Napról napra

Hozzászólás a cikkhez

Va­sár­nap

Az össze­om­lást gőg elő­zi meg, a bu­kást pe­dig fel­fu­val­ko­dott­ság. Péld 16,18 (Kol 3,12; Lk 19,41–48; Róm 9,1–8.14–16; Zsolt 62) A bib­li­ai böl­cses­ség örök­nek tű­nő igaz­sá­got fo­gal­maz meg. Ma a kö­zé­le­tet szem­lél­ve még­is meg­kér­dő­je­lez­he­tő mind­ez. Hi­szen azt ta­pasz­tal­juk, hogy az össze­om­lás és a bu­kás ma más ér­tel­met nyer. Na­pon­ta hall­juk a hí­rek­ben, hogy köz­is­mert köz­éle­ti em­be­rek úgy­mond „fel­fe­lé buk­nak”. Már ki­ne­ve­zé­sük­kor jo­gi­lag ko­mo­lyan alá­tá­masz­tott szer­ző­dé­sek ga­ran­tál­ják szá­muk­ra, hogy egy­sze­rű­en ér­de­mes le­gyen meg­buk­ni­uk, mert az nagy ha­szon­nal, vég­ki­elé­gí­tés­sel jár. Ez­zel szem­ben az ár­tat­la­no­kat meg­hur­col­ják. Nem kár­ör­ven­dők aka­runk len­ni az igét ol­vas­va, ha­nem csak vágy­juk a bib­li­ai böl­cses­ség igaz­sá­gát.

Hét­fő

Olyan le­szel, mint a jól ön­tö­zött kert, mint a for­rás, amely­ből nem fogy ki a víz. Ézs 58,11b (Jn 7,38; Róm 11,1–12; Ap­Csel 26,24–32) Sta­tisz­ti­ka­i­lag egy­ér­tel­mű­en ki­mu­tat­ha­tó, hogy az Is­ten­ben bí­zó, hí­vő em­be­rek tes­ti­leg és lel­ki­leg is sok­kal egész­sé­ge­seb­bek, mint azok, akik nem hisz­nek Is­ten lé­té­ben. És emel­lett még a tár­sa­da­lom szá­má­ra is hasz­nos ál­lam­pol­gá­rok. Mai igénk, ez az ézsa­i­á­si idil­li­kus kép is ezt áb­rá­zol­ja a ma­ga köl­tői esz­kö­ze­i­vel. Az Is­ten sze­re­te­té­ből táp­lál­ko­zó em­ber va­ló­ban ilyen­né – szé­pen ön­tö­zött kert­té és üdí­tő for­rás­sá – vá­lik fe­le­ba­rát­ja, az ép­pen sze­re­te­té­re szo­ru­ló em­ber szá­má­ra. Vágy­junk hát mi is ilye­nek­ké len­ni – má­sok szá­má­ra.

Kedd

Aki ta­kar­gat­ja vét­ke­it, an­nak nem lesz jó vé­ge, aki pe­dig meg­vall­ja és el­hagy­ja, az ir­gal­mat nyer. Péld 28,13 (Lk 15,21; Lk 21,5–6.20–24; Ap­Csel 27,1–12) A bűn bűnt szül, a ha­zug­ság pe­dig ha­zug­sá­got. Hány­szor le­het­tünk már ta­núi en­nek. Aki a bűnt újabb bűn­nel akar­ja meg­ol­da­ni és a ha­zug­sá­got ha­zug­ság­gal el­fed­ni, az egy „ör­dö­gi kör­be” lép be, ahon­nan nincs ki­út. Hi­szen a vég­te­len­sé­gig hat­vá­nyo­zó­dik a bűn és a ha­zug­ság. Mai igénk a meg­ol­dást ad­ja meg. Igen, ki le­het eb­ből lép­ni. Aki meg­vall­ja és el­hagy­ja bű­nét, vét­ke­it, az ir­gal­mat nyer. Mi­cso­da evan­gé­li­um, hogy ne­künk nem kell gör­get­nünk ma­gunk előtt bű­ne­ink és ha­zug­sá­ga­ink kö­vet­kez­mé­nye­it, ha­nem le­te­het­jük Jé­zus elé, aki­nél ir­gal­mat ta­lá­lunk!

Szer­da

Halld meg, Iz­rá­el: Az Úr a mi Is­te­nünk, egye­dül az Úr! 5Móz 6,4 (Lk 10,26–28; Jn 4,19–26; Ap­Csel 27,13–26) A hí­res Sö­ma ószö­vet­sé­gi hit­val­lás mon­da­ta ez az ige­vers. Iz­rá­el né­pe pá­rat­lan mó­don az óko­ri ke­let több­is­ten­hi­tet val­ló né­pei kö­zött az egyet­len Is­ten­ben va­ló hi­tet val­lot­ta. Ek­kor fo­gal­ma­zó­dott meg ez a hit­val­lás. Iz­rá­el né­pe a te­rem­tő és gond­vi­se­lő Is­tent tisz­tel­te, aki el­hív­ta ős­aty­ju­kat, Ab­rá­mot (Áb­ra­há­mot), és aki ki­ve­zet­te őket Egyip­tom­ból, és meg­őriz­te őket a pusz­tá­ban. Mi már a meg­vál­tó és meg­szen­te­lő Is­tent is tisz­tel­het­jük Jé­zus fel­tá­ma­dá­sa és az el­ső pün­kösd óta. Mi is vall­juk a Sö­m­át, de már a Szent­há­rom­ság egy­sé­gé­ben.

Csü­tör­tök

Szen­ved-e va­la­ki kö­zöt­te­tek? Imád­koz­zék! Örö­me van-e va­la­ki­nek? Éne­kel­jen di­csé­re­tet! Jak 5,13 (Zsolt 81,2; Róm 11,13–24; Ap­Csel 27,27–44) Ja­kab apos­tol nem ma­gá­nyos Krisz­tus-kö­ve­tő em­be­re­ket lát ma­ga előtt, ami­kor le­ve­lét ír­ja, ha­nem gyü­le­ke­ze­tek­hez tar­to­zó ke­resz­té­nye­ket. A kö­zös­ség egyik leg­fon­to­sabb ere­jét, az egy­más ter­hé­nek hor­do­zá­sát fe­je­zi ki ez az ige­vers. Hul­lám­völ­gyek és -he­gyek jel­lem­zik hit­éle­tün­ket. A hí­vő em­ber a szen­ve­dés­ben és az öröm­ben egy­aránt Is­ten­hez for­dul. Az előb­bi lel­kiál­la­pot­ban erő­ért, az utób­bi­ban há­lá­ért. Bá­na­tunk és örö­münk is Is­ten sze­re­te­té­ben ol­dó­dik fel.

Pén­tek

Min­den fát a gyü­möl­csé­ről le­het meg­is­mer­ni. Lk 6,44a (Jer 17,7–8; Lk 23,27–31; Ap­Csel 28,1–16) Jé­zus ki­je­len­té­sét le­het ne­ga­tí­van és po­zi­tí­van is ér­tel­mez­ni. Ma vi­szont egy­re in­kább azt ve­het­jük ész­re, hogy el­ve­szít­jük, vagy el­ve­szik tő­lünk gyü­mölcs­fel­is­me­rő ké­pes­sé­gün­ket. Olyan er­köl­csi vál­ság­ban kell meg­él­nünk a hi­tün­ket, hogy egy­re ne­he­zeb­ben tu­dunk kü­lönb­sé­get ten­ni jó és rossz gyü­mölcsöt ­ter­mő fa kö­zött. A gyü­mölcs­fel­is­me­rő képes­sé­get kel­le­ne vissza­kap­nunk vagy meg­őriz­nünk – ez csak Jé­zus­ra te­kint­ve lehetséges.

Szom­bat

Is­ten bé­kes­sé­ge, mely min­den ér­tel­met meg­ha­lad, meg fog­ja őriz­ni szí­ve­te­ket és gon­do­la­ta­i­to­kat a Krisz­tus Jé­zus­ban. Fil 4,7 (Zsolt 121,7; 5Móz 4,27–35/36–40/; Ap­Csel 28, 17–31) Te­me­té­si li­tur­gi­ánk egyik mon­da­ta ez az ige­vers. Aki állt már ko­por­só mel­lett, az tud­ja iga­zán, hogy mi­lyen vi­gasz­ta­ló erő rej­lik eb­ben az egy mon­dat­ban. Em­be­ri ésszel néz­ve sok­szor ér­tel­met­len mind­az, ami­vel ta­lál­ko­zunk, amit át kell él­nünk éle­tünk­ben, fő­leg a szen­ve­dés te­rén. Ha­mar sze­ret­nénk vá­laszt kap­ni éle­tünk ala­ku­lá­sá­nak tit­ka­i­ra, mi­ért­je­i­re. És eköz­ben Is­ten csend­ben le­ha­jol hoz­zánk. És rá fi­gyel­ve sok­szor ta­lán nem konk­rét, egy­ér­tel­mű vá­laszt ka­punk éle­tünk kér­dé­se­i­re, ha­nem a hit sze­met és szí­vet meg­nyi­tó, min­den ér­tel­met meg­ha­la­dó ere­jét a Krisz­tus Jé­zus­ban.

Me­nyes Gyu­la

::Nyomtatható változat::