re ben­nem, ami­kor ér­te­sül­tem ar­ról, hogy a hé­ten is­mét öl­tek a ti­tok­za­tos so­ro­zat­gyil­ko­sok. Ez­út­tal a Ti­szán­tú­lon, a Nyír­egy­há­zá­hoz kö­ze­li Kis­lé­tán tör­ték rá az aj­tót egy ci­gány asszony­ra és le­á­nyá­ra. A negy­ven­öt éves Ba­logh Má­ri­át szi­tá­vá lőt­ték, ti­zen­há­rom éves le­á­nyát élet­ve­szé­lye­sen meg­se­be­sí­tet­ték. Ugyan­az az ér­tel­met­len bru­ta­li­tás, mint né­hány hó­nap­ja Ta­tár­szent­györ­gyön, ahol apá­ra és fi­á­ra gyúj­tot­ták rá a há­zat, és a két me­ne­kü­lőt há­tul­ról lőt­ték agyon.

John Lo­ve né­ger volt, Rad­nó­ti Mik­lós zsi­dó, Ba­logh Má­ria és a töb­bi ál­do­zat ci­gány. A bom­lott agyú gyil­ko­ló­gé­pe­ket az elő­íté­let és a gyű­lö­let ve­zet­te. Ők nem tö­rőd­tek az­zal, hogy John Lo­ve ho­gyan sza­val, ők nem is­mer­ték – az idő­köz­ben ka­to­li­kus hit­re tért – Rad­nó­ti sze­rel­mes köl­te­mé­nye­it vagy a Nem tud­ha­tom… cí­mű ver­set, és nem ér­de­kel­te őket, hogy Ba­logh Má­ria dol­gos asszony volt.

Szól­nom kell, ki­ál­ta­ni sze­ret­nék. A ná­zá­re­ti Jé­zus ne­vé­ben eme­lem fel sza­vam, aki zsi­dó volt, de le­he­tett vol­na né­ger vagy ci­gány. Mert ő min­dig vál­lal­ta a kö­zös­sé­get a szen­ve­dő­vel, ő min­dig osz­to­zott az ül­dö­zöt­tek sor­sá­ban.

Med­dig még? Mi­kor csi­tul már el az ér­tel­met­len gyű­lö­let? Mi­kor lesz­nek ké­pe­sek a rend­fenn­tar­tó erők meg­vé­de­ni a ki­szol­gál­ta­tot­tat és a bűn­ül­dö­zők meg­ta­lál­ni a tet­te­se­ket? És mi­kor él­het­nek már biz­ton­ság­ban és fé­le­lem nél­kül asszo­nya­ink, gyer­me­ke­ink?

A na­pok­ban halt meg egy va­rázs­la­tos em­ber, Cseh Ta­más éne­kes is. Gim­na­zis­ta ko­rom óta sze­re­tem őt, aki im­már két nem­ze­dék ko­bold­ja volt. Nem­csak kul­ti­kus elő­adó­mű­vész, Ber­emé­nyi Gé­za so­kunk élet­ér­zé­sét ki­fe­je­ző ver­se­i­nek szug­gesz­tív tol­má­cso­ló­ja volt, ha­nem egy sa­já­tos já­ték ke­re­té­ben in­di­án törzs­fő­nök is. „Füst a sze­mé­ben”, ez volt az in­di­án ne­ve. Ta­lán ezért állt min­dig kis­sé hu­nyo­rog­va a szín­pa­don. És va­rá­zsolt. Ha­di­ös­vény cí­mű köny­vé­ben így idéz­te fel a sa­já­tos ba­ko­nyi in­di­án tá­bor szü­le­té­sét: „1961-ben egy he­gyi tisz­tá­son fel­ver­tük az el­ső in­di­án sát­ra­kat. Tisz­ta tör­vé­nyek­re, egy­sze­rű­ség­re, át­lát­ha­tó, ér­tel­mez­he­tő vi­lág­ra vágy­tunk.” Mert, te­gyük hoz­zá, a vi­lág nem ilyen. Nem volt ilyen a hat­va­nas évek­ben, ami­kor Cseh Ta­más­ék lá­zad­ni mer­tek, de nem volt ilyen a har­min­cas évek­ben sem, ami­kor John Lo­ve-ot ver­ték agyon, a negy­ve­nes évek­ben, ami­kor Rad­nó­tit gyil­kol­ták meg, és nem ilyen a ké­tez­res évek­ben sem, ami­kor Ba­logh Má­ri­át ölik meg.

Cseh Ta­más­nak nem az ér­tel­met­len em­be­ri gyű­löl­ség mi­att kel­lett tra­gi­kus hir­te­len­ség­gel meg­hal­nia, ha­nem há­roméves szí­vós küz­de­lem után. Ne­vét és helyt­ál­lá­sát még­is eb­ben az össze­füg­gés­ben kell em­lí­te­nünk. Az in­di­án élet­ben ben­ne volt a dac és a lá­za­dás, az el­nyo­mot­tak­kal va­ló azo­no­su­lás és va­la­mi ter­mé­sze­te­sen tisz­ta ér­ték­rend. Mert az in­di­á­nok nem ér­tet­ték, hogy a fe­hé­rek mi­ért akar­ják el­ra­gad­ni az ő ősi ér­té­ke­i­ket, és fel nem fog­hat­ták, hogy ná­luk a ki­mon­dott szó­nak mi­ért nincs hi­te­le.

A né­ger, a zsi­dó és a ci­gány után az in­di­ánt si­ra­tom. Aki mél­tó­ság­gal vi­sel­te be­teg­sé­gét is. Aki egy in­ter­jú­ban né­hány hó­nap­ja így fe­lelt a „Nem fél a ha­lál­tól?” kér­dés­re: „Nem ret­te­gek. In­kább kí­ván­csi va­gyok, ho­gyan fog meg­tör­tén­ni. Le­het, hogy így, fo­ko­za­to­san. De ne­kem meg­en­ged­te a Jó­is­ten, hogy el­ren­dez­zem, amit el kell. Ami­ről min­den­ki úgy gon­dol­ja, hogy majd egy­szer, de van még rá idő, hosszú az élet.”

Ez a hit ad­ha­tott lel­kierőt Cseh Ta­más­nak. Ezért dob­ta el, im­már nagybe­teg­ként, idén áp­ri­lis­ban az őt Ba­kony­bél dísz­pol­gá­ra­ként ün­nep­lő kö­zön­ség sze­me lát­tá­ra a bot­ját, hogy előt­tük in­di­án tán­cot lejt­sen. Sok szen­ve­dő­nek ad­hat erőt ez a gesz­tus. Az em­lí­tett in­ter­jú­ban ezt is mond­ta Is­ten­ről: „Há­lás va­gyok ne­ki. Há­lás, mert ha­gyott éne­kel­ni.” A ha­lál­ra mél­tó­ság­gal ké­szü­lő Cseh Ta­más lát­tán új ér­tel­met nyer­nek az ál­ta­la már év­ti­ze­dek­kel ez­előtt is éne­kelt so­rok: „Azt mondd meg né­kem, hol lesz majd la­kó­he­lyünk? / Ma­ra­dunk itt, vagy egy­szer majd to­vább­me­gyünk?”

So­ha nem fo­gom el­fe­lej­te­ni azt a meg­ren­dült­sé­get sem, amellyel Cseh Ta­más fo­gad­ta az An­do Drom ci­gány ­ze­ne­kar elő­adá­sát, me­lyen az ő ré­gi da­lá­nak fel­dol­go­zá­sát hal­lot­ta tő­lük. Úgy hang­zott, mint va­la­mi ro­ma him­nusz. „Egy mo­só­kony­há­ban / – szük­ség­la­kás­ban – / éj­sza­ka volt, sö­tét. / Ut­cá­ról kap­tam a fényt. / De én tisz­tán lát­tam ott, / min­den meg­vi­lá­go­so­dott. / Ma­ga­mat lát­tam tíz év múl­va itt, / hal­lot­tam ezt, a mos­ta­ni dal hang­ja­it. / És at­tól fél­tem, ne­hogy majd ez le­gyen, / csak tíz év múl­va ne ez a dal le­gyen.” A szám vé­gén Cseh Ta­más szem­mel lát­ha­tó­an könnye­i­vel küsz­köd­ve ölel­te át a ze­né­sze­ket, és ke­zet csó­kolt a ci­gány asszo­nyok­nak. „Test­vé­re­im vagy­tok” – su­gall­ta ez az öle­lés. „John Lo­ve, test­vé­rem” – ír­ta Rad­nó­ti.

Egy né­ger, egy zsi­dó, egy ci­gány és egy in­di­án. A test­vé­re­im. Hi­szem, hogy Jé­zus asz­ta­lá­nál van­nak. Is­me­rik egy­mást, össze­tar­toz­nak. Ver­set mon­da­nak, éne­kel­nek, majd fel­áll­nak és tán­col­nak. Jé­zus is ve­lük tán­col.

Fa­bi­ny Ta­más

::Nyomtatható változat::