Élő víz

Hozzászólás a cikkhez

Nemrég – hosszas vívódás után – eldöntöttem: lesz, ami lesz, beiratkozom egy olyan, két hétvégéből álló úgynevezett „tanfolyamra”, amelyet kedvenc női hetilapom hirdet meg már jó ideje kisebbnagyobb rendszerességgel, vállalkozó kedvű lányoknak és asszonyoknak.

Nagyon sok volt az érdeklődő, négy, egyenként tízfős csoportba osztottak be bennünket. Érdekes előadásokon, foglalkozásokon vehettünk részt. Ezek egyikén – amellett, hogy megtanultunk nőiesen járni-kelni és helyet foglalni – tanárnőnk járásunk, fej- és testtartásunk alapján alkotott képet személyiségünkről. Kedves, közvetlen hölgyről lévén szó, sikerült elérnie, hogy mindenki őszintén reagáljon a megállapításaira.

Néha – legalábbis számomra – kíméletlenül őszinte vallomások is elhangzottak. Döbbenten ültem például akkor, mikor egyikünk elmesélte, hogy hosszú éveken keresztül nem merte fogadni a fiúk közeledését, mert tizenéves korában egyszer valaki azt mondta neki: „Járnék veled, ha nem lennél szemüveges…” Önbecsülése néhány évvel később tovább csökkent azáltal, hogy egy vasárnapi ebéd közben apja barátnője megjegyezte: „Én a helyedben azt a második csirkecombot már nem enném meg, amúgy is épp elég kövér vagy…”

Sokat tűnődtem ezután az évek múlva is fájó, maguk után mély sebet hagyó szavakon.

Hányszor hányféleképpen bántottak már meg bennünket? Hányszor hányféleképpen bántottunk már meg mi másokat? Amikor ezeket a történeteket hallottam, csak egyetlen „megoldás”, kézenfekvőnek tűnő tanács jutott eszembe: „Bocsáss meg, és felejts!” Zárójelben teszem hozzá: ha kell, saját magadnak éppúgy, mint másnak.

Persze tudom, mondani könnyű. Megvalósítani annál nehezebb. Isten segítsége nélkül talán nem is lehetséges. De imában ki lehet tárni előtte a szívünket, és előtte néven lehet nevezni minden fájdalmat. Azokat is, amelyeket mások okoztak nekünk, és azokat is, amelyekről – mivel felhívták rá a figyelmünket – megtudtuk, hogy mi magunk okoztuk őket másoknak. Ha engedjük, hogy ez megtörténjen, megkezdődhet egy-egy lelki seb gyógyulásának hosszabb-rövidebb ideig tartó folyamata.

Amikor így cselekszünk, az ige szavát követjük: „Viseljétek el egymást, és bocsássatok meg egymásnak, ha valakinek panasza volna valaki ellen: ahogyan az Úr is megbocsátott nektek, úgy tegyetek ti is.” (Kol 3,13)

Bocsánatot kérni néha nagyon nehéz, mert azzal jár, hogy be kell látnunk: hibázhatunk, nem vagyunk tökéletesek. Bocsánatot kérni és más bocsánatkérését elfogadni könnyebb akkor, ha tisztában vagyunk vele, hogy mi is bocsánatra szorulunk, valamint azt is hisszük és tudjuk, hogy Isten Krisztusban meg is bocsátott nekünk bűneink miatt. Épp ezért – gyermekeiként – bármikor kérhetjük Istentől, hogy miként ő megbocsátott nekünk, úgy mi is képesek legyünk megbocsátani, ha kell, magunknak, ha kell, másoknak.

Aki átélte, tudja jól, hogy ezt a lépést nehéz megtenni, de érdemes. Hiszen ha valamit valóban megbocsátunk – azaz többé nem neheztelünk miatta arra, aki okozta, nem vetjük a szemére, nem emlegetjük fel előtte újra meg újra, hanem a „feledés tengerébe vetjük” –, utána szabadon és „tehermentesen” élhetünk.

G. Zs.

::Nyomtatható változat::