Élő víz

Hozzászólás a cikkhez

Kiss Já­nos, mint gon­dos édes­apa, el­ha­tá­roz­ta, hogy elmeséli fi­á­nak Jé­zus szü­le­té­sé­nek tör­té­ne­tét. Az el­múlt he­tek­ben a ki­ra­ka­tok­ban, a té­vé­ben, a ké­pes új­sá­gok­ban annyi an­gyalt, bet­le­he­mes je­le­ne­tet, pú­pos te­vét és rén­szar­va­sos tél­apót, va­la­mint ad­ven­ti ko­szo­rút és ka­rá­csony­fát lát­ha­tott, hogy ezek bi­zony össze­vissza ka­va­rog­hat­nak gye­re­ke fe­jé­ben.

„No­ha a kis Márk még nincs öt­éves, ké­pes lesz meg­ér­te­ni ezt a fon­tos üdv­tör­té­ne­ti ese­ményt?” – kér­dez­te ön­ma­gá­tól a gon­dos szü­lő. Kü­lö­nö­sen hosszan néz­te a kis­fiú a ké­pes­könyv­ben az is­tál­ló­ban lé­vő já­szol­böl­csőt, sőt elő­sze­re­tet­tel vissza is la­po­zott hoz­zá, ezért ap­ja – öt­éves ide vagy oda – még­is el­ér­ke­zett­nek lát­ta az időt.

– Márk! Ülj ide mel­lém, kis­fi­am! Sze­ret­nék el­mon­da­ni ne­ked egy tör­té­ne­tet, de nem a me­se­könyv­ből, ha­nem olyat, ami igaz. Jól fi­gyel­jél! Au­gus­tus csá­szár ide­jé­ben tör­tént, hogy a csá­szár ki­ad­ta a pa­ran­csot az alatt­va­ló­i­nak…

– Apa, ki az a csá­szár? – sza­kít­ja fél­be a gye­rek.

– A csá­szár olyan em­ber, mint a ki­rály, aki na­gyon sok em­ber­nek pa­ran­csol, ő dönt a dol­gok­ról, meg­mond­ja, hogy mit te­gye­nek az alatt­va­lói…

– Te­hát olyan, mint Mül­ler fő­nök a dol­go­zód­ban? – kér­de­zi Márk. Az ap­ja ugyan­is több­ször be­szélt ott­hon a le­he­tet­len fő­nö­ké­ről, aki­nek a ren­del­ke­zé­se­it hely­te­le­ní­tet­te.

– Na, igen – mond­ja az ap­ja té­to­ván –, de egy csá­szár sok­kal ha­tal­ma­sabb, mint az én fő­nö­köm.

– És te, apa, az ő alatt­va­ló­ja vagy?

– Ezt így nem le­het mon­da­ni – há­rít­ja el ezt a meg­ha­tá­ro­zást az apa, mi­köz­ben ráz­za a fe­jét. – Te­hát Au­gus­tus ró­mai csá­szár tud­ni akar­ta – foly­tat­ja a tör­té­ne­tet –, há­nyan lak­nak az or­szá­gá­ban. Min­den­ki­nek oda kel­lett men­nie, ahol szü­le­tett, hogy ott je­lent­kez­zen. Ezért ment egy kis csa­lád, Má­ria és Jó­zsef a Bet­le­hem ne­vű vá­ros­ká­ba, mert ott szü­let­tek, ott gye­re­kes­ked­tek.

– Má­ri­á­nak hív­ják a szom­széd né­nit is. Mi Ma­ris­ka né­ni­nek mond­juk. Anya szok­ta varr­ni a ru­há­it.

Az apa nem akar­ta meg­hal­la­ni ezt a köz­be­ve­tést, és foly­tat­ni sze­ret­te vol­na a tör­té­ne­tet, de a kis Márk vá­rat­la­nul ezt kér­dez­te:

– Mi­kor tör­tént az, hogy a csá­szár kí­ván­csi volt, há­nyan lak­nak az ő or­szá­gá­ban?

– Az na­gyon, na­gyon ré­gen volt.

– Még ko­ráb­ban, mi­előtt anyá­nak a kór­ház­ba kel­lett men­nie?

– Sok­kal ko­ráb­ban. Te­hát most foly­ta­tom a tör­té­ne­tet. Má­ria gyer­me­ket várt, ezért ne­he­zé­re esett a hosszú gya­log­út.

– Hát nem tud­tak vol­na re­pü­lő­gép­pel vagy vo­nat­tal utaz­ni?

– Re­pü­lő­gép és vo­nat nem lé­te­zett még ak­kor. Ami­kor vég­re meg­ér­kez­tek Bet­le­hem­be, na­gyon fá­rad­tak vol­tak. Szál­lást ke­res­tek egy ven­dég­fo­ga­dó­ban.

– Mi az, hogy ven­dég­fo­ga­dó?

– Az olyan, mint egy szál­lo­da, ahol mi is nya­ral­tunk a Ba­la­ton­nál – mond­ta az apa, de egy­re in­kább úgy érez­te, hogy hi­á­ba­va­ló pró­bál­ko­zás­ba kez­dett, ami­kor me­sél­ni kezd­te a bet­le­he­mi tör­té­ne­tet. De ha már egy­szer be­le­fo­gott, vé­gig­mond­ja – gon­dol­ta.

– …vé­gül egy is­tál­ló­ban kap­tak he­lyet.

– Mi az az is­tál­ló tu­laj­don­kép­pen?

– Olyan, mint a mi ga­rá­zsunk. De nem au­tók áll­nak ben­ne, ha­nem ál­la­tok: te­he­nek, lo­vak és sza­ma­rak.

– A sza­ma­rat is­me­rem jól A mol­nár és a sza­ma­ra cí­mű me­sé­ből.

– Ezen az éj­sza­kán meg­szü­le­tett a kis gyer­mek. Na­gyon szép kis gye­rek volt. Jé­zus­nak ne­vez­ték el. Ő min­den­kit sze­ret, akár­hol la­kik, Af­ri­ká­ban, Ame­ri­ká­ban vagy ná­lunk.

– Min­den­kit? Még a rossza­kat is?

– Igen, őket is. Sőt őket kü­lö­nö­sen, mert sze­ret­né, hogy ők is új­ra jók le­gye­nek.

Ez­zel si­ke­rült el­ér­nie a tör­té­net vé­gét. Be­le­iz­zadt, úgy érez­te, könnyebb a be­vá­sár­ló­ko­sa­rat az öt ki­ló krump­li­val, cu­kor­ral és gyü­mölccsel na meg a gye­rek­ko­csit fel­hoz­ni a har­ma­dik eme­let­re, mint gye­re­ké­vel meg­ér­tet­ni a bib­li­ai tör­té­ne­tet. Fá­rad­tnak érez­te ma­gát…

Egy órá­val ké­sőbb be­nyi­tott a gye­rek­szo­bá­ba, mert igen nagy csend volt. Ott ül a kis Márk a föl­dön, ölé­ben a ked­venc mac­kó­ja, s mond­ja ne­ki:

– Bru­mi! Fi­gyelj ide, sze­ret­nék el­mon­da­ni ne­ked egy tör­té­ne­tet, de olyat, ami nem me­se, ha­nem igaz. Jól fi­gyelj! Ez ko­ráb­ban tör­tént, mint ahogy anya a kór­ház­ba ke­rült. Mül­ler úr kol­lé­gá­ja meg akar­ta tud­ni, hogy há­nyan dol­goz­nak az ő vál­la­la­tá­nál. Min­den­ki­nek oda kel­lett utaz­nia, ahol az édes­ap­juk la­kott. Gya­log kel­lett men­ni­ük, mert ak­kor nem volt re­pü­lő és vo­nat, va­ló­szí­nű­leg a sztrájk mi­att. Így ment gya­log Má­ria és Jó­zsef meg Ma­ris­ka né­ni Bet­le­hem­be. Nem volt könnyű az út Bet­le­hem­be. Ott nem volt Sport Ho­tel vagy Kék Ne­fe­lejcs ne­vű szál­lo­da, mint a Ba­la­ton­nál. Ezért csak egy ga­rázs­ban kap­tak he­lyet, és ott kel­lett az éj­sza­kát el­töl­te­ni­ük, ahol egy te­hén és egy sza­már is la­kott. Ezen az éj­sza­kán meg­szü­le­tett a kis Jé­zus. Ő egy na­gyon ked­ves gye­rek, min­den­kit sze­ret. Apát, anyát és Mül­ler urat is, sőt a szom­szé­dé­kat, Nagy­ékat is, akik olyan sok­szor át­ko­pog­nak, és ve­sze­ked­nek ve­lünk, ha túl han­go­sak va­gyunk a gye­rek­szo­bá­ban…

Ap­ja a hal­lot­ta­kon csen­de­sen el­gon­dol­ko­dott, s egy­szer­re fel­lé­leg­zett, mert úgy lát­ta, hogy ku­dar­cos­nak ér­zett ka­rá­cso­nyi tör­té­ne­te még­is cél­hoz ért. A ne­ve­ket, he­lye­ket ugyan össze­ke­ver­te a fia, ám a ka­rá­csony öröm­üze­ne­tét meg­ér­tet­te: Jé­zus min­den­kit sze­ret.

De ho­gyan is áll a do­log a szom­széd­ék­kal, Nagy­ék­kal? Igaz, sok­szor át­ko­pog­nak, ha a gye­re­kek za­jon­ga­nak, de az ő ku­tyá­juk sem csön­des, ami­kor mér­ge­sen ugat, vagy be­teg és nyü­szít! De kell ezért ne­hez­tel­ni egy­más­ra? Egy­szer va­la­ki­nek el kel­le­ne kez­de­ni a be­szé­lő, a jó szom­szé­di vi­szonyt!

Kiss Já­nos be­cso­ma­golt né­há­nyat fe­le­sé­ge fi­nom ka­rá­cso­nyi sü­te­mé­nye­i­ből, ke­zé­be vett egy üveg bort, s oda­szólt a fi­á­nak:

– Gye­re, Márk, át­me­gyünk a szom­szé­dék­hoz.

– Ezt ne­ked a kis Jé­zus mond­ta, aki min­den­kit sze­ret?

– Eb­ben iga­zad van – mond­ta az ap­ja, mi­köz­ben bi­zony­ta­la­nul be­csön­ge­tett a szom­szé­dék aj­ta­ján.

Miss­u­ra Ti­bor

::Nyomtatható változat::