Napról napra

Hozzászólás a cikkhez

Va­sár­nap

Jé­zus Krisz­tus az el­ső­szü­lött a ha­lot­tak kö­zül, hogy min­den te­kin­tet­ben ő le­gyen az el­ső. Kol 1,18 (Ézs 26,19a; Mt 3,13–17; Róm 12,1–3/4–8/; Zsolt 72) Az em­ber an­nak szen­te­li oda ide­je nagy ré­szét, ami szá­má­ra igen lé­nye­ges, ami ná­la el­ső he­lyen áll a fon­tos­sá­gi sor­rend­ben. Ez le­het a csa­lád, a hi­va­tás, a ta­nu­lás, a sport vagy bár­mi más. Ná­lunk, ke­resz­tény em­be­rek­nél – még mind­ezek előtt – a le­ges­leg­el­ső hely Is­tent il­le­ti, hisz be­lő­le in­dul ki min­den élet, min­den sze­re­tet, min­den ér­ték. Mind­ez a mi­énk is le­het, ha őt, a ve­le va­ló szo­ros kap­cso­la­tot az el­ső hely­re tesszük éle­tünk­ben. Csak­is ak­kor.

Hét­fő

Íme, az én Uram, az Úr, meg­se­gít en­gem, ki mer bű­nös­nek mon­da­ni? Ézs 50,9a (Róm 8,1; Ap­Csel 10,37–48; Lk 4,38–44) Jé­zus Krisz­tus­ban új éle­tet ka­punk, és a lu­the­ri „si­mul ius­tus et pec­cator” (egy­szer­re igaz és bű­nös) elv alap­ján őe­lőt­te és őál­ta­la iga­zak va­gyunk bű­nös lé­tünk el­le­né­re is. Nem a mi ér­de­münk ez, nem pél­dás ke­resz­tény­sé­günk ju­tal­ma, ha­nem Is­ten sok­szor szin­te ért­he­tet­le­nül jó­sá­gos, meg­se­gí­tő ke­gyel­mé­nek ered­mé­nye. Fel tud­juk-e ezt fog­ni? Ha igen, ad­junk há­lát ér­te!

Kedd

Jé­zus mond­ta: „Na­gyobb öröm lesz a menny­ben egyet­len meg­té­rő bű­nö­sön, mint ki­lenc­ven­ki­lenc igaz mi­att, aki­nek nincs szük­sé­ge meg­té­rés­re.” Lk 15,7 (Zsolt 81,12–13; Józs 3,9–17; Lk 5,1–11) Na­pon­kén­ti meg­té­ré­sünk, Urunk­tól ka­pott na­pon­kén­ti új szí­vünk ar­ra ad új­ra és új­ra le­he­tő­sé­get, hogy Is­ten­re fi­gyel­ve tel­jes, ne­ki és fe­le­ba­rá­ta­ink­nak szen­telt éle­tet él­jünk. Sok­szor úgy érez­het­jük, be­le­fá­rad­tunk már az egész hi­á­ba­va­ló­ság­ba, annyi em­be­ri ku­darc, ki­sik­lott élet vesz kö­rül mind­annyi­un­kat, sok­szor a sa­ját bő­rün­kön is érez­zük az em­be­ri gyar­ló­sá­got. Mind­ezek el­le­né­re Is­ten min­den­nap hív ma­gá­hoz meg­té­rés­re, mert ja­vun­kat akar­ja, és ve­lünk akar örül­ni. En­ged­jünk ne­ki!

Szer­da

Nem em­ber az Is­ten, hogy ha­zud­nék. 4Móz 23,19a (Zsid 11,11; Kol 2,1–7; Lk 5,12–16) Em­be­rek­ben csa­lód­hat­tunk már ép­pen ele­get, de Urunk­ban so­ha­sem. Az ő örök­ké tar­tó és min­dig ér­vé­nyes ígé­re­te olyan biz­tos ka­pasz­ko­dó az élet­ben, amely­hez sem­mi sem fog­ha­tó. Lát­ha­tat­lan te­nye­ré­ben tart ben­nün­ket, és vi­gyáz ránk – ígé­re­tét meg­tart­va. Légy csend­ben min­den­nap őe­lőt­te, és fi­gyelj sza­vá­ra. Meg­éri!

Csü­tör­tök

Ha va­la­ki azt hi­szi, hogy ke­gyes, de nem fé­ke­zi meg a nyel­vét, ha­nem még ön­ma­gát is be­csap­ja, an­nak a ke­gyes­sé­ge hi­á­ba­va­ló. Jak 1,26 (Zsolt 139,4; Mk 10,13–16; Lk 5,17–26) So­kat és sok­fé­lét be­szé­lünk. Nyel­vünk éde­sen és éles kés­ként döf­ve is tud szól­ni, gyó­gyít­va vagy épp se­bez­ve há­zas­tár­sat, gyer­me­ket, szü­lőt, mun­ka­tár­sat, szom­szé­dot, is­me­ret­lent. Igen fon­tos test­ré­szünk a nyelv, fi­gyel­jünk rá, és ne hagy­juk, hogy te­vé­keny­sé­ge „ki­ke­rül­jön irá­nyí­tá­sunk alól”! Imád­koz­zunk bölcs, épí­tő be­szé­dért!

Pén­tek

Pál ír­ja: Meg va­gyok győ­ződ­ve ar­ról, hogy aki el­kezd­te ben­ne­tek a jó mun­kát, el­vég­zi a Krisz­tus Jé­zus nap­já­ra. Fil 1,6 (5Móz 9,26; Lk 12,49–53; Lk 5,27–32) Be­le­ka­punk eb­be-ab­ba, az­után fél­be­ha­gyott le­ve­lek, meg nem va­ló­sult lá­to­ga­tá­sok, évek­kel ez­előtt el­kez­dett, fél­kész pu­ló­ve­rek jel­zik cse­kély ki­tar­tá­sun­kat. Bíz­zunk Is­ten­ben, ő nem fe­led­ke­zik meg ró­lunk, ha­tá­ro­zott cél­ja van, s mi­lyen jól­eső ér­zés, ha vég­re el­hisszük: eb­ben mi is ben­ne fog­lal­ta­tunk! En­nek tu­da­tá­ban éld min­den­nap­ja­i­dat!

Szom­bat

Uj­jon­gó han­gon mond­já­tok el, hir­des­sé­tek és ter­jesszé­tek a föld ha­tá­rá­ig! Mond­já­tok: Meg­vál­tot­ta az Úr szol­gá­ját, Já­kó­bot! Ézs 48,20b (Fil 2,11; Mt 6,6–13; Lk 5,33–39) Evan­gé­li­ku­sok va­gyunk, ne­vünk­ben hor­doz­zuk az evan­gé­li­u­mot, az öröm­hírt. Ezt a ne­vet sok­szor nem él­jük (és nem is ér­de­mel­jük) meg. Sok­kal in­kább a pa­nasz, az elé­ge­det­len­ség hír­nö­ke­i­ként ha­tunk a kö­rü­löt­tünk élők kö­zött. Ho­gyan kel­le­ne in­kább öröm­hírt mon­dók­ká vál­nunk? Aki hall­gat­ja az öröm­hírt, és át­jár­ja szí­vét-lel­két na­pon­ta az él­te­tő ige, Is­ten ta­pint­ha­tó és érez­he­tő sze­re­te­te, gon­dos­ko­dá­sa, az tud ró­la be­szél­ni, bi­zony­sá­got ten­ni – és ami a leg­fon­to­sabb, en­nek „ha­tá­sa alatt” él­ni.

Bog­dá­nyi Má­ria

::Nyomtatható változat::