Élő víz

Hozzászólás a cikkhez

A fiú így szólt Istenhez: „Uram, miért hoztál ide, ahol senki és semmi sincs, az életnek még a nyomát sem találni? Mit csinálhatok én itt?” Isten ezt válaszolta: „Ne ítélkezz első látásra, bízz bennem, és imádkozz mindennap.” „De – így a fiú – itt nem lehet megélni, megművelhetetlen a föld, jó órányira a folyó, mindenhol szikla.” „Ne panaszkodj – mondta Isten –, élj itt békében, munkában, és nem hagylak magadra sohasem. Mikor azt hiszed, hogy magadra maradtál, ne feledd, én mindig melletted vagyok.” Isten megölelte a fiút, és mielőtt elment volna, egy magot csúsztatott a zsebébe.

A fiú reggel álmosan ébredt. A szeme tele volt szomorúsággal és félelemmel. Szétnézett, és nem látott mást, csak kietlen, barátságtalan tájat. A nap már erősen sütött, a föld porzott, növény sehol, életnek nyoma sem volt. Kedvetlenül sétált, mikor véletlenül becsúszott a keze a zsebébe, és megtalálta a magot. Tudta, hogy Istentől kapta, de nem nagyon tudta, hogy mit csináljon vele. „Uram – nézett a magasba –, itt, e kietlen vidéken mihez kezdhetnék ezzel az egy szem maggal?” Egy fénysugár a száraz földre tévedt, és ott megpihent. „Értem” – bólintott a fiú.

Fogta a magot, kapart egy lukat, belecsúsztatta, majd elment a folyóhoz, amely egy jó órányira volt, és vizet hozott. A víz úgy eltűnt a földben, mintha nem is öntötték volna oda, úgyhogy fordulnia kellett még egyet és még egyet. Forróság volt, a fiú talpa alig állta a perzselő földet; a nap végére ő maga is alig állt a lábán. Imádkozni is alig volt már ereje. De letérdelt, és imájában kérdezte, miért kell neki ezt csinálnia, mit vétett, hogy ez a büntetése. Mert büntetésnek vette, hogy így kell kínlódnia messze mindentől és messze mindenkitől.

És csak folytatta egyre, hordta a vizet és hordta, öntözte a magot, de mindhiába. A mag nem mutatta meg magát. A fiúról leszakadozott a ruha, már rongyosan járt, és imádkozott minden este, kérte Istent, hogy szabadítsa meg őt ettől a reménytelen, embertelen munkától.

Egyik este, mikor fáradtan lerogyott fekvőhelyén, fogadkozott, hogy másnap elmegy, ott hagyja a magot, amiről azt sem tudta, hogy él-e még. Bemegy a városba, és új életet kezd. „És imádkozni sem fogok” – gondolta.

Másnap a szokottnál is melegebb volt. A fiú kedvetlenül ébredt. Gondolta, még utoljára megnézi a magot, bár érezte, ugyanazt látja majd, amit hónapokon át. Ám mikor odaért, a mag helyén egy kis földkupac volt, és egy pici zöldes valami bújt ki belőle. A fiú megbabonázva nézte a kis jövevényt, majd az égre emelte a fejét, és elindult a folyóhoz vízért. Már nem tudott elmenni: itt volt ez a kicsi növény, amelyet gondoznia kellett.

És a fiú gondozta. Vízért járt; ha lehet, többször is, mint eddig. Imádkozott; ha lehet, többet, mint eddig. Már nem vádolta Istent, már nem kért tőle számon semmit. Tudta, miért van itt. Érezte.

A növény nőtt, kis fa lett belőle. A kis fán magocskák. Ezeket a fiú elültette. Nappalok és éjszakák, hidegek és melegek. Hetek, hónapok és évek. Fák nőttek, rajtuk magok, és azokból újra fák.

A fiúnak megkérgesedett a tenyere, fehér lett a haja, de nyugodt, tiszta maradt a tekintete. Mindennap beszélt Istennel. Már nem is fiú volt, hanem nagy, erős férfi. A kietlen tájból erdő lett, fa volt mindenhol. Az erdőt belakták az állatok. Madárcsicsergésre kelt a férfi minden reggel. A forróság elől árnyékba tudott bújni. Kényelmes bútorokat készített magának. És csak ültette a magokat, nevelte a fákat.

A távoli városból emberek jöttek. A bűzt, a tömeget otthagyva élvezték az erdőt, a jó levegőt, az állatok közelségét. Pokrócot hoztak, leheveredtek, beszélgettek, nevetgéltek. Néha láttak egy hosszú, fehér hajú öregembert, aki bottal járt, és lukakat szúrt vele a földbe, a lukakba magot szórt, majd betemette és meglocsolta. Tiszta és ártatlan volt a tekintete, mint az erdőben fakadó patak. Néha szóltak hozzá, de az öreg csak mosolygott rájuk. Egyre többen jöttek a városból, és egyre kevesebbet látták az öregembert.

Isten így szólt hozzá: „Most már érted, miért hoztalak ide? Ugye milyen könynyű és szép volt?” A madarak csicseregtek, a nagy távolból emberi beszédfoszlányok hallatszottak. Az öregember békésen feküdt egy hatalmas fa alatt, a szellő jótékonyan simogatta az arcát.

Így találtak rá az emberek. Fából koporsót készítettek, és az erdő egy csendes szegletében eltemették. Vagyona nem volt, csak pár magot találtak a batyujában.

Egy kisfiú pici kezével lukat kapart a földbe…

Dorák István

::Nyomtatható változat::