Keresztény szemmel

Hozzászólás a cikkhez

„– Kérem, csak egy pillanatra, egyetlen percre álljon meg! Megálltam. (…) – Miben segíthetek? – kérdeztem. – Óh, végre valaki, aki meghallgat – és már mondta is.” Az idézetet Jásdi Beáta újságíró „Kérem, csak egy percre!” című írásából vettem át (Misszió magazin 2003/3., 11. oldal). Azért is örültem sorainak, mert úgy éreztem: a mások meghallgatásával kapcsolatos gondolataim ismét megerősítést nyertek.

Egy amerikai orvos, dr. Dewayne Butcher szerint a stresszhelyzetek elkerülésében a fül is közrejátszik – mint „intim testrész”. Amíg egyesek először csak szexuálisan értelmezték a hallottakat, illetve az olvasottakat, addig magam – másokkal együtt – megértettem, hogy a fül a legszűkebb környezetünkhöz tartozó testrészként meghitt és bensőséges feltételeket biztosít az embertársainkkal való kapcsolattartáshoz. Az említett orvos ugyanis elmondta: „Beszélni már megtanultunk, de másokat meghallgatni még nem. Figyeljünk partnerünkre! A görcsök oldását ne a piruláktól várjuk, hanem önmagunktól.” Megállapítása – úgy gondolom – mindannyiunk számára nagyon fontos figyelmeztetés.

Jól tudjuk, hogy a hallás páros érzékszervének más a rendeltetése. Valljuk be, gyakran „nem halljuk meg” azt, amit nem akarunk. Ha pedig meghalljuk, könnyen előfordulhat, hogy egyik fülünkön be-, a másikon kiengedjük azt, vagy eleresztjük a fülünk mellett, és el is felejtjük. Ha meghallgatjuk a másikat, kísértésbe is eshetünk, mivel kevésbé szívleljük meg mondanivalóját.

Ahogy elvárjuk, hogy gyermekeink gyakorolják a 4. parancsolatot („Tiszteld atyádat és anyádat!”), úgy nekünk is tisztelnünk kell(ene) őket. Megtisztelni őket azzal, hogy meghallgatjuk, mit is akarnak mondani és hallani. Feltétlenül szükséges, hogy a szülők, pedagógusok (a hitoktatók különösképpen) szeretettel hajoljanak le a gyerekekhez (fiatalokhoz), mert nekik is vannak igényeik, megoldásra váró problémáik. Ritkán kapnak megnyugtató intelmet, tanácsot, felvilágosítást. Megdöbbentő, ha azt halljuk, hogy egy-egy gyermek bűnöző vagy áldozat lett. Sajnos sok fiatal eldobja az életét. A keserűségből feltörő kérdések: Miért nem tudták megelőzni a bajt? Nem mondta meg nekik senki sem? Miért nem hallgatták meg őket? Elmaradt a segítségnyújtó kéz, a veszélyt elhárító szó. De ne legyen késői a zokszó: Megelőzhettük volna!

És ha meghallgatjuk az emberpalánták, tinédzserek panaszait szorongó helyzetükben, nem mindegy, hogy mit mondunk nekik, és az hogyan érkezik a fülükbe, lelkükbe. Ne csak elmarasztaló, tiltó figyelmeztetéssel, szigorral, büntetéssel illessük őket! Úgy foglalkozzunk velük, hogy aggodalmukat, gátlásukat feloldhassák.

Tisztelni a gyermeket? De jó lenne, ha megvalósulna, hogy az iskolában a pedagógusok nemcsak a tanulót látnák bennük, hanem a gyermeket is. Ugyanakkor otthon, a szülők tudomásul vennék, hogy ők nemcsak dédelgetett (vagy „elfeledett”) gyerekek, kamaszok, hanem tanulók is, tehát feladataik vannak. A gyermek iránti tiszteletben, szeretetteljes nevelésben, a „túlzottan mindent megadásban” úgy tiszteljük őket, hogy meg is hallgassuk kitárulkozásukat. Tapintattal, kímélettel, előzékenységgel, figyelmet tanúsítva foglalkozzunk velük, úgy, hogy bizalmukba fogadják segíteni akarásunkat, és mint emberséget tanúsító felnőttekre nézhessenek fel ránk. Rossz példát ne lássanak tőlünk! Tartsuk szem előtt az ismert latin mondás igazságát: „A gyermeket a legnagyobb tisztelet illeti meg.”

Pleskó András

::Nyomtatható változat::