Evangélikusok

Hozzászólás a cikkhez

Szíven ütött a hír, amelyet éppen most hallottam a rádióban. Olyan erővel, hogy e publicisztikába szánt, formálódó gondolataimat, tervezett mondataimat is egy csapásra módosította. Arra készültem ugyanis, hogy egyházkerületünk gyülekezeti elnökségeinek hétvégi konferenciájáról írok, de most mégis egészen más téma foglalkoztat kényszerítő erővel.

Megdöbbentő volt a híradás, amely tragikus rekordról tudósított a vasárnapi esti krónikában: huszonnégyen haltak meg a hétvégén az ország útjain. Mint egy tömegszerencsétlenségben, amelynek híre percek alatt körbeszáguld a világban. És most, amikor ezen az árnyékokat elmélyítő alkonyi órán e sorokat írom, elképzelem, hogy huszonnégy családban, huszonnégy településen, huszonnégy – kisebb-nagyobb – közösségben futótűzként terjed a hír: hallottad, hallottátok? Ismeretlenül is megrendülten, részvéttel gondolok azokra, akiknek életében ez az egyébként olyan csodálatos, napsütéses késő nyári hétvége a legsötétebb napok listájára került fel. És megjelennek majd a gyászjelentések, a híradások az újságok e célra szolgáló rovataiban, és mindegyikben a visszatérő kifejezés – „tragikus hirtelenséggel…”

Valami nagyon nincs rendben! És erről újra és újra beszélni kell! Nem intézhető el ez a gyötrelmes kérdés azzal, amit egyébként minden gépkocsi-vezetői tanfolyamon számtalanszor elmondtak, elmondanak az oktatók: a gépjármű veszélyes üzem. Aki már látott motorkerékpárja, gépkocsija lóerőitől megszédült, felelőtlenül száguldozó, szabályokra, másokra fittyet hányó országúti brigantit – esetleg éppen csak megúszta az ilyen ámokfutókkal való találkozást –, az pontosan tudja, hogy ezeket a tragédiákat nem kivédhetetlen sorscsapás okozza. A szombati diszkókból mámorosan – s ma már nem ritkán bedrogozva – hazainduló fiataljaink egyre gyakoribb baleseteiért sem a kikerülhetetlen végzetet kell felelőssé tenni. Meggyőződésem, hogy a legtöbb esetben a legfőbb felelősség nem is az áldozattá lett fiatalokat terheli, hanem azokat a felnőtteket, politikusokat, akik ostoba, felelőtlen engedékenységgel – akár elismerik, akár nem – közvetve okozói ezeknek a tragédiáknak. Intenünk és a rájuk leselkedő veszélyektől óvnunk kellene fiataljainkat, és főleg okosan és jobban kellene szeretnünk őket. Az igazi szeretet elképzelhetetlen felelősség nélkül!

Eszembe jut az a modern fotókkal illusztrált Újszövetség, amelynek egyik fényképén egy száguldó Mercedes sportkocsi látható. A vezető láthatólag mindenről és mindenkiről elfeledkezve markolja a kormányt, és a sebesség mámora ül ki arcára. A képhez tartozó ige Mt 5,21-ben így olvasható: „Ne ölj!” Ugye, kedves olvasó, nem kell ehhez külön kommentárt fűznöm!?

A híradások hangsúlyozták, hogy a balesetek nem azokon az útszakaszokon történtek, ahol a rendőrség megerősített ellenőrzést tartott. Engem ez nem nyugtat meg, inkább elszomorít. Ebből ugyanis kiderül az is, hogy csak a büntetéstől, a lebukástól való félelem fegyelmez bennünket. Ha ilyen veszélytől nem kell tartani, akkor szabad a vásár – gondolják sokan. És ez még nem is minden!

Az ittasan volánhoz ülő, a közlekedési szabályokkal nem törődő, frusztrált lelkiállapotát országúti száguldással kompenzálni akaró vezetők egyre növekvő száma mélyebben meghúzódó gondokra figyelmeztet. A lelkek mélyén felgyülemlő feszültség, a túlhajszoltság, a napi gondok, a bizonytalanság, a holnaptól való félelem minden bizonnyal nem csak az európai átlagnál sokkal rosszabb betegségi és halálozási statisztikáinkért okolhatók. Általános morális és lelkiállapotunk romlása is összefügg ezzel, de minden olyan helyzet is, amelyben elveszítjük önkontrollunkat, s ha kellő mennyiségű lóerő kerül alánk, akár még ön- és közveszélyessé is válhatunk.

Ezeket a folyamatokat, összefüggéseket a legtöbb esetben nem képesek feltárni a rendőrségi vizsgálatok, a közlekedési szakértők aprólékos elemzései sem. Ennek ellenére aligha kétséges, hogy a veszély valós, a helyzet komoly, és gyors segítségre lenne szükségünk. Lehet, természetesen lehet számtalan jó tanácsot adni, szükség is van rájuk. A közlekedési szabályok betartása, az egymás iránti felelősség olyan alapkövetelmények, amelyek teljesítése nélkül lassacskán akár ki se merészkedjünk az utcára.

De miért is hallgatnánk el, hogy a jézusi aranyszabály megtartása itt is áttörést hozhatna, hiszen Lk 6,31-ben azt mondja a Mester: „…amint szeretnétek, hogy az emberek veletek bánjanak, ti is úgy bánjatok velük.” S a fekete hétvégére gondolva hozzáteszem – még az országúton is. Hogy egyre kevesebben legyenek, akik elindulnak, de nem érkeznek meg soha többé…

Ittzés János püspök, Nyugati (Dunántúli) Egyházkerület

::Nyomtatható változat::