Evangélikus Egyház
- Online újságok
- Evangélikus Élet
- Archívum
- 2009
- 33
- Vajon mi fér bele nálunk egy evangélikus templom áhítatába?
Keresztény szemmel
Hozzászólás a cikkhez
Vajon mi fér bele nálunk egy evangélikus templom áhítatába?
Gáncs Péter püspök az Evangélikus Élet 2009/25. számában tette fel a címben szereplő kérdést. Ugyancsak az idén, a 9. számban jelent meg egy közlemény püspökeink aláírásával Mi való a templomba? címmel. Megkérdezhetnénk azt is, hogy a templomban való viselkedésnek milyen szabályai vannak. A hasonló kérdéseken időszerű elgondolkozni, mivel nagy zűrzavar és tájékozatlanság tapasztalható ezen a területen.
Nem hiszem, hogy központi szabályozásra, kőbe vésett törvényekre lenne szükség, de nem árt, ha összegyűjtjük tapasztalatainkat, elmondjuk véleményünket, ötleteinket, javaslatainkat és esetleg bevált módszereinket is a nem kívánt jelenségek elkerülésére vagy felszámolására. Persze már az is érdekes, hogy ki mit érez „nem kívánt jelenségnek”.
Kezdjük a tapsolás kérdésével, amely Gáncs püspököt a cikk megírására késztette! A tapsot nevezhetjük a templomhoz méltatlan „emberi tetszésnyilvánításnak”, ha tiltani akarjuk, de nevezhetjük „az öröm, a hála és a köszönet megnyilvánulásának” is, ha meg akarjuk engedni. Nyugat-európai tapasztalataim alapján azt mondhatom, hogy a tapsolást általában nem tiltják a templomokban. Finn barátomtól tudom, hogy náluk csak néhány évtizede engedik meg, korábban tiltva volt.
Hazai viszonylatban is ritkán tapasztaltam a taps tiltását. Érdekes példa a kőröshegyi műemlék templom, ahol már láttam változást mindkét irányban (a plébános személyének megváltozásával). A Deák téri templom azonban különleges hely ebből a szempontból, mert ott sok évtizedes hagyománya van a taps mellőzésének és annak is, hogy prédikáció nélkül nem rendeznek zenei alkalmakat (és minden koncert ingyenes). Ennek ellenére a cikkben említett taps nem egyedülálló. Szinte minden Bach-héten előfordult eddig, mivel a hallgatóságban mindig vannak későn jövők, akik nem hallják a taps mellőzésére vonatkozó felhívást, és vannak külföldiek, akik ha hallják is, nem értik. Az, hogy ebből bátortalan próbálkozás vagy tomboló tapsvihar lesz-e, többnyire csak a véletlenen múlik.
A püspök által említett „ellentétes érzelmeket” nem is a felcsattanó taps váltotta ki, hanem az a tény, hogy ő a hagyománnyal szemben foglalva állást a „pillanat varázsának felszabadult elfogadását” választotta. Azt, hogy helyesen döntött-e, ő sem tudja, de én sem szeretném megítélni. Még az első Bach-hetek valamelyike után – tapasztalataimra hivatkozva – kértem a presbitériumot, hogy szakítsunk a hagyománnyal (a prédikációt is feleslegesnek éreztem olyan hangversenyeken, amelyek nem egy konkrét ünnephez kapcsolódnak).
Javaslatomat akkor leszavazták, és azóta az én álláspontom is megváltozott: bár nem botránkozom meg a tapson, jobban örülök, ha elmarad. Azt látom ugyanis, hogy azoknak a templomoknak, ahol rendszeresen rendeznek hangversenyeket a gyülekezettől különböző szervezetek (belépti díjjal), nagyon megváltozott a „légkörük”. Egy ismerősöm azért hagyta ott a Mátyás-templomot, mert gyakran fordult elő, hogy „csak pénzért mehetett be a saját templomába, és sokszor vesztették el a kontroll lehetőségét a templom gazdái”.
A Deák tér nagyon alkalmas lenne koncertek rendezésére (a város központjában van, nagy a befogadóképessége), de eddig – éppen a hagyomány hangoztatásával – sikerült megakadályozni az idegen koncertrendezési próbálkozásokat. Jó lenne, ha ez még sokáig így maradna!
Az áhítathoz csend kell, ezért az áhítatot minden zaj megzavarja. A hagyományos zajok (bot, esernyő, szemüveg vagy egyéb tárgyak leejtése) gyakorlatilag elkerülhetetlenek. Korunk sajátos zajkeltő eszközei, a mobiltelefonok azonban szinte minden istentiszteletet megzavarnak. Feltűnően elhelyezett piktogramokkal talán csökkenteni lehetne ennek előfordulását.
Sajátos zajforrást jelentenek a kisgyermekek. Egy családi istentiszteleten óvodáskorú kisfiam felfedező sétára indult a templomban, és amikor én ebben meg akartam akadályozni, az istentisztelet szervezői leintettek, hogy „itt a gyerekeknek mindent szabad”. Ezután családi istentiszteleten többet nem vettem részt, mert ezzel nem értek egyet. Úgy gondolom, hogy a gyerekeket a lehető legkorábban arra kell nevelni, hogy a templom különleges hely, ahol különleges szabályok érvényesek.
Persze tudom, hogy ezek betartása kisgyermek számára lehetetlen, ezért óvodáskorú gyermekeket (keresztelés kivételével) egyáltalán nem vinnék templomba, hanem csak gyermek-bibliaórára. Amikor már elsajátították a gyermekek az olvasás alapjait, akkortól lehetne szoktatni őket az istentisztelethez úgy, hogy az első – mozgalmasabb – felén vegyenek részt, tanulgassák az énekeket, amelyek szövegét már el tudják olvasni, a második felét töltsék gyermek-bibliaórán. Az istentiszteleten való teljes értékű részvételre a konfirmációval lehetne felkészíteni őket (a konfirmáció időpontját célszerű lenne tizenöt-tizenhat éves korra emelni). Ezután vehetnének részt a teljes istentiszteleten.
Az áhítat megzavarásának fontos segédeszköze a hangosítás. Tudom, hogy néhány év múlva magam is azok közé fogok tartozni, akiknek a hallása már meggyengült. Ennek ellenére úgy érzem, hogy a hangosítás „idegen elem” a templomban. Olyan, mintha rádión hallgatnám az istentiszteletet: valami befészkelte magát a lelkész közé és közém. Persze vannak konkrétabb problémák is a hangosítással: gerjed a mikrofon, állandó alapzaj hallatszik a hangszóróból, feltűnő hangerőváltozások, felerősített koppanások stb. Sokszor a beállítás hibájából a megfelelő hangerő ellenére sem érthető a beszéd. Meggyőződésem, hogy a lelkészt is zavarja a technika jelenléte: eggyel több dologra kell odafigyelnie. Tudom, hogy a templomok „alapzaja” is megnőtt, fegyelmezetlenebbek a hívek, mint gyerekkoromban voltak, a külvilág zajai is felerősödtek, de rossz módszernek tartom a zajok túlkiabálására való törekvést (ráadásul ebben mindig alul is fogunk maradni). Sokkal inkább a csend visszaállításán kellene munkálkodnunk!
Sajnálatos dolog az, ha a templom csendjét a közelben zajló fesztiválok, választási kampányrendezvények stb. zavarják meg. Több esetben vettem már fel sikerrel a kapcsolatot az ilyenek szervezőivel, és intéztem el, hogy a templomban zajló eseményeket ne zavarják meg. Jó lenne, ha a templomok környékét „szakrális területté” lehetne nyilvánítani, ahol ilyen eseményeket nem szabad rendezni.
Ingyenes zenei rendezvényeken nem ritka a sétálgatás, ki-be mászkálás stb. Sikeres ötletnek bizonyult ezek visszaszorítására az, hogy feltűnő jelzéssel (kitűzővel) láttuk el az erre vállalkozó rendezőket, amivel nyilvánvalóvá tettük jelenlétüket.
Számtalan zavaró tényezőt sorolhatnánk még: elmebetegek vagy hajléktalanok randalírozása, illetlen viselet, illetlen viselkedés (például csókolódzás vagy a közeli gyorsétterem menüjének elfogyasztása a templomban), de megemlíthetnénk a készületlen igehirdetőt, az unalmas prédikációt, az igénytelen zenei produkciókat, a karzat és az oltártér együttműködésének diszharmóniáját és a felolvasásban elkövetett bakikat is. Nem akarom most olvasóimat ezek részletezésével untatni már csak azért sem, mert hatékony megoldást nem nagyon tudok rájuk javasolni, legfeljebb azt, hogy ne hagyjuk szó nélkül.
Úgy gondolom, nyilvánvalóan látszik, hogy az áhítat törékeny portéka, és nagyon kell rá vigyázni. Annál is inkább, mert az áhítat a templom egyik legnagyobb vonzereje. Hiánya esetén ne csodálkozzunk, ha – turistákon kívül – csak kevesen látogatják templomainkat!
Herényi István
::Nyomtatható változat::
|