Kultúrkörök

Hozzászólás a cikkhez

Négy fekete énekesnő és egy zongorista: ez a Breeze Gospel. Az Egyesület Államokból európai turnéra indult együttes hazánkban is fellépett. Békéscsabai koncertjükön az evangélikus Kistemplomban tapsolhatott a közönség december 8-án.

Bár világi szervezés keretében, mégis hozzájárulhatott az advent kettős hangulatának, az elcsendesedés és a várakozás örömének elmélyítéséhez a kamaraegyüttes fellépése. Élőben magyar ember ritkán hallhat eredeti gospelt, nem beszélve az ország délkeleti csücskében élőkről. Nekik karácsonyhoz közeledve gyakran nem jut más, mint – a szívünknek egyébként oly kedves – Mennyből az angyaltól a Csendes éjig terjedő repertoár. Ezért volt különösen nagy élmény, hogy a jelenlévők meghallhatták: így is lehet örülni és Istent dicsérni.

A szakirodalom megkülönböztet fekete és fehér gospelt. A Breeze nevű formáció az előbbit képviseli. A műfaj körülbelül hét évtizede, a nagy gazdasági világválság idején terjedt igazán, amikor a világvárosok gettóinak utcai templomaiban dicsőítették a Szabadítót. Mára az egyik legkedveltebb stílussá vált, az utca helyett pedig koncerttermekben, stadionokban és lemezstúdiókban csendülnek fel a gettókban született dallamok.

A Breeze Gospel tagjai fekete öltözékükkel, a nyakukba tett sárga és kék selyemsáljukkal az amerikai templomok hangulatát varázsolták a békéscsabai istenházába. Az együttes másfél órában mutatott keresztmetszetet a feketék zenéjéből. Az egyik legismertebb és legvidámabb Oh Happy Day mellett felcsendültek meditatívabb dalok is. Az énekesek egyedi hangszíne hol a megváltás örömét, hol a fájdalmat jelenítette meg – igazán emlékezetesen.

A hangulaton csak a közönség „viselkedése” rontott. Ha egy többtételes Schubert-szimfóniát hallgattunk volna, biztosan olyan udvarias tapsvihar tört volna ki az egyes részek között, hogy a karmester mérgében földhöz vágta volna a pálcáját. A Breeze énekesei azonban szinte úgy könyörögték ki az első tapsokat. Azok egy része meg, akik eleget tettek a kérésnek, sehogy sem tudta jókor összeütni a tenyerét. A hölgyeknek azon kísérlete pedig, hogy mindenki felállva örüljön velük egy-egy lendületes dal alatt, reménytelen próbálkozásnak tűnt.

Hiába, a mi dédszüleink az Áldott légy, te kisdedecskét dúdolták kalácsdagasztás közben, amikor a feketék hordókat püföltek örömükben az amerikai sikátorokban farkaséhesen… Vagy a hite, vagy a jókedve hiányzik az európai embernek… Vagy – ami a legszomorúbb, mégis talán a legvalószínűbb – mindkettő.

Csak reménykedhetünk, hogy a jövőben egyre gyakrabban halljuk más népek keresztény zenéjét is. Mert amellett, hogy kincsként őrizzük a sajátunkat, érdemes rácsodálkoznunk más kultúrák muzsikájára is.

L. J. Cs.

::Nyomtatható változat::