|
Evangélikus Egyház
- Online újságok
- Evangélikus Élet
- Archívum
- 2010
- 23
- Másodszor – az ökumenikus Kirchentag tanulságai
Keresztutak
Hozzászólás a cikkhez
Másodszor – az ökumenikus Kirchentag tanulságai
Németországban a nagy felekezeti találkozók hagyománya szinte történelmi távlatokban mérhető. 1949-től kezdve – azaz hatvan év alatt – immár harminckét alkalommal rendezték meg evangélikus körökben a Kirchentagot, azaz az úgynevezett „egyházi napokat” – legutóbb 2009-ben Brémában. A római katolikus egyház hasonló rendezvénye 2008-ban Mannheimben a kilencvenhetedik volt.
Elgondolkodtató, hogy a keresztény egyházak összefogásával rendezendő találkozó gondolata csak a 21. század elejére érett be. Ez magyarázza azt a tényt, hogy a 2003-as berlini ökumenikus egyházi napok után mindössze másodszor voltak együtt Münchenben azok, akik szívügyüknek tekintik a keresztény felekezetek közös tanúságtételét. Tették mindezt úgy, hogy a május 12. és 16. között lezajlott találkozó nem az egyházak „hivatalos” szerveinek, vezetőinek javaslatára, hanem mind evangélikus, mind római katolikus oldalról civil kezdeményezés alapján jött létre.
Jogos tehát a kérdés, hogy mi az a közös alap, amely az ökumenikus egyházi napok megrendezését lehetővé tette. Két dolgot emelhetünk ki. Egyrészt tény, hogy az abban részt vállaló egyházak mindegyike a Bibliát tekinti hite forrásának, s mindannyian egyek a Szentháromság Istenbe vetett hitben. Ennek alapján tudták – a 20. században elindult ökumenikus mozgalom eredményeképp is – felismerni és kimondani a közös bizonyságtétel alapját, tudniillik hogy több az, ami ma a keresztényeket összeköti, mint ami elválasztja. Ugyanakkor közösek azok a kihívások is, amelyekkel egyrészt az egyházon belül találkozunk, másrészt amelyek a társadalom részéről érkeznek az egyházak felé.
Az egyházi napok ökumenikus megrendezésének jelentősége tehát mindenekelőtt abban rejlik, hogy a résztvevők közös hitük alapján keresik a megoldást ugyancsak közös hitbeli és társadalmi kérdések közepette. Nem mással szembesültünk tehát Münchenben, mint azzal, hogy éppen ezért lehet a Kirchentag a keresztény hit mindennapi megélésének közös gyakorlóterepe, egy újfajta építkezés megkezdésének, folytatásának a helye és eszköze a társadalomban és a világban általában.
Az első ilyen ökumenikus egyházi napok 2003-ban voltak Berlinben. Mint az első alkalmakon általában, itt is sok nyitott kérdéssel kellett szembesülni, ugyanakkor hatalmas érdeklődés övezte már az első próbálkozást is. Már ott megmutatkozott, hogy az emberek – felekezeti határokon is átlépve – alapvetően fontosnak tartják a közös bizonyságtételt. Ebből merítve került sor az idén Münchenben a rendezvényre, s az említett biztató folyamatokra, kezdeményezésekre utalva is hangozhatott a találkozó mottója: „Hogy reménységetek legyen…” (1Pt 1,21)
Az Evangélikus Élet pünkösdi számában Fabiny Tamás utalt arra, hogy a Kirchentag nem csupán az egész német kereszténységet érintő és lázba hozó esemény volt, amelyen a szervező felekezetek – természetes módon – legfelsőbb szinten képviseltették magukat, hanem a legfelsőbb szövetségi állami vezetők, a tisztéről időközben váratlanul lemondott Horst Köhler köztársasági elnök és Angela Merkel kancellár is látogatást tettek Münchenben, és köszöntéssel, előadással szolgáltak a rendezvényen.
A német egyházak tehát az egy közös keresztény hit képviselőiként léptek a nyilvánosság elé, megvalósítva ezzel az ökumenikus mozgalom egyik legfőbb törekvését, amelynek célja éppen a keresztény hit erejének és az abból következő cselekedetek egész társadalomra nézve hasznos voltának kinyilvánítása.
Mindez éppen abban a helyzetben és időben történt, amikor az egyházak mindegyike kisebb-nagyobb válságokkal, bizonytalanságokkal, krízisekkel, tag- és bizalomvesztéssel küzd. A Kirchentagon az a közös bizonyságtétel szólalt meg, hogy a keresztény hitnek vannak olyan tartalékai, amelyek ebben a helyzetben is mozgósíthatóak, s újra irányt tudnak mutatni; ezért bátran felvethetők a legérzékenyebb, legégetőbb kérdések is, amelyek nemcsak az egész kereszténységet, hanem minden felelősen – azaz önkritikusan és kritikusan – gondolkodó embert érintenek. A négy fő téma ilyen területeket jelölt ki:
• Felelősen cselekedni – kereszténynek lenni az egy világban.
• Együtt élni – kereszténynek lenni a nyitott társadalomban.
• Keresni és találni – kereszténynek lenni a sokféle nézet között.
• A hitet megélni – kereszténynek lenni az egyházak sokféleségében.
Nemcsak a találkozó mottója, hanem ezek a témák is arra buzdítottak minden résztvevőt, hogy ezeken a területeken mindannyian a reménység reprezentánsai legyünk, s ezáltal mutassunk utat a jövőbe, törekedjünk az igazságosságra, a béke megőrzésére és megteremtésére, valamint a teremtett világ megóvására. E közös kihívásokra azonban csak úgy adhatunk adekvát választ, ha az egyházak szervezetként és az emberek azok tagjaiként szembenéznek múltjukkal, azaz számba veszik, hogy mely esetekben tértek el a fenti elvek következetes alkalmazásától. Jó volt látni, hogy éppen a közelmúltban nagy vihart kavart gyermekmolesztálási és -bántalmazási ügyek összefüggésében nemcsak a témával foglalkozó újságcikkek, tanulmányok és könyvek születtek, hanem ökumenikus készség mutatkozott a problémák néven nevezésére, a róluk való párbeszédre és a megoldások közös keresésére.
Nem hagyhatjuk említés nélkül azt sem, hogy éppen a találkozó ökumenikus jellege tette nyilvánvalóvá azokat a határokat, amelyek a felekezetek között még mindig fennállnak. S bár határozott elvárások és igények fogalmazódtak meg a még meglévő problémák megoldására, komoly előrelépés a legégetőbb területeken nem történt.
Újra és újra nyilvánvalóvá vált, hogy a németek egyre inkább értetlenséggel szemlélik a katolikus egyház gyakorlatát, amely továbbra sem teszi lehetővé a házasságot és a családi életet a papok számára. Több aláírás-gyűjtési akciót lehetett látni, amelyek keretében a cölibátus hatásait közvetlenül megtapasztaló nők és férfiak küzdenek egy újabb zsinat összehívásáért és a kérdés rendezéséért.
Ugyancsak a megoldandó kérdések között szerepelt – különösen a vegyes, azaz a felekezeteket összekötő házasságok példáján – az úrvacsorai közösség kérdése. Hiszen éppen itt a legnyilvánvalóbb, hogy nem tartható állapot, hogy azokat, akik a legbensőségesebb emberi közösséget élik meg nap mint nap, éppen a keresztény hit gyakorlása során fosztják meg a legnagyobb erőforrástól, a legszorosabb közösségben való részvételtől.
Továbbra sem volt tehát lehetséges az evangélikusok és a római katolikusok közös úrvacsoravétele, így többek között a záró istentisztelet is anélkül zajlott. Ugyanakkor többféle fórumon megszólalt az a meggyőződés is, hogy a teológiai gondolkodásnak, az ökumenikus párbeszédnek és megoldáskeresésnek együtt kell haladnia a gyakorlati lépésekkel, különben a túlzott enthuziazmus további szakadásokhoz vezethet.
A második ökumenikus egyházi napok megerősítették és bizonyították azt a meggyőződést, hogy valóban több dolog köti össze a keresztény felekezeteket, mint amennyi elválasztja. Újra nyilvánvaló lett, hogy a közös értékrend alapján a kereszténység közös meggyőződéssel és útmutatással léphet a társadalom elé, s mivel minden keresztény ember elsősorban keresztény, és csak azután társadalmi lény, ennek az útmutatásnak komoly mozgósító ereje lehet az egész társadalom, sőt az egész világ számára. Csak így lehet meggyőző az egyházak bizonyságtétele.
Az egy évtizeden belül immár másodszor megrendezett német ökumenikus találkozó – amelyen nemcsak evangélikusok és római katolikusok vettek részt, hanem számos más felekezet képviselői, tagjai is – nyilvánvalóvá tette, hogy sem a jelenben, sem a jövőben nincs és nem lesz alternatívája a közös keresztény bizonyságtételnek és a közös külső és belső kihívásokkal való együttes szembenézésnek.
Dr. Wagner Szilárd
::Nyomtatható változat::
|
