Élő víz

Hozzászólás a cikkhez

Van egy macs­kám. Gyö­nyö­rű, okos, ko­rom­fe­ke­te ci­ca. Sok örö­möt sze­rez, de időn­ként elő­for­dul, hogy „össze­akaszt­juk a ba­juszt”. Újab­ban azért, mert rend­re hord­ja ne­kem az ege­re­ket.

Az­zal nincs ba­jom, hogy jár­ja a ha­tárt, és el­csí­pi a kis rág­csá­ló­kat, hi­szen ez a dol­ga, ezt kó­dol­ta be­lé a Te­rem­tő. De az már ször­nyen ki­bo­rít, ha el­hoz­za ne­kem a szer­ze­mé­nye­it. Lel­ke­sen be­sza­lad az elő­tér­be, szá­já­ból ki­lóg az élő egér, és így cé­loz­za be a la­kás­aj­tó­mat. Sze­ren­csé­re ed­dig min­dig si­ke­rült út­ját áll­ni, a lép­cső­ig se ju­tott el. Söp­rű­vel és he­ves szív­do­bo­gás­sal (mert­hogy na­gyon fé­lek az ege­rek­től) pró­bá­lom meg ilyen­kor ki­fe­lé te­rel­ni. A ci­cus per­sze nem ér­ti, mi ba­jom van. Döb­ben­ten néz rám, és szin­te hal­lom a gon­do­la­ta­it. Mi­ért nem örül a gaz­di, mi­kor ő ilyen ügyes volt, és tet­te a dol­gát?

Macs­kám ér­tet­len­ke­dé­se eszem­be jut­tat­ja, hogy mi, em­be­rek is gyak­ran élünk át ha­son­lót. Ami­kor ked­ves­ked­ni aka­runk va­la­ki­nek, s a leg­jobb szán­dék­kal te­szünk va­la­mit, ta­lán pont az el­len­ke­ző­jét ér­jük el: a má­sik nem örül, meg­bán­tó­dik, érez­te­ti, hogy ter­hé­re va­gyunk. Ami­kor fel­kö­szönt az uno­kánk, és hoz va­la­mi drá­ga aján­dé­kot, mi ta­lán azt mond­juk: mi­nek köl­töt­tél, in­kább se­gí­te­nél be­vá­sá­rol­ni vagy ta­ka­rí­ta­ni! Ami­kor ba­rá­tunk éle­tét pró­bál­juk könnyí­te­ni az­zal, hogy meg­óv­juk egy ku­darc­tól, ő ne­hez­mé­nye­zi, ami­ért be­avat­koz­tunk az éle­té­be. Vagy ami­kor Is­ten­nek sze­ret­nénk a ked­vé­ben jár­ni: olyan dön­té­se­ket hoz­ni, olyan vé­le­ményt kép­vi­sel­ni, olyan úton jár­ni, amely az ő aka­ra­tá­val egye­zik, de ez nem si­ke­rül… Mi a gond? Hol hi­báz­tunk?

„Bi­zony, a ti gon­do­la­ta­i­tok nem az én gon­do­la­ta­im, és a ti uta­i­tok nem az én uta­im – így szól az Úr. Mert amennyi­vel ma­ga­sabb az ég a föld­nél, annyi­val ma­ga­sab­bak az én uta­im a ti uta­i­tok­nál és az én gon­do­la­ta­im a ti gon­do­la­ta­i­tok­nál.” (Ézs 55,8)

A macs­ka nem ér­ti: nem az a baj, hogy meg­fog­ta az ege­ret, s még csak nem is az, hogy ezt büsz­kén meg­mu­tat­ja a gaz­dá­já­nak, ha­nem egy­sze­rű­en ar­ról van szó, hogy a rág­csá­ló­nak sem­mi ke­res­ni­va­ló­ja nincs a la­kás­ban. Úgy tű­nik, hi­á­ba pró­bá­lom ezt meg­ér­tet­ni ve­le. Kép­te­len fel­fog­ni. Túl ma­gas ez szá­má­ra.

Is­ten gon­do­la­tai, út­jai is sok­kal ma­ga­sab­ban van­nak, mint a mi­e­ink. Sok­szor mi sem ért­jük. Eről­kö­dünk, ér­tet­len­ke­dünk, igyek­szünk, vi­tat­ko­zunk, imád­ko­zunk, de mind­ez meg­ha­lad­ja ér­tel­mün­ket. Alá­zat­tal be kell is­mer­nünk, hogy a Min­den­ha­tó dol­gai túl ma­ga­sak szá­munk­ra. Mit te­gyünk hát?

Is­mét a ci­cus vi­sel­ke­dé­se iga­zít el. Egy-egy ilyen ut­cá­ra va­ló ki­pen­de­rí­tés után is min­dig vissza­jön. Én öröm­mel fo­ga­dom, ő pe­dig lel­ke­sen fész­ke­li be ma­gát az ölem­be, és lök­dö­si a ke­ze­met je­lez­ve, hogy itt az ide­je a si­mo­ga­tás­nak, fej­va­ka­rás­nak…

Nem esem két­ség­be, ha azt ta­pasz­ta­lom, hogy a má­sik em­ber nem úgy fo­gad­ta ked­ves­ke­dé­se­met, ahogy sze­ret­tem vol­na – ak­kor is oda­me­he­tek hoz­zá, meg­ölel­he­tem, sze­ret­he­tem. S nem rop­pan meg a hi­tem, ha szem­be­sü­lök az­zal, hogy az én gon­do­la­ta­im nem azon a szin­ten van­nak, mint az Úréi – ak­kor is hí­vo­gat, és sze­re­te­té­vel át­ölel. Hisz a gyer­me­ke va­gyok, és Fi­át ad­ta ér­tem.

Hu­lej Eni­kő

::Nyomtatható változat::