A vasárnap igéje

KARÁCSONY 2. NAPJA – Ézs 11,1–9

Hozzászólás a cikkhez

Ünnep van, az ember moziba megy. Erre készült már régóta. Szeretné megnézni a filmet. A fiúról, akit kivégeztek. Mert a szabadságért harcolt, de a harc elbukott. A szabadság is odalett. A fiúról, akit nem végeztek ki addig, amíg nagykorú nem lett. Cinikus hóhérai meghozták a döntést, megvárták a tizennyolcadik születésnapját, és akkor hajtották végre az ítéletet. Vége a filmnek, az ember fejében ott kavarognak a képek. Csöndben van, várja a katarzist, a megtisztulást. Amitől gazdagabb lesz.

Kilép a moziból az utcára. S azt hiszi, nem jól lát. Újra megelevenedett a film. Jó helyen vagyok? Álmodom? Ez még a film vagy már a valóság? Csípjen meg valaki! Könnygáz, durranások, üvöltöző emberek, eltakart arcok, repülő utcakövek, rohanó léptek zaja. Földön fekvő ember, bakancsok rúgása, jajgatás, vér. Gumilövedék, lópatkók csattogása. Mi ez itt? Folytatódik a mozi? Nincs katarzis, hol a megtisztulás?

S az életfilmek peregnek tovább. Barna szemű gyerek, valahol. Szurtos kezét nyújtja: „Bácsi, adjon valamit! Éhes vagyok…” A szelet kenyeret pillanatok alatt magába tömi. A csokira néz, a meglepetésre. Gyorsan a zsebébe rejti. Hogy jutott ez a gyerek ide? Otthona? Szülei? Gondoskodik róla valaki?

Temetés. A ravatalon egy asszony. Cipő orrára szegezett tekintetek, halk sírás, könnyek. Fenyőillat, virágok, alig hallhatóan elsuttogott mondatok. Majd csönd, énekszó, a szertartás egyhangúan kopogó mondatai. Vigasztalás, megbocsátás, feltámadunk! S ekkor előlép a férfi. Ráborul a koporsóra, úgy zokog, ahogy férfiember nem szokott. „Már nem tudok tőled bocsánatot kérni! Már nem tudok tőled…” – ugyanazt hajtogatja. Évekkel ezelőtt hagyta el a feleségét a másikért, a fiatalabbért. S most ki fog megbocsátani? Hol a megtisztulás?

S a filmek könyörtelenül peregnek tovább. Nincs menekvés. Jönnek a hírek családi válságokról; a hittanos csoportban egyre több az olyan gyermek, akinek csak édesanyja van. Mit élhettek át, amíg a bíró pontot tett a válóper végére? Gyermeklelkek láthatatlan sebei. Mosolytalan emberek az utcán, a tévéből csak rossz hírek ömlenek, háború, pusztítás. Irakban egyes források szerint már a hatszázezret is meghaladja a halottak száma – ez lett a nagy békecsinálásból. S riasztóak az arról szóló hírek is, hogy mit művel az ember a világgal, Isten teremtett világával. Fajok seregét pusztította ki, megmérgezi a levegőt, a vizeket, egyre ijesztőbbek a viharok, elmarad a tavasz meg az ősz. Gyerekkori nagy-nagy havakról álmodunk, ugye, így karácsony táján…

Mindezt mi vittük végbe? Ne vigasztaljuk, ne áltassuk magunkat azzal, hogy mindig csak a másik követi el a rosszat. Örök kísértés Ádámra és Évára hárítani a felelősséget; igen, ők rontottak el mindent. Nem. Én, te, ő – mi rontottunk el mindent! És tesszük ezt naponta. Amikor eldobjuk a csikket, az erdő szélére ürítjük a szemetesünket, szavainkkal szurkáljuk a házastársunkat, vagy nem kérdezzük meg a gyermekünktől: „Mondd, milyen napod volt ma?”

És akkor az ember leül, mert karácsony van. Mert most ünnepelünk. És hallja, elolvassa Ézsaiás könyvének tizenegyedik fejezetét. Egy kisfiú jut az eszembe, aki ott állt réges-rég az oltár előtt, egyik kezében kicsiny fenyőgally, a másikban égő gyertya. Mellette a többi gyerek, az élő karácsonyfa szereplői. S hangzanak a Biblia szavai. Jövendölések és a nagy beteljesülés. A kisfiú kedvence mindig a farkas meg a bárány, a borjú és az oroszlán volt. No meg a kisded a viperával! Ezt a részt várta mindig. Mert ezt olyan jó volt elképzelni… A messiási béke. Az igazi békesség.

A valóság elkeserítő. Mert arról szól, mire megyünk Isten nélkül. Az Isten nélkül élő ember valójában hadban áll. Hadban áll Teremtőjével, de hadban áll a teremtett világgal is. Önző, csak a maga haszna érdekli, ezért rombol és pusztít mindent maga körül. Rombolja a természetet, bomlasztja az emberi kapcsolatokat. A szeretet ünnepén is csak azt tudja szeretni, akitől valami viszonzást vár. Az Isten nélkül élő ember megtagadja Teremtőjét – meg lehet-e tagadni az édesanyánkat vagy az édesapánkat? Az ember arra is képes, amire Isten többi teremtménye sohasem: ok nélkül ölni, ölni a gyilkolás öröméért.

De Isten mindezek ellenére sem mondott le a világról. És nem adta föl: meg akarja menteni legdrágább alkotását, az embert. Engem, téged, őt – és minket mindannyiunkat! Erről szól a karácsony, Isten nem adja fel egykönnyen! A Megváltó, a nagy megoldás már megszületett. Sőt itt járt, szenvedett és meghalt értem, érted, érte – és értünk! Jön a Messiás, és helyreállítja azt, amit tönkretettünk. Békét teremt Isten és ember, ember és ember között. És ami hihetetlen, ő hozza el az egész teremtés békéjét is. Azt az új világot, ahol az oroszlán majd valóban szalmát legel, a párduc banánt majszol, és a medve is mindig beéri a mézzel. De jó is lenne, ha ott lehetnénk, minél többen! Isten már lépett. Most te jössz.

Lupták György

::Nyomtatható változat::