A hét témája

Hozzászólás a cikkhez

Az, hogy a 2006. évi áprilisi magyarországi parlamenti választásokat a regnáló koalíció a magyar választók egészének félretájékoztatásával, becsapással és hazugságokkal nyerte meg, ma már közhely, amelyet nemcsak az ellenzék emleget, hanem a győztesek is beismernek. Azzal érvelnek, hogy ha nem ezt tették volna, akkor elvesztették volna a választásokat, és az ellenzék alakíthatott volna kormányt. Úgy tűnik, hogy a becsapott magyar választók mindezt szenvtelenül tudomásul vették – egyesek a fejüket csóválják, mások morognak, ismét mások a fogukat csikorgatják, maguk között szörnyülködnek, aláírásokat gyűjtenek, esetleg tüntetéseket szerveznek. És közben a régi-új kormány a négyéves borzalmas politikájának deficitjét, csődjét a nép sarcolásával tervezi enyhíteni, miközben azt hirdeti, hogy egy új Magyarországot épít.

A megszorítások özönével elkábított nép már régen elfelejtkezett arról, hogy ez a kormány hazugsággal nyerte meg a választást, mert választási programjának a szöges ellentétét akarja tízmillió magyarra ráerőszakolni. Nem adni akar, hanem még a kevésből is elvenni; nem osztogatni fog, amint ígérte, hanem fosztogatni; nem új országot fog építeni, hanem a még meglevőt is lerombolni.

Egy hazugsággal hatalomra jutott kormánynak nincs erkölcsi alapja a kormányzásra a klasszikus etika alapelvei szerint – nemcsak a keresztény etika, hanem más világvallások etikája, sőt még a humanista etika szerint sem. Miután ezt csak egy Trianonban szétszakított magyarsággal, ’56 levert forradalmával, negyvenöt éves kommunista diktatúra szörnyűségeivel és tizenhat év vadkapitalizmusával megkínzott, meggyötört, elcsigázott és politikailag elfásult ország népével lehetett megtenni – szükséges közelebbről szemügyre venni ezt az emberiség jegyzett történelmében szinte egyedülálló esetet.

Mindenekelőtt megfelelően lezüllött társadalmi környezet kellett ahhoz, hogy egy pártcsoport ekkora hazugságokkal hatalomra kerüljön. Ennek külső okait fentebb érintettük. Azonban belső okok is előkészítették a talajt arra, hogy ez megtörténhessen. Ez a közerkölcsöknek a második világháború óta bekövetkezett nagyméretű meggyengülése következtében jött létre, ami egyenes arányban áll a vallási élet meggyengülésével, illetve annak formálissá válásával és nagyobbrészt eltűnésével.

Az egyházat, a vallást és az erkölcsi normákat a kommunista rendszer minden válfaja tudatosan züllesztette – abból a premisszából kiindulva, hogy az ember alapjában véve jó, csak a társadalmi körülményei rosszak. Ezek jobbá változtatásával, azaz a szocializmus és a kommunizmus társadalmában az ember ismét automatikusan jó lesz. Nem így történt – az ember erkölcsi normák nélkül végtelenül önző, csak a megélhetésével törődő, ravasz, az állatvilághoz közel eső lénnyé változott. Mindennapos lett a csalás, az önzés, a hazugság és az átverés a társadalmi élet minden területén: az üzleti életben, a házasságban, a nemzedékek között. A végtelen önzés társadalma két és fél millió magyart tagadott ki a nemzetből, hatmillió abortusz tragédiáját követte el, bezárva a jövő kapuit. A hazugság társadalmi elfogadásával az üzleti, a családi, a kollegiális és baráti közösségek tízezreit aknázták alá és tették tönkre. Csoda-e, hogy a magyar társadalom elérkezett ahhoz a mélyponthoz, hogy átveréssel, csalással és hazugsággal lehetett legitim hatalmat szerezni egy demokratikus választáson?!

Milyen érv az, hogy a hazugságok masszív bevetése nélkül elvesztette volna a baloldali kormánykoalíció a választást? Egy demokratikus berendezésű társadalomban a kormányzó pártnak vállalnia kell a felelősséget a ciklusban elkövetett intézkedéseiért, tetteiért, a kormányzásáért. Erről becsületesen be kellett volna számolnia, mert ennek alapján mérettetik meg a választáson. Ehelyett radikális félretájékoztatás történt: „A pannon puma ugrásra kész”; „Nagy a jólét… Minket irigyel Németország, Franciaország…”; „A költségvetés köszöni, jól van”; „Nem lesz adó-, villany-, gázáremelés… tandíj… kórházi díj” etc. A választások után aztán azonnal beütött a ménkű: „Nagy a baj…” Jöttek a megszorító intézkedések, s még mások is jönni fognak.

2002-ben azzal kampányoltak s nyertek, hogy „Magyarország többet érdemel!” Ezt érdemelte?

Nemcsak az a kormány erkölcsi deficitje, hogy hazudott, hanem az is, hogy mondvacsinált érvekkel megtagadta az elmúlt évek kormányzásáról való tárgyilagos beszámolót.

Az az érv is elhangzott a balliberális oldalról, hogy „nem bontották ki az igazság minden szegmensét” – ami nem más, mint az elkövetett hazugságkampány eufemizálása – , mert nekik, mármint a baloldali koalíciónak „uralmon kellett maradnia, mivel csak nekik voltak jó terveik a válságba került ország ügyeinek rendbetételére”. Először is: aligha voltak ilyen terveik, mivel egyrészt nemigen bíztak a nagy hazugságukkal való győzelmükben, másrészt a hónapokig való kormányzati kapkodás és improvizáció bizonyítja, hogy ilyen tervük egyáltalán nem lehetett.

Továbbá ez nem más, mint annak a kétséges elvnek az alkalmazása, miszerint „a cél szentesíti az eszközt”. Világméretekben ez az elv eredményezte a kommunizmus százmillió áldozatát – őket hidegvérrel likvidálni kellett a szocializmus-kommunizmus megvalósításához. A Rákosi- és Kádár-érában ez az elv vezetett egész társadalmi rétegeknek – a módos parasztságnak és a polgári osztálynak – az eltüntetéséhez. Bár az ellenzéknek is volt megalapozott terve az ország krónikus bajainak orvoslására, a baloldal mégis gőgösen azt képzeli, hogy csak egyedül az a koalíció képes a problémák megoldására, amelyet ők maguk teremtettek, hiszen a „szakértők kormánya” vitte a szakadék szélére az országot. S ennek az elvnek a mai alkalmazásából kivehető egy új diktatúra felhangja. Ezt erősíti a miniszterelnök mellett működő különféle ügynökségek – voltaképpen egy kamarillarendszer – létrehozása, amely nincs az országgyűlés vagy valamely minisztérium ellenőrzése alatt, s amely nem is felelős senkinek, csak a miniszterelnöknek. Vajon nem settenkedett-e vissza a demokratikus színfalak mögé egy pártkoalíciós miniszterelnök diktatúrája?

Egy új elem is felbukkant a balliberális kormánykoalíció lózungjában: az „új Magyarország megteremtése”, amelyről annyit árultak el legújabban, hogy „büszke” lesz. Korábban csak egy „igazságos és boldog” országról beszéltek. Vajon mit takarhat az „új” jelző? Tekintettel arra, hogy egy hazugságban fogant kormányról van szó, nem a kijelentéseket mondó ajkakra kell figyelni, hanem a kézre, amely cselekszik. Jámbor magyarok nemzetstratégiát követelnek tőlük már négy éve. Vajon nem tűnt-e fel nekik, hogy egy rejtett negatív nemzetstratégia már érvényesül, s ennek nevében most szüntették meg a Magyar Állandó Értekezletet, a Határon Túli Magyarok Hivatalát s különféle fontos alapítványokat? Mindez azt a rejtett üzenetet hordozza, hogy nincs pénz erre a luxusra, és egyébként is törődjenek az elszakított magyarsággal azok az országok, amelyeknek kellettek. Ugyan milyen eredménye lesz annak, ha kecskére káposztát bíznak?

Más: Szerbia a nők mesterséges megtermékenyítését is vállalja. Nálunk pedig fiatal lányok mesterséges meddővé tételének nemzetvesztő praktikáját már politikai szintre emelték. S a miniszterelnök maga ajánlja a kivándorlást üzemeknek és fiataloknak egyaránt. Úgy látszik, teljes gőzzel beindult a nemzet öt-hat millióra való töpörítésének stratégiája. Ugyanis ennyi már nem lehet veszélyes, ennyit még lehet kezelni – ennyi éppen elég.

A kérdés az, hogy van-e olyan erő, amely megállíthatja egy hazugságban fogant kormány ámokfutását. Van, aki az államelnökre néz, mások az alkotmánybíróságra. Azonban kevesen látják azt, hogy ezek teljesen tehetetlenek, ugyanis a probléma a kommunista rezsim által 1949-ben szovjet mintára megalkotott, 1989–90-ben lényegében átvett és azóta is hatályban lévő alkotmányban van, amelyben – jó okkal – nincs olyan paragrafus, rendelkezés, provízió, hogy mi történjen egy hazugságon kapott és azon alapuló, bár demokratikusan megválasztott kormánnyal (Alkotmány, VII., IX., XVI. fejezet). Egyébként minden, 1990-ben a kommunizmus alól felszabadult kelet-európai országnak új alkotmánya van – kivéve a magyaroknak.

Lenne még egy erkölcsi fórum, amely felemelhetné tekintélyes szavát egy hazugságban leledző kormány irányában: a történelmi egyházak. Nehezen érthető módon azonban mindegyik valami mással, „fontosabbal” van elfoglalva. A Magyar Katolikus Egyház most boldogot avat; a Magyarországi Református Egyház most tartja a VI. világtalálkozóját Erdélyben Bocskaira emlékezve; a Magyarországi Evangélikus Egyház volt ügynökeit keresi. Mindegyik mintegy pótcselekvésként a múltba néz – a jelen és a jövő helyett.

Hol van ma egy Mindszenty József, egy Márton Áron, egy Ravasz László vagy egy Ordass Lajos?! Vagy talán az oktatási intézményeikre kapott támogatás esetleges megvonása bénítja őket? Másfelé nézésük nem fogja megmenteni őket a nekik szánt sorstól, legfeljebb késlelteti végzetüket.

Végül ott van a szervezett ellenzék, amely azonban csupán „csomagot” akar dönteni.

A forradalom útja nem járható, mert erre alkalmatlan a mai magyar társadalom. Aztán az EU sem tűrné el. S legfőképpen minden elveszett magyar élet drága, bármely oldalon lenne is.

Emlékezni kellene arra, hogy a levert 1848–49-es szabadságharcunk utáni Bach-korszak rémuralmát Deák Ferenc kezdeményezésére a magyarság passzív rezisztenciája segített megtörni (1849–1861). Ez a vér nélküli út ma is nyitva áll, és járható lenne.

Dr. Pungur József

::Nyomtatható változat::