A vasárnap igéje

VI­RÁG­VA­SÁR­NAP (PAL­MA­RUM) – Zof 3,14–17

Hozzászólás a cikkhez

„Uj­jongj, Si­on le­á­nya! Ki­álts örö­möd­ben, Iz­rá­el!” A fel­szó­lí­tás ha­tott. Uj­jong­tak, ki­ál­tot­tak, vi­gad­tak tel­jes szív­ből. Az­után jött a hir­te­len vál­to­zás, és az uj­jon­gás he­lyett szit­ko­zód­tak vagy sír­tak. Az öröm­ki­ál­tás he­lyett jaj­ve­szé­kel­tek, vagy „Fe­szítsd meg!”-et ki­ál­tot­tak. A vi­ga­lom he­lyett kö­vet­ke­zett a ki­vég­zés és a po­ko­li­an mar­do­só gyász. Pe­dig csu­pán né­hány nap telt el vi­rág­va­sár­nap­tól nagy­pén­te­kig. S még­is ek­ko­ra a for­du­lat.

Vi­rág­va­sár­nap evan­gé­li­u­mát 2009-ben egy ószö­vet­sé­gi pró­fé­ta, Zo­fó­ni­ás so­rai szó­lal­tat­ják meg. En­nek biz­ta­tó sza­vát kell jól meg­ér­te­nünk, szí­vünk­be zár­nunk. En­ged­nünk kell, hogy has­son ránk, en­ged­nünk kell, hogy élet­té vál­jon ben­nünk.

Ami­kor a pró­fé­ta meg­szó­lal, és öröm­re, uj­jon­gás­ra biz­tat, ak­kor a jö­vő­re mu­tat: Ör­vendj, majd ez és ez fog tör­tén­ni. Mi­ből táp­lál­koz­hat Is­ten gyer­me­ke­i­nek örö­me? A múlt­ból, a je­len­ből vagy a jö­vő­ből? Min­den­kép­pen Is­ten nagy tet­te­i­ből! Is­ten né­pé­nek élet­for­má­já­hoz hoz­zá­tar­to­zik, hogy új­ra meg új­ra em­lé­ke­zik, s ez­zel szám­ba ve­szi, mit tett az Is­ten. Úgy jár-kel, hogy ke­re­si Is­ten láb­nyo­mát, ke­ze mun­ká­já­nak nyo­ma­it a je­len­ben. S úgy gon­dol­ko­dik, hogy ké­szül a jö­vő­re, ar­ra, hogy a jö­vő nem csak kér­dő­je­le­ket rejt szá­má­ra. A jö­vő iga­zán biz­tos pont­ja Is­ten je­len­lé­te, cse­lek­vő sze­re­te­te, jö­vőt ké­szí­tő dön­té­se.

Vi­rág­va­sár­nap nagy­hét nyi­tá­nya. Eb­be a nap­ba – mint nagy ze­nei mű­vek nyi­tá­nyá­ba – össze­sű­rű­sö­dik min­den, ami a kö­vet­ke­ző sza­kasz­ban ránk vár. Kez­dő­dik a nagy­hét, s mi el­in­du­lunk 2009 nagy­he­té­nek út­ján, de va­jon mi vár ránk? A kér­dés – mi vár ránk? – ál­lan­dó ven­dég ma­nap­ság az éle­tünk­ben. Nem­hogy hosszú tá­von, de pár nap­ra is alig tu­dunk ter­vez­ni. Pil­la­nat­ról pil­la­nat­ra vál­to­zik a po­li­ti­ka, a gaz­da­sá­gi hely­zet. A fel­gyor­sult vi­lág­ban szin­te min­den hir­te­len jön, vá­rat­la­nul ér­ke­zik. Nem is tu­dunk iga­zán ké­szül­ni rá.

A ke­resz­tény em­ber szá­má­ra ez is más­ként van! Mi tud­hat­juk, mi vár ránk, s még in­kább azt, ki vár ránk. Ezért van okunk öröm­re, sőt uj­jon­gás­ra ak­kor is, ha a kör­nye­ze­tünk ta­nács­ta­lan, pa­nasz­ko­dik. Mi is tag­jai le­he­tünk a vi­rág­va­sár­na­pi uj­jon­gó tö­meg­nek, a Jé­zust vá­rók­nak és fo­ga­dók­nak. Az­zal az alap­ve­tő kü­lönb­ség­gel, hogy mi már nem va­gyunk azon az ör­dö­gi kény­szer­pá­lyán, hogy uj­jon­gók­ból ta­ga­dók­ká vál­junk, üd­vöz­lé­gyet ki­ál­tók­ból „Fe­szítsd meg!”-et or­dí­tók­ká le­gyünk. Szá­munk­ra nagy­hét – min­den szo­mo­rú­sá­gá­val és gyá­szá­val – hús­vét fe­lé tart, a ta­lál­ko­zás csön­des örö­me fe­lől a meg­vál­tás bel­ső örö­mén át az új­já­te­rem­tett, ha­lá­lon át­íve­lő élet örö­me fe­lé.

Mi vár ránk rö­vid és hosszú tá­von? – te­gyük fel a kér­dést mai igénk fé­nyé­ben. Mi vár ránk ezen a hé­ten, és mi vár ránk éle­tünk kö­vet­ke­ző hosszabb (?) sza­ka­szá­ban? A ket­tő szo­ro­san össze­függ. Ör­vendj tel­jes szí­ved­ből – kez­dő­dik a biz­ta­tás –, vagy­is nem­csak egy ki­csit, nem bi­zo­nyos dol­gok­nak, ha­nem tel­jes szí­ved­ből. Itt már érez­het­jük: nem mu­lan­dó, vi­lá­gi öröm­ről, nem va­la­mi­fé­le gyor­san el­szál­ló, az ak­tu­á­lis hely­ze­ten fel­lel­ke­se­dő öröm­ről van szó. Hanem ar­ról a szün­te­len öröm­ről, amely­re Pál is biz­ta­tott a Fi­lip­pi le­vél­ben (4,4), és amely az Úr kö­zel­sé­gé­ből szár­ma­zott. Mi így in­dul­ha­tunk a nagy­hét­re, s így kezd­het­jük (mi­ért is ne le­het­ne 2009 vi­rág­va­sár­nap­ja új sza­kasz­kez­dés?) az éle­tünk új sza­ka­szát.

A Krisz­tus előtt le­írt és meg­hir­de­tett ige ön­ma­gá­ban is gyö­nyö­rű bá­to­rí­tás és ígé­ret, de a ke­reszt fe­lől néz­ve, az „el­vé­gez­te­tett” mon­da­tot hall­va már sok­kal töb­bet je­lent. „El­ve­szi ró­lad az Úr az íté­le­tet, el­tá­vo­lít­ja el­len­sé­ge­det. Ve­led van az Úr, Iz­rá­el Ki­rá­lya: nem kell töb­bé ve­sze­de­lem­től fél­ned.” (15) Ez meg­tör­tént, ránk is ér­vé­nye­sen a gol­go­tai ke­resz­ten! Ma­gá­ra vet­te az íté­le­tet, amely szá­munk­ra vég­ze­tes len­ne. Térd­re kény­sze­rí­tet­te, el­tá­vo­lí­tot­ta az éle­tünk­re, sőt örök éle­tünk­re tö­rő el­len­sé­get, a sá­tánt.

A go­nosz le­het, hogy pró­bál­ko­zik még, az el­len­ség le­het, hogy vissza akar jön­ni, el­len­tá­ma­dás­ba for­dul­va, de Krisz­tus már le­győz­te, s mi a győz­tes csa­pat tag­jai le­he­tünk, ha meg­ma­ra­dunk őná­la. Őná­la, aki­től sem­mi nem sza­kít­hat el (Róm 8,34). A vi­rág­va­sár­na­pi út er­re­fe­lé ve­zet: új­ra meg­je­le­ní­ti, hogy új­ra va­ló­ság­ként él­jük meg a „ke­resz­ten köz­tünk tró­no­ló” Úr ha­tal­mát.

Nagy­he­ti lé­pé­se­ink is­mét kö­ze­lebb vi­het­nek a nagy ti­tok­hoz: Krisz­tus meg­vál­tott min­ket a ke­resz­ten. Ez az egye­dü­li re­mény­sé­günk. Más­ként nincs me­nek­vés az el­len­ség elől, más­ként az éle­tet el nem él­het­jük. Egye­dül Krisz­tus ke­reszt­je a re­mény­sé­günk – ezért az örö­münk is. Örö­münk, hi­szen ami meg­tör­tént, ami el­vé­gez­te­tett, a mi­énk le­het. Ezen a nagy­hé­ten is új­ra. Mi vár ránk az előt­tünk ál­ló na­pok­ban? Ez a nagy öröm – fel­té­ve, ha nem ló­tás-fu­tás­sal, ün­ne­pi lát­szat-elő­ké­szü­le­tek­kel, sü­tés­sel-fő­zés­sel, ügy­in­té­zés­sel tölt­jük az éle­tün­ket ige­hall­ga­tás, imád­ság, csen­des­ség, el­mé­lyü­lés he­lyett. S ha ez si­ke­rül, ak­kor nagy­hét nem tű­nik el nyom­ta­la­nul a hús­vét utá­ni hét­köz­na­pok­ban, ha­nem az öröm foly­ta­tó­dik.

Ki­de­rül azon­ban még va­la­mi. Az, hogy nem csu­pán az én örö­möm­ről vagy a mi­énk­ről, az egy­ház örö­mé­ről van és le­het szó. Ő, az egy­ház Ura, a min­den­ha­tó Is­ten örül ne­künk. Ez a nagy­he­ti evan­gé­li­um! Örül, mert sze­ret. Nem azért, ami­lye­nek va­gyunk, de lát­va azt, ve­le mi­lye­nek le­he­tünk. Nem azért, mert sze­re­tet­re mél­tók va­gyunk, ha­nem azért, mert ő nem tud nem sze­ret­ni, ő ma­ga a Sze­re­tet. Ő, aki el­jött kö­zénk, s nem­csak szó­no­kolt az el­len­ség sze­re­te­té­ről, ha­nem „sze­ret­te övé­it e vi­lág­ban, sze­ret­te őket mind­vé­gig” (Jn 13,1). Min­ket is. Még en­gem is.

In­dul­junk a nagy­hét­re a pró­fé­ta nagy­hét vi­lá­gos­sá­gá­ban fel­ra­gyo­gó zár­sza­vá­val: „Ve­led van Is­te­ned, az Úr, ő erős, és meg­se­gít. Bol­do­gan örül ne­ked, meg­újít sze­re­te­té­vel, uj­jong­va örül ne­ked.” (17)

Imád­koz­zunk! Uram, mi, em­be­rek min­dig azért in­du­lunk el egy út­ra, hogy ben­nünk is el­in­dul­jon va­la­mi. Add ne­künk, hogy nagy­hét út­ját jár­va kö­zel ke­rül­jünk hoz­zád, for­má­lód­jon éle­tünk, tisz­tul­jon szí­vünk, nö­ve­ked­jék örö­münk. Add, hogy a vi­rág­va­sár­na­pi ho­zsan­ná­tól el­jus­sunk a hús­vé­ti győ­zel­mi éne­ket ének­lők kó­ru­sá­ba. Krisz­tu­sért. Ámen.

Ha­fen­scher Ká­roly

::Nyomtatható változat::