Élő víz

Hozzászólás a cikkhez

Az ige­hir­de­tés ne­héz mes­ter­ség. Leg­in­kább az ige­hir­de­tők tud­ják ezt. De tud­juk mi, la­i­ku­sok is, akik hall­gat­juk a pré­di­ká­ci­ó­kat. A tisz­telt Ol­va­só is ta­pasz­tal­ta már, hogy né­mely­kor, ta­lán nem is rit­kán hi­ány­ér­ze­te van egy-egy ige­hir­de­tés után. Mi­ként azt is, hogy épp az el­len­ke­ző­jé­vel ta­lál­ko­zik: mint­ha egye­ne­sen hoz­zá be­szélt vol­na a lel­kész, s a pré­di­ká­ci­ós gon­do­lat­kör fog­lal­koz­tat­ja na­po­kon át. Van, ami­kor pro­vo­kál ben­nün­ket a pré­di­ká­ció, van, ami­kor meg­erő­sí­tő, vi­gasz­ta­ló ha­tá­sát érez­zük. Mi­ért van ez? Mert fel­ké­szült vagy fel­ké­szü­let­len volt a pré­di­ká­tor? Mert an­ten­nánk nem volt fo­ga­dás­ra be­ál­lít­va?

Meg­tisz­te­lő a fel­adat, hogy aján­ló so­ro­kat ír­ha­tok e pré­di­ká­ció­gyűj­te­mény elé. A pré­di­ká­ció­gyűj­te­mény mint mű­faj mi­att is, meg a szer­ző mi­att is. Mert a „jó hír”-re, az evan­gé­li­um­ra per­sze hogy szük­sé­ge van az em­ber­nek. De azért is, mert jól is­me­rem a szer­zőt. Hall­gat­hat­tam is, fő­ként pe­dig ol­vas­tam és ol­va­som ige­hir­de­té­se­it. Könnyű dol­gom van te­hát, mert pon­to­san tu­dom, hogy Gé­mes Ist­ván éle­té­vel is éli meg­győ­ző­dé­ses hi­tét, tu­dós, sok­irá­nyú ér­dek­lő­dés­sel meg­ál­dott lel­kész, hi­te­les, szó­ki­mon­dó em­ber, éle­te csu­pa szol­gá­lat. S mi­ért fon­tos ez itt és most? Azért, mert a jó ige­hir­de­tés leg­fon­to­sabb „ele­me” az ige­hir­de­tő. Ha ugyan­is em­ber­ként és teo­ló­gus­ként nem hi­te­les a pap, pré­di­kál­hat, amit akar, nem ve­szik ko­mo­lyan: ho­gyan ve­zet­het­ne ilyen em­ber bár­kit is hit­re?

Nem ma­rad­hat em­lí­tet­len: az 1953-ban Szar­va­son föl­szen­telt, 2008-ban Ká­ro­li Gás­pár-díj­jal ki­tün­te­tett lel­kész Ma­gyar­or­szá­gon, Dá­ni­á­ban, Svéd­or­szág­ban, Bra­zí­li­á­ban és Né­met­or­szág­ban is szol­gált, s ma már nyug­dí­jas­ként, de szé­les kö­rű ak­ti­vi­tás­sal szol­gál to­vább­ra is Né­met­or­szág­ban, szo­ros kap­cso­la­tot tart­va a ma­gyar­or­szá­gi egy­ház­zal. Jé­zus- és Pál-ku­ta­tó­ként, fo­lyó­irat-szer­kesz­tő­ként és ki­adó­ként (Úti­társ, Ko­i­no­nia), a rá­dió­misszió ne­gyed­szá­za­don át te­vé­keny mun­ka­tár­sa­ként, a Kül­föl­dön Élő Ma­gyar Evan­gé­li­kus Lel­ki­gon­do­zók Mun­ka­kö­zös­sé­gé­nek (KÉ­MELM) tíz éven át volt el­nö­ke­ként, tu­do­mány­szer­ve­ző és -nép­sze­rű­sí­tő lel­kész­ként, több mint ezer kö­tet, ta­nul­mány és cikk szer­ző­je­ként sok-sok hi­te­les ta­pasz­ta­lat és tu­dás arany­fe­de­ze­té­vel ír­ta meg azo­kat az ige­ma­gya­rá­za­ta­it, ame­lyek eb­ben a kö­tet­ben he­lyet kap­tak.

Az ige köz­ve­tí­té­sé­nek esz­kö­ze a nyelv. Gé­mes Ist­ván szu­ve­rén mó­don bá­nik a nyelv­vel, anya­nyel­vé­vel. Nem kö­ve­ti az áj­ta­tos stí­lust, amellyel a mai poszt­mo­dern kor­ban nem sok­ra men­ne. De ide­gen is tő­le ez a stí­lus. A va­ló­ság­ban min­dig is két láb­bal a föl­dön já­ró lel­kész­ként vál­to­za­tos, cél­ra­tö­rő­en prag­ma­ti­kus nyel­ve­ze­tet hasz­nál. Stí­lu­sá­val is ké­pes le­köt­ni a fi­gyel­met, pon­to­sab­ban fo­gal­maz­va stí­lu­sát ügye­sen hasz­nál­ja a fi­gye­lem­fel­hí­vás esz­kö­ze­ként: a stí­lus­le­he­tő­sé­ge­ket a cél­nak és hely­zet­nek meg­fe­le­lő­en al­kal­maz­va éb­reszt gon­do­la­ti és ér­zel­mi vissz­han­got. Mes­te­ri mó­don tud­ja be­le­sző­ni mon­da­ta­i­ba azo­kat a mű­ve­lő­dés­tör­té­ne­ti és szó­ma­gya­rá­za­to­kat is, ame­lyek a Bib­lia vi­lá­gá­nak a meg­ér­te­té­sé­hez szük­sé­ge­sek. Nem fe­led­ke­zik meg ar­ról sem, hogy hall­ga­tó­sá­ga (és ol­va­sói) mi­lyen vi­lág­ban él­nek: a je­len bi­zo­nyos is­mert ese­mé­nye­i­re utal­va te­remt kap­cso­la­tot a bib­li­ai mon­da­ni­va­ló és nap­ja­ink élet­fo­lyá­sa kö­zött, s von­ja be a hall­ga­tót és ol­va­sót a to­vább­gon­dol­ko­dás fo­lya­ma­tá­ba. Ma­gá­tól ér­tő­dik: a hosszú lel­ké­szi pá­lya s a több or­szág­ban vég­zett szol­gá­lat Gé­mes Ist­ván ese­té­ben is bő­ven kí­nál mu­ní­ci­ót ar­ra, hogy sze­mé­lyes ta­pasz­ta­lás té­nye­i­vel szí­ne­sít­ve se­gít­se meg­ér­tet­ni a szak­rá­lis üze­ne­tet.

A lel­kész mag­ve­tő. A pré­di­ká­ci­ók­kal is ma­got vet. Ez a könyv is mag­ve­tés egy­részt, más­részt a sar­ja­dás erő­sí­té­se. Öröm­mel és ab­ban a meg­győ­ző­dés­ben aján­lom a tisz­telt Ol­va­só szí­ves fi­gyel­mé­be a kö­tet pré­di­ká­ci­ó­it, hogy ol­vas­va őket lel­ki épü­lés­ben lesz ré­sze.

Bu­da­pest, 2009. IX. 5.

Dr. Kiss Je­nő egye­te­mi ta­nár, az MTA tag­ja

::Nyomtatható változat::