Napról napra

Hozzászólás a cikkhez

Amikor Jézus asztalhoz telepedett az emmausi tanítványokkal, vette a kenyeret, megáldotta, megtörte, és nekik adta. Erre megnyílt a szemük, és felismerték őt. Lk 24,30–31 (Zsolt 107,9; Jn 11,1/2/3. 17–27/41–45/; 2Tim 1,7–10; Zsolt 104) Senki nem törte meg még úgy a kenyeret, mint ő. Senki nem adott még ahhoz hasonló kenyeret, mint ő, senki nem szeretett még ennyire, mint ő, aki megtörte önmagát, aki odaadta önmagát, aki maga a szeretet. Testvérem, érted is, neked is, téged is. Áldásáról fel kell ismerned őt.

Krisztus mondja: „Én vagyok a juhok ajtaja. Ha valaki rajtam át megy be, megtartatik, az bejár és kijár, és legelőre talál.” Jn 10,7.9 (Zsolt 28,9; Róm 6,18–23; Mt 20,17–28) Bűneink folytán bezárult a mennybe nyíló ajtó, Krisztus azonban szélesre tárta azt. Olyan ajtó ő, amelyet nem lehet megkerülni, amin át be kell lépni. Ha megtesszük, az Úr megtart minket. Ezáltal két világ polgáraiként élünk még itt, a földön és az ígéretet megragadva már ott, a mennyben: „kettős állampolgárságunk” hallatlan szabadságot biztosít számunkra. A földi élet kínkeservei között is megelégít minket Istenünk, az emberi test erőtlenségein is győz a mennyei erők mozgósításával. Történjék bármi: tudjuk, hová megyünk, ki vár ránk, és hol a helyünk, amíg valósággal és egészen vele nem leszünk tökéletes mennyei országában.

Nem akarsz új életet adni nekünk, és örömöt szerezni népednek? Zsolt 85,7 (Jn 4,14; ApCsel 21,8–14; Mt 20,29–34) A zsoltáros nem fordul el bánatában az Úrtól, hanem hozzá kiált. Nem vádolja mindenki előtt elkeseredetten, hanem kérdezi őt. Imádkozik hozzá, és kér. Tisztában van azzal, hogy bajában is az Úrral van ügye, és gondja elsősorban az Úrra tartozik, vele kell megosztania azt. Nem futja meg a fűhöz-fához rohanás fölösleges köreit. Céltudatosságának eredménye a biztos remény, amelyet az Úrba vet. A zsoltár a hit szavaival zárul: „Az Úr is megad minden jót, földünk is meghozza termését.”

Nem halok meg, hanem élek, és hirdetem az Úr tetteit! Zsolt 118,17 (2Kor 6,4.9–10; Mk 5,2–24.35–43; Mt 21,1–11) Soha nem azért visz az Úr a szenvedésbe, hogy meggyötörjön, hanem hogy megtanítson a benne való bizalomra. Nem azért enged el a halál kapujáig, hogy megöljön, hanem hogy életet adjon; és nem azért szabadít meg, hogy minden maradjon a régiben, hanem hogy megújuljak, és ezzel a benne bízó új élettel dicsőítsem őt most és mindörökké.

Jézus mondja: „Aki a legnagyobb közöttetek, az legyen szolgátok!” Mt 23,11 (Bír 8,23; Fil 1,19–26; Mt 21,12–17) Amim van, az Úrtól kaptam. Nem használhatom csupán önmagam örömére, dicsőségére. Nagyon csábító mások fölött állni, kitűnni, elismerést elismerésre halmozni, dicséreteket bezsebelni, majd a főhelyre ülni és uralkodni. Az Úr ajándékai nem erre valók. A test egy tagjaként a többiekkel közös vérkeringésbe kapcsolva csak akkor lehetek hasznos, ha minden tagnak használok. És minél többet kaptam, annál nagyobb lehet a szolgálatom. Ezáltal nem talmi csillogásba burkolózom, hanem Krisztusra mutató, dicsőséges jellé válik életem, mások üdvösségére.

Amit tesztek, jó lélekkel végezzétek, úgy, mint az Úrnak, és nem úgy, mint az embereknek. Kol 3,23 (Zsolt 16,8; Jn 18,3–9; Mt 21,18–22) Óriási különbség! Az Úr előtt semmilyen körülmények között nem lehetek felületes, nincs helye a zúgolódásnak, és nem kell aggódva mérlegelnem, megéri-e munkám a befektetett energiát. Hiszen az régóta „ki van fizetve”. Nem kell éhesen lesnem a köszönetet, az elismerést sem, mert nekem van megköszönni valóm az Úr felé, mivel mindent kegyelemből kaptam. Egyetlen dolgot kell csupán szem előtt tartanom: munkámat az minősíti, mennyire szolgálja az Úr dicsőségét.

Megesküdtem neked, és szövetségre léptem veled – így szól az én Uram, az Úr –, és az enyém lettél. Ez 16,8 (Lk 22,20; Mk 9,1–10; Mt 21,23–27) A földön percenként megkötnek egy szövetséget, és talán nem tévedek nagyot, ha azt gondolom, közel ugyanennyit fel is bontanak. Nem is lehet másképp, ha az emberi állhatatlanság szövetkezik. Az Úr által kötött szövetséget az ő nemzedékről nemzedékre ívelő hűsége garantálja. Biztosítékul önmagát adja, melyet Fiának vérével pecsétel meg. Mindezek tetejében vállalja az emberiséggel kötött szövetség kockázatát: házasságra lép a „hűtlen szeretővel”. Segítsen az Úr, hogy szövetsége minden másnál becsesebb legyen számomra, mert általa és érte megszentelve az övé lehetek mindörökké.

Blatniczkyné Hammersberg-Ganczstuckh Júlia

::Nyomtatható változat::