Napról napra

Hozzászólás a cikkhez

Va­sár­nap

Bol­do­gok, akik meg­tart­ják a tör­vényt, akik­nek tet­tei min­den­kor iga­zak. Zsolt 106,3 (Mt 10,32; Lk 16,19–31; 1Jn 4,16b–21; Zsolt 76) A Szent­há­rom­ság ün­ne­pe utá­ni el­ső hét té­má­ja az Is­ten sza­vá­ra va­ló fi­gye­lé­sünk. Is­ten igé­je az Ó- és az Új­szö­vet­ség­ben áll előt­tünk. A Szent­lé­lek se­gít­sé­gé­vel lát­hat­juk, ho­gyan egé­szí­ti ki egy­mást Is­ten pró­fé­ták ál­tal köz­ve­tí­tett ré­gi sza­va és a Krisz­tus­ban ki­mon­dott vég­ső szó (Zsid 1,1–2). Jól is­mer­jük azt a jé­zu­si bol­dog­mon­dást, amely min­den is­ten­tisz­te­le­ten el­hang­zik: „Bol­do­gok, akik hall­gat­ják és meg­tart­ják Is­ten be­szé­dét.” (Lk 11,28) Mint­ha csak a zsol­tárt idéz­te vol­na sza­ba­don Jé­zus! Va­ló­ban, az Is­ten tör­vé­nye jó, és igaz tet­tek fa­kad­nak be­lő­le. Ezért kell meg­ta­ní­ta­nunk a Tíz­pa­ran­cso­la­tot gyer­me­ke­ink­nek és asze­rint él­nünk ne­künk is. Az igaz­ság cse­le­ke­de­tei nyu­godt éj­sza­kát és bel­ső, el nem ve­he­tő bol­dog­sá­got ad­nak az Is­ten­re fi­gye­lők­nek.

Hét­fő

Tisz­tes­sé­ge­sen él­je­tek a po­gá­nyok kö­zött, hogy ha va­la­mi­vel rá­gal­maz­nak ti­te­ket, mint go­nosz­te­vő­ket, a ti jó cse­le­ke­de­te­i­te­ket lát­va di­cső­ít­sék Is­tent a meg­lá­to­ga­tás nap­ján. 1Pt 2,12 (Ézs 45,24; Lk 10,1–9/10–15/; Zsid 12,25–29) A kör­nye­ze­tünk vagy a ba­rá­ta­ink szá­má­ra ta­lán a mi éle­tünk az egyet­len „bib­lia”, amit ol­vas­nak. Annyit tud­nak Is­ten­ről, a ke­resz­tény­ség­ről, amennyit éle­tünk­ből meg­mu­ta­tunk ne­kik. A szál­lon­gó rá­gal­mak­kal és tév­hi­tek­kel szem­ben csak úgy le­het fel­lép­ni, ha nem­csak be­szé­lünk hi­tünk­ről, de ak­tív ré­sze­sei va­gyunk a kö­zös­sé­gért vég­zett jó mun­ká­nak. Ta­lán nem is­me­rik fel rög­tön, hogy Jé­zus­hoz tar­to­zunk, azon­ban ha el­jön a „meg­lá­to­ga­tás”, az­az a pró­ba­té­tel ide­je éle­tük­ben, se­gít­he­tünk ne­kik, hogy lé­tük Is­ten­ben nyer­jen ka­pasz­ko­dót.

Kedd

Jer­tek, csat­la­koz­zunk az Úr­hoz örök szö­vet­ség­gel, amely nem megy fe­le­dés­be! Jer 50,5 (2Kor 3,4.6.; Jer 36,1–6/7–9/10.21–24.27–31; Zsid 13,1–14) Je­re­mi­ás köny­ve is­me­ri az el­ső szö­vet­sé­get, amit Is­ten a Sí­nai-hegy­nél kö­tött né­pé­vel. Ezt a szö­vet­sé­get azon­ban sok­szor meg­szeg­te és el­fe­led­te Iz­ra­el. A pró­fé­ta a 31. fe­je­zet­ben még­is új szö­vet­ség­ről be­szél, amellyel Is­ten meg­újít­ja hű­sé­gét a hűt­le­nek fe­lé. Jé­zus eb­be az új szö­vet­ség­be kap­csol be­le min­ket is, ami­kor az utol­só va­cso­rán ezt mond­ja: „Igya­tok eb­ből a po­hár­ból mind­nyá­jan, mert ez az én vé­rem, a szö­vet­ség vé­re, (…) a bű­nök bo­csá­na­tá­ra.” (Mt 26,27–28) Csat­la­koz­zunk mi is Je­re­mi­ás fel­hí­vá­sá­hoz, és so­ha ne fe­led­kez­zünk el ar­ról, hogy Urunk az éle­tét ad­ta ér­tünk, hogy az övéi le­gyünk örök­re!

Szer­da

A szá­za­dos Jé­zus elé küld­te ba­rá­ta­it, és ezt üzen­te ne­ki: „Uram, ne fá­radj, mert nem va­gyok mél­tó ar­ra, hogy a haj­lé­kom­ba jöjj.” Lk 7,6 (Ézs 6,5a; 1Thessz 2,1–8/9–12/; Zsid 13,15–25.) Alá­zat. Ez a ki­fe­je­zés olyan ide­gen ma tő­lünk. Nem aka­runk meg­aláz­kod­ni sen­ki előtt. A szá­za­dos­tól so­kat ta­nul­ha­tunk ezen a té­ren. Ő sem alá­za­tos­ko­dik. Sza­va nem hí­zel­gés akar len­ni a hí­res rab­bi előtt. An­nak a fel­is­me­ré­sé­nek ad han­got, hogy egész éle­té­vel, cse­le­ke­de­te­i­vel mi­lyen messze van Is­ten­től. Nem ér­dem­li meg a se­gít­sé­get. Még­is, egyet­len szó elég ne­ki, hogy ké­ré­sét tel­je­sít­ve tud­ja. Hit­tel ka­pasz­ko­dik Jé­zus ha­tal­má­ba. Ezért a bi­za­lo­mért ke­gyel­met kap. Aki fel­is­me­ri sa­ját mél­tat­lan­sá­gát, és még­is bí­zik Is­ten sze­re­te­té­ben, az ma sem tér ha­za üres kéz­zel.

Csü­tör­tök

Jé­zus ál­tal vi­gyük Is­ten elé a di­cső­í­tés ál­do­za­tát min­den­kor, az­az ne­vé­ről val­lást té­vő aj­ka­ink gyü­möl­csét. Zsid 13,15 (1Móz 35,3; Jn 21,15–19; Ám 1,1–2; 3,3–8) Mi­vel tar­to­zunk Is­ten­nek? Jo­gos a kér­dés, hi­szen ma­ga a Zsi­dók­hoz írt le­vél ál­la­pít­ja meg, hogy Jé­zus ál­do­za­ta egy­szer s min­den­kor­ra utat nyi­tott Is­ten fe­lé, azt nem kell meg­is­mé­tel­ni (Zsid 10,19–20). Is­ten­nek mind­ezért a há­lánk­kal tar­to­zunk. Az ő ma­gasz­ta­lá­sa, di­cső­í­té­se vég­te­len sze­re­te­té­ért so­ha nem né­mul­hat el. Jé­zus­sal együtt oda­lép­he­tünk a szent Is­ten elé. Min­den is­ten­di­csé­ret egy­ben hit­val­lás is. Ar­ról, hogy hoz­zá tar­to­zunk. „Csak övé az éle­tem, övé már min­de­nem, / övé az ének is a szí­vem­ben.” (EÉ 559)

Pén­tek

Ne pa­ráz­nál­kodj! 2Móz 20,14 (Zsid 13,4; Lk 22,24–30; Ám 3,1–2.9–15) Is­ten tör­vé­nyé­nek meg­tar­tá­sa bol­dog­gá tesz. Ez­zel szem­ben vall­ja a vi­lág, hogy a bol­dog­ság a part­ne­rek cse­rél­ge­té­sé­ben, az adott es­kü­höz va­ló hűt­len­ség­ben ta­lál­ha­tó. Va­jon ki­nek van iga­za? Fel­mé­ré­sek ki­mu­tat­ták, hogy az egy­más­hoz hű há­zas­tár­sak to­vább él­nek, mint azok, akik egye­dül vagy az „élet­tár­sat” vál­to­gat­va ka­lan­doz­nak. Is­ten igé­je vé­di azt a kap­cso­la­tot, amely­re a te­rem­tés haj­na­lán rá­mond­ta: Íme igen jó. Va­jon mit ron­tunk el, hogy so­kan a há­zas­sá­got nem jó­nak, ha­nem bör­tön­nek élik meg?

Szom­bat

Amíg időnk van, te­gyünk jót min­den­ki­vel. Gal 6,10 (3Móz 19,34a; Fil 1,12–18a; Ám 4,1–13) Is­ten igé­jé­nek meg­tar­tá­sa nem el­mé­le­ti ke­resz­tény­sé­get ered­mé­nyez, ha­nem na­gyon is gya­kor­la­ti­as tet­tek kö­vet­kez­nek be­lő­le. Ahol a ke­resz­tény­ség meg­je­lent, a misszi­ó­ban sor­ra épül­tek a kór­há­zak, is­ko­lák, ár­va­há­zak. Is­ten időt ad ne­künk ma is ar­ra, hogy má­so­kért te­gyünk. A Jé­zus-kö­ve­tés nem ön­meg­va­ló­sí­tás­ról és va­gyo­no­so­dás­ról szól, ha­nem a könnyek le­tör­lé­sé­ről, se­bek kö­tö­zé­sé­ről és te­het­sé­günk má­so­kért va­ló ka­ma­toz­ta­tá­sá­ról – ki­vé­tel nél­kül min­den­ki fe­lé. Mind­eh­hez az erő­for­rást szent igé­je ad­ja.

Gerő­fi­né dr. Bre­bovsz­ky Éva

::Nyomtatható változat::