Keresztény szemmel

Hozzászólás a cikkhez

Egyáltalán nem az volt bennünk, hogy ha „egyháziasak” vagyunk, ha egyházias a nevünk, ha egyházias a múltunk, akkor gyerünk, egyházi iskolába a gyerekekkel! Sőt: nem kell mindig máshova kívánkozni, mint ahol vagyunk – gondoltuk. Nem kell a világ csúfsága elől bemenekülni az egyház valamelyik intézményébe. Nem kell annyira aggódni, hogy a világ rossz hatással lesz csemetéinkre. Inkább az volt bennünk, hogy hátha éppen a magunk bérházában, utcájában, kerületében és persze gyülekezetében lehetünk eszköz az Úristen kezében. Aztán lassan hagytuk magunkat rábeszélni az egyházi iskolára, és már csak reménykedtem, hogy hétköznapjainkban akad még fórum a világ számára, talán edzésen vagy zeneórán.

A sikeres felvételit szorongással meg-megtűzdelt nyár követte, és az iskolaváltás feletti izgalomnak csak a tanévet megelőző összeszoktató „csendeskétnap” vetett véget. A hazaérkező buszból már csupa mosolygós és helyes gyerek szállt le. Őket pedig csupa mosolygós és helyes szülő várta: együtt volt a csupa hasonló és ismerős stílusú társaság. A sok mosolygósság és helyesség mellett azonban egyre csak arra gondoltam, hogy túlságosan „magunk között vagyunk”, hogy fogva tart a hasonlóság, és hogy mi lesz ebből.

Csak egy dologra nem számítottam: hogy az évnyitón nem a stílusról lesz szó. Hogy nem az egyháziasságot hangsúlyozzák, és nem a világból való kivonulást éreztetik. Semmitmondó tanévnyitó beszédekhez szokott fülemet váratlanul érte a prédikáció lelkisége, váratlanul ért a fiatal lelkésznő közvetlen hangja, fiatalosan vidámra színezett stólája, Krisztusról szóló bizonyságtétele. A némasághoz és passzív hallgatáshoz szokott szülői jelenlétemet váratlanul érte a közös éneklés aktivitása. A számos korál és liturgikus éneksor engem is bekapcsolt a tanévnyitóba: énekelve hívtuk a Szentlelket, énekelve imádkoztunk a diákokért és a tanárokért.

Váratlanul ért Isten jelenléte, és éppen egy tanévnyitón.

Ittzés Szilvia

::Nyomtatható változat::