Kultúrkörök

Hozzászólás a cikkhez

A virágillatú, ám igen zajos budai őszből a látogató belép az igényes kiállításairól ismert Home Galéria ajtaján, s egyszer csak otthonosság, béke, csend veszi körül.

A festmények és szobrok, melyek kizárólag 20. századi és kortárs magyar művészek alkotásai, mind-mind a Szentírásból táplálkoznak: a Biblia szavaiból és szelleméből. Még a tájékozott látogatót is érheti meglepetés, ahogy az ismert nevekkel találkozik Bortnyiktól Böröcz Andrásig, Kepes Györgytől Wahornig vagy Perlrott Csaba Vilmostól Csernusig.

A látogató számára az otthonosságot a megszokott kompozíciók jelenléte (is) biztosítja. Ám a keresztény ikonográfia nem kánon, hanem sok évszázados hagyomány. Nem szentírás, nem Isten szava, hanem a keresztény képzőművészet liturgiája. Megtartja, összeköti hívek és művészek nemzedékeit, de korok, nemzetek, iskolák saját színeikkel öltöztetik fel, önálló arculattal ruházzák fel, félre nem ismerhető hangon szólalnak meg általa.

A kiállításon, melyet a több száz éves Bibliák jelenléte is „hitelesít”, illusztrációkat és ihletett, szakralitást sugárzó műveket láthatunk. Utóbbiaknak nem kell feltétlenül megfelelniük például egy jó oltárkép kívánalmainak, ám a hagyományos képtípus szabatos alkalmazásán és a teológiai hűségen túl valami többletet kell tartalmazniuk. Erős hitet, drámát vagy csupán vágyat, szomjúságot a Szenttel való találkozásra. Deim Pál vörös egű Golgotája, Tóth Menyhért szenvedélyt és szenvedést, erőt és vergődést kifejező néhány vonala (Jákób harca az angyallal), Fischer Ernő varázslatos ikonjai tükrözik ezt a szomjúságot.

Az illusztrációk inkább nyersanyagnak tekintik a Bibliát, és a történeteket, ha nem is betűhíven, de szöveghűen mutatják be. Különösen az eseményekben gazdag Ószövetség volt évszázadokon át a mesélőkedvű képzőművészek bőséges, kiapadhatatlan forrása. A Home Galéria kiállításán ide sorolhatók Csernus Tibor drámai kompozíciójú, a testiséget kiemelő, Caravaggio fénykezelését és meleg színeit idéző képei (Bethsabe, Absolon, Urias), Kertész Zsuzsa finom ószövetségi portréi (Exodus, Ábrahám és Izsák) vagy éppen az emigráns Bán Béla szinte kötetbe kívánkozó, erőteljes, mégis a szövegnek alárendelve megjelenő grafikái („Jákób pedig egyedül marada és tusakodik ő vele egy férfiú”).

A Bibliát feltehetően jól ismerő olvasónak érdemes akár ezen a kiállításon is szembesülnie azzal, hogy a számtalanszor hallott, olvasott történetek hogyan jelennek meg más-más lelkialkatú, más festészeti irányt művelő, más „izmusba” sorolt művészek vásznain. Így akár nemcsak megejtő, de a történetet árnyaló, a hangsúlyokat esetleg áthelyező, egyéni értelmezéseket lehetővé tévő élményben lehet részük a képeket figyelmesen „olvasóknak”.

Az Újszövetség történetei közül ilyen újszerű élményt okozhat például a jól ismert Molnár C. Pálnak az épített környezet ellenére is az éterben lebegő angyali üdvözlete, Orbán Dezső karcsú fákkal lezárt, cézanne-i tájba helyezett, foltszerű, Egyiptomba menekülő alakjai, Gulácsy Lajos inkább szelíd, mint szomorú, megostorozott Krisztusa.

Megrázó fájdalom és erő sugárzik Bortnyik Sándor Sírbatétel című képéről. Döbbenetes feszültséget kelt a nézőben a hagyományos, évszázados kompozíció és az erőtől duzzadó testek, robusztus drapériák kontúros, modern megfogalmazása. A gyengébb idegzetűek vagy az előítélettel bírók inkább kerüljék el a zenészként is ismert Wahorn András A tánc című képét, melyen a festészettörténeti utalások sajátos átfogalmazásban és túlfűtöttséggel Salome történetét jelenítik meg. Ugyanígy tegyenek ef Zámbó István Leonardo-parafrázisával, bár iróniája feltehetően nem az utolsó vacsora eseményének, hanem épp a kortárs visszaélőknek szól.

A tárlat rendezői és látogatói nagy szenzációnak tartják, hogy az 1955-ben megjelent úgynevezett jeruzsálemi Biblia kiállított példányába bele lehet lapozni. Miközben az előző évtizedeket a szocializmus felejthetetlen légkörében leélt szemlélő belefeledkezik Bálint Endre zseniálisan tömör, karakteres illusztrációiba, arra gondol, miért csak az Európa boldogabbik felén élőknek adatott ez meg. És bár a Cini-cini-muzsikával némileg kárpótlódhatott, hiányérzete támad, és finoman irigyli az ötvenes-hatvanas évek francia gyermekeit…

Zászkaliczky Zsuzsanna

::Nyomtatható változat::