Kultúrkörök

Hozzászólás a cikkhez

Az égitestek az Isten által teremtett világ szépségeinek legmonumentálisabb hordozói. Égboltra tekintő értelmes teremtményként az ember a hosszú évszázadok alatt megfogalmazott liturgikus énekeibe igen gyakran szőtte bele a csillagok világát. Írásunkban ezeket az említéseket nem vallási és egyházi vonatkozások mentén, hanem a tudományos hátterüket bemutatva vesszük számba az Evangélikus énekeskönyv 2006. évi, új kiadása alapján, mondanivalónkat kiegészítve egy-egy hozzájuk kapcsolódó énekrészlettel.

Mi valljuk: hiszünk Istenben, / Menny, föld nagy Teremtőjében… (247)

A 20. század világnézeti szempontból talán legjelentősebb tudományos eredménye a világegyetem tágulásának felfedezése, illetve az ősrobbanás elméletének a megalkotása volt. Ennek során bebizonyosodott, hogy az általunk belátható és általunk lakott, „kézzelfogható” univerzum nem az idők kezdete óta meglevő, változatlan egység, hanem egy megközelítőleg 13,7 milliárd esztendeje létező világ, amely egy elképzelhetetlenül sűrű és forró kiindulási pontból keletkezett, és azóta folyamatosan tágul.

Bár korunk zömében materialista felhangokkal népszerűsített tudománya nem mondja ki: mindez a teremtett világ, hiszen azzal minden tudományos álláspont egyetért, hogy ennek a folyamatnak volt kezdete, és volt valamilyen hatás, amely a tágulást, később pedig az égitestek, majd az élőlények keletkezését beindította, ennek törvényszerűségeit megalkotta. Számunkra, hívő keresztények számára ennek eredete, az isteni szándék nyilvánvaló, a nem hívők táborában pedig még keresik a legjobbnak tűnő magyarázatot…

Amikor látom a te műveidet, / A napot, holdat, a csillagos eget… (44)

+ + +

Mert számtalan sok nagy világot / Ő hintett szét körös-körül. / Tündöklő fényt szórva rája. / Mi földünk is az ő csodája… (60)

Az univerzum legfontosabb „építőköveit” a hatalmas csillagvárosok, a galaxisok adják. A megközelítőleg százmilliárd galaktika között többféle megjelenésű, típusú objektum előfordul, vannak spirálisak, elliptikusak, illetve szabálytalan alakúak. A csillagvárosok közepén „falánk” fekete lyukak szívják magukba a környező csillagokat, és válnak egyre nagyobb és nagyobb tömegűvé. Maguk a galaxisok halmazokat, illetve szuperhalmazokat alkotnak, megteremtve a világegyetem legnagyobb léptékű egységeit.

Azt, hogy a már kisebb távcsövekkel is elmosódott ködfoltként látható égitestek nem a mi galaxisunk, a Tejútrendszer tagjai, szintén csak az elmúlt században tudták tudományos úton bizonyítani a csillagászok. Ennek ellenére az ember mindig is sejtette, feltételezte és remélte, hogy léteznek „másik világok”.

Jövendőkön átlát, / Világoknak Atyja. A csillagok / S az idők forgását / Bölcsen igazgatja. (62)

+ + +

Feljött már a csillag, leszállott az est. (127)

Egy-egy galaktikát átlagosan százmilliárd, kozmikus gáz- és porfelhőkből születő csillag alkot. Az alapvetően gömbszimmetrikus, a különböző fizikai viszonyok miatt azonban bizonyos esetekben torzult formájú égitestek óriási nukleáris „reaktorok”, melyek fénnyel árasztják el környezetüket. Méretük igen különböző, így például a mi csillagunk, a Nap egyébként hatalmas izzó gömbként is csak a sárga törpecsillagok közé tartozik, ugyanis léteznek e méretet jóval meghaladó óriáscsillagok is, valamint ellenpólusként olyan barna törpék, amelyek mindössze a nagyobb méretű bolygók tartományába esnek. A csillagok az ember számára igen extrém fizikai környezettel bírnak, a hőmérséklet a belsejükben több millió, és a felszínükön is több ezer fok.

A csillagok halála újjászületést is jelent, hiszen ekkor keletkeznek azok a fontos kémiai elemek, amelyek nemcsak a később születő égitestek, hanem az emberek szervezetét is alkotják: a mi testünk is a csillagokban „legyártott” anyagokból áll, magunk is „csillagporból” születünk.

Ott látjuk majd testben / Az örök Atyának / Örökkön tündöklő szép csillagát: / A gyermek Jézust… (163)

+ + +

Kelj fel, kelj fel, fényes nap, / Áraszd ránk világodat! (265)

Földünk közvetlen kozmikus környezetét a bolygók és holdjaik, valamint a Naprendszer kisebb objektumai, a kisbolygók, a meteorok és az üstökösök alkotják – középpontban éltető csillagunkkal, a Nappal. Az emberi léptékkel nehezen felfogható, 1,3 millió kilométer átmérőjű hatalmas gázgömb hidrogénből épül fel, belsejében pedig a legkönnyebb elem héliummá alakul át, biztosítva ezzel a növények, az állatok és az ember életéhez szükséges kisugárzott energiát. Az egymásra épülő rétegekből álló égitest felszínén már kisebb távcsövekkel is számos jelenség figyelhető meg, köztük a sokszor a Föld méretét is jóval meghaladó nagyságú napfoltok vagy a napfogyatkozásokkor szabad szemmel is látható, többféle formát felvenni képes pazar napkorona, a Nap légkörének legkülső része. A csillagmotívum mellett életadó forrása, valamint több évezredes kulturális és vallási kapcsolata miatt a Nap a legtöbbször előforduló égitest-ábrázolás az emberiség történetében.

A fényes nap immár elnyugodott, / A föld színe sötétben maradott, / Nappali fény éjjelre változott… (129)

+ + +

A nap, a nap / Sötétté változik… (194)

A Napunkkal összefüggő csillagászati jelenségek közül a leglátványosabb, az átlagembert is legjobban megérintő pazar esemény a teljes napfogyatkozás. Ez akkor következik be, amikor a Föld–Hold– Nap-rendszer egy vonalba kerül, a Hold eltakarja előlünk a pontosan négyszázszor nagyobb, de éppen négyszázszor távolabb levő Nap fényes korongját, és a Hold árnyéka végigsöpör Földünk felszínén.

Az átlagosan száz-kétszáz kilométeres totalitás sávjában a fogyatkozás néhány perces időtartama alatt a táj és az égbolt sötétebb lesz, feltűnnek a bolygók és a legfényesebb csillagok, valamint a láthatóvá válik a napkorona. Ennél jóval nagyobb területről az esemény részleges fogyatkozásként figyelhető meg: innen nézve a Hold a napkorongnak csak kisebb részét takarja el. Gyűrűs napfogyatkozás akkor következik be, amikor a Hold megszokott pályáját róva a Földtől kissé távolabb jár, így látszó mérete kisebb lesz Napunkénál, és mivel ekkor a teljes napkorongot nem tudja eltakarni, a Nap pereme fényes gyűrűként ragyogja be a fakó tájat.

Eltakarta arcát fenn a nap… (199)

+ + +

A hold fölkelt az égre, / A csillagocskák égve / Pompáznak fényesen. (119)

A hozzánk legközelebb lévő égitest a kozmikus értelemben „a szomszédban”, átlagosan 380 ezer kilométerre keringő Hold. A Nap megvilágításától függően különböző fázisokat mutat. A Föld– Hold-rendszer közös tömegközéppontját járja körül, létrehozva ezzel a mindenki által jól ismert huszonhét napos holdfázist, mely több naptári rendszer alapjául is szolgál, és hatása ma is él például a keresztény mozgó ünnepek meghatározásában.

Napjaink legfrissebb tudományos álláspontja szerint hűséges kísérőnknek maga a Föld adott életet: a Naprendszer életének egy korai időszakában egy óriási méretű kisbolygó becsapódása hatalmas részt szakított ki Földünkből, és ez a törmelék állt össze később önálló égitestté. Felszínét kráterek és hatalmas lávafolyásokkal feltöltött holdtengerek borítják, amelyek azonban csak földi analógiákat kereső nevükben utalnak az életadó vízre, mely egyáltalán nem található a Holdon, mint ahogy viszonylag kis tömege miatt állandó légköre sincs.

Hitem pedig, mint változó hold, / Hamar elfogy, tölte alig hogy volt; / Hol felhat égig, / Hol meg elhal, s a homályban késik. (383)

+ + +

Szép, fényes Hajnalcsillagom, / Ragyogj rám… (361)

Földünk legközelebbi bolygószomszédja a Vénusz, más néven az Esthajnalcsillag. Népies elnevezését onnan kapta, hogy megfigyelésére az esti szürkület utáni, illetve a hajnal előtti időpontok megfelelőek, láthatósága ezekre az időszakokra korlátozódik. Belső felépítését tekintve, illetve méretére nézve a Föld ikerbolygójának is tekinthető. Ez lehetett az oka annak, hogy az égitestet évszázadokon át lakott planétának gondolták, sőt még a 20. század közepén is élt az a feltételezés, hogy felszínét a trópusi őserdőkhöz hasonló buja növényzet borítja, szárazföldjeit pedig az egykori földi dinoszauruszokhoz hasonló őslények lakják. Ezek az elképzelések azonban a csillagászati megfigyelések fejlődésével, valamint az űrszondás kutatások eredményeivel alapjaiban dőltek meg az elmúlt évtizedekben. Kiderült, hogy a Vénuszt az emberre halálos, szén-dioxidból álló légkör burkolja, felszínén a nyomás a földinek százszorosa – ez pillanatok alatt összelapítaná az odalátogató űrhajóst –, felhőiből pedig maró hatású kénsaveső hullik alá.

Jézus, tieid vagyunk; / Ez évben is téged kérünk: / Te légy Hajnalcsillagunk… (182)

+ + +

Az egész világ megreng, / Ég és föld elmúlnak; / Az ítélet szava zeng, / Csillagok lehullnak. (146)

Gyakran hallható az a vélekedés, hogy ha valaki megpillant egy hullócsillagot, és kíván valamit, akkor óhaja teljesülni fog. Szomorúbb húrokat penget az a népi hiedelem, hogy ha hullócsillag látszik az égen, akkor valaki meghal.

A valóság persze egy kicsit más, hiszen meteorjelenségről akkor beszélünk, amikor a néhány milliméteres-centiméteres kozmikus porszemcsék elérik Földünk légkörét, a levegővel súrlódva felizzanak és elpárolognak. A földfelszínt is elérő darabokat meteoritoknak nevezik. Anyaguk kő és vas, illetve ezek különböző átmeneti típusai. A legnagyobb tömegű, egy darabban maradt példány hatvan tonnát nyom.

Hullócsillagokat sokszor láthatunk alkalomszerűen az égen, de számos meteorraj is létezik, mely az év egy adott időszakában látványos záport eredményez. Ekkor a maximum időpontjában óránként akár százas nagyságrendben is megfigyelhetünk felvillanásokat.

Rezsabek Nándor

::Nyomtatható változat::