Keresztény szemmel

10 PONT – MEGÚJULÓ EGYHÁZAK, GYÜLEKEZETEK JELLEMZŐI

Hozzászólás a cikkhez

1. A felelős vezetők (lelkész, presbiter, munkatársak) hitre jutott, Lélekkel betöltött emberek, akik igyekeznek megtérésben, szentségben élni. Bűnben élő, megváltozni nem akaró vezető nem maradhat státusában.

Teljesen egyetértek Szeverényi Jánossal, hiszen az az egyházi vezető (lelkész, világi vezető, gyülekezeti presbiter) hogy tud példakép lenni, aki bűnben él, megváltozni nem akar, „nem bánja”, hogy rossz úton halad?

A Biblia, mely nekünk, keresztényeknek életünk zsinórmértéke kell, hogy legyen, eligazít ebben (a püspökről és a diakónusról: 1Tim 3; az egyházi vezetőkről: Tit 1,5–9; a presbiterekről: 1Tim 5,17). Ezeken a helyeken Pál világosan elénk tárja, milyen elvárásoknak kell megfelelniük az egyházi vezetőknek.

A gyülekezet tagjai fel kell, hogy nézzenek lelkészeikre, gyülekezetük vezetőire, példaképnek tekintve őket. Ha ők erkölcsileg hiteles emberek, akkor lesz bizalmuk a híveknek irántuk, akkor elfogadják őket, tanácsaikat lelki problémáikban.

Nem mondhatunk ilyet: „Engem nem érdekel a lelkészem magánélete, nem ítélkezhetem felette!” Nem is kell, az ítélet Isten joga, de tennünk kell annak érdekében, hogy gyülekezetünk tagjainak ne legyen okuk megbotránkozni! Ismerek olyan embereket, akik elvesztették bizalmukat az egyházban, elhagyták gyülekezetüket emiatt.

Igaz a mondás: a parókia falai üvegből vannak, mert „példa vagyok, ha akarom, ha nem” – írja Füle Lajos egyik versében. Családban, gyülekezetben ezt így éljük meg!

Ezért nagy a felelősségük azoknak, akikre emberek bízattak, hiszen számot kell adniuk a rájuk bízottakról!

Ezzel az elgondolással én nem ítélkezem, az az örök Bíránk dolga! Ellenben jó lenne elgondolkozni rajta mindannyiunknak és belátnunk, hogy nagy szükség van egyházunk megújulására, a Lélek megújító, újjászülő erejére, hogy egyházunk, gyülekezeteink minden tagja bizonyítsa életével, tetteivel: ő Krisztus testéhez tartozó élő hitű keresztény!

Adja Urunk, hogy így legyen!

Réti Lajosné, az érsekvadkerti fiókgyülekezet gondnoka

Kiemelem, hogy az első pontban ott a kitétel, hogy „megváltozni nem akaró”. Atyánk csak a bűnt gyűlöli, de megmenti a bűnösöket Fia által. Van irgalom, ha van töredelmes megbánás. Sőt mivel bűneink árja, mint a tenger, bűneink felsorolhatatlanok, elég a töredelmes megbánás az általunk már felismert bűneinkre, a többire, a felsorolhatatlanra pedig elég a mély hitből fakadó általános megbánás.

Lelkészek, presbiterek és munkatársak esetében tehát az a kérdés, hogy a környezetük számára két lábon járó biblikus példaképet mutatnak-e, hogy a keresztény ember miként viszonyuljon az elkövetett bűneihez. A környezet esetében pedig az a kérdés, hogy tudja-e keresztényien kezelni a szeme láttára megtörtént eseteket. Számomra elképzelhetetlen az utolsó ítéletnél olyan balga védekezés, hogy azért nem hiszek, mert a lelkészem elvált.

„Barátom, a romlás elérte egyházunkat is. Az elhagyott papok és papnék száma egyre csak nő. Ki tudja megállítani ezt a gyászos folyamatot? Most már nemcsak elhagyott hitvesekről tudunk számot adni, hanem gyülekezetekről is. Akik a jó példát várták lelki vezetőjüktől vagy a párjától” – írja Lupták György a vezércikkében, két héttel a szóban forgó tíz pontot tartalmazó vezércikk után. Ez is egyértelmű beszéd, mint a szóban forgó első pont.

Valóban nem tekinthető gyülekezetevangélizációs vagy missziós csodafegyvernek a prédikátor rendezetlen élete. De Krisztus kereszthalála óta nincs rendezhetetlen baleset, éppen ez az örömhír. Ráadásul az elvált lelkész mutathat példát a kármentésre, a lelki sérülések minimalizálására. Gondozottjai, például a gyülekezeti ifjúság számára pedig tanulságos lehet, hogy hol és mire nem figyelt megfelelően oda.

Prőhle Péter (Budapest)

Tisztelt Szerkesztőség! Szeverényi János cikkét olvasva a farizeus imáját hallottam csengeni a fülemben: „Isten, hálát adok neked, hogy nem vagyok olyan, mint a többi ember…” (Lk 18,11)

„Megtérsz vagy meghalsz.” Hitem szerint a megtérés a Szentlélek munkája a szívemben, amikor szembesülök azzal, hogy kárhozatra méltó bűnös ember vagyok. A lelkész feladata az evangélium hirdetése.

A megtérés ott és akkor következik be, amikor Isten akarja, akinél akarja. Ezt ember ki nem erőszakolhatja semmilyen módon sem önmagából, sem másból.

A Mindenhatót „idegen tűz behozatala” sem akadályozhatja munkájában, hiszen mindenható.

Parancsra, félelemből hinni múló állapot. A Szentlélek által kapott hit viszont szeretetből van, és megújuló.

Szeretem Jézust, aki botladozó, folyton bűnbe eső létemre is szeret, és hiszem, hogy mindig velem van, és megbocsát. Nem azért, mert jó vagyok, és megérdemlem, hanem mert ő előbb szeretett engem, magára vette bűnömet, és értem is meghalt a kereszten.

Az élő Krisztus nem a túlzott liberalizmus miatt nincs jelen a szívünkben, hanem az ítélkező, szeretetlen, bűnös farizeusi mivoltunk miatt.

Semmilyen titkos recept nincs az „éledő, megújuló” közösségekben, „csupán” Jézus megbocsátó, irgalmas szeretete, ami egymás megértésére, támogatására, segítésére indít, nem pedig bírálgatásra, kirekesztésre. Lehet, hogy az új liturgiába be kellene vezetni az 1Kor 13-at, mert nagyon hamar elfelejtjük.

A bibliai és evangéliumi elvek nem tíz pontba szedhetők, csak kettőbe:

1. Szeresd teremtő Uradat!
2. Embertársaiddal azt tedd, amit szeretnéd, ha veled is tennének!

Nagyon nagy bajban van egyházunk, ha csak bűntelen felelős vezetői lehetnek. Ugyanis ilyen embert nem hordoz a föld a hátán. Isten mentsen meg minden gyülekezetet attól a vezetőtől, aki bűntelennek hiszi magát, és mindenre tudja a biztos megoldást!

Ha beleszakadunk az igyekezetbe, akkor sem tudunk bűntelenek lenni. Gondolattal, szóval, cselekedettel, mulasztással nap mint nap vétkezünk.

Hol van az a bűntelen ember, aki kiválaszthatja a feddhetetlen életű vezetőket? Ki az, aki ezt vállalni meri? Ki az, aki belelát a másik ember gondolatába, szívébe, veséjébe? Minek alapján válogat? Hogy ki mennyit jár templomba? Mennyit adakozik? Mit mondanak róla mások? Őszinte ember-e vagy mindenre bólogató? Melyik pártot vagy focicsapatot kedveli? Bizony nem minden az, aminek látszik!

Túl sokan vagyunk templomba járó evangélikusok, ritkítani kell a tömeget? Méricskélés helyett inkább nézzünk önmagunkba, lehet, hogy nekünk kellene változni, és nem másokat formálni a saját képünkre.

A bűntelen Jézus minden bűnös, megfáradt embert magához hív, de nem fejmosásra, hanem megnyugvást kínál.

A búza együtt növekszik a konkollyal, és az aratás ura nem az ember. Hála Istennek!

Gyomlálgatni, szelektálni sem embernek kell, felülről nem kaptunk erre megbízást.

Johannesz Jánosné (Balassagyarmat)

::Nyomtatható változat::