Keresztutak

Hozzászólás a cikkhez

A Nem­zet­kö­zi Krisz­tu­si Szo­li­da­ri­tás (CSI) szer­ve­zet ven­dé­ge­ként Si­mon Deng, egy egy­ko­ri szu­dá­ni rab­szol­ga ér­ke­zett már­ci­us 24-én Ma­gyar­or­szág­ra. Négy­na­pos elő­adó kör­út­ján be­szá­molt ar­ról, ha­zá­já­ban ho­gyan ti­por­ják sár­ba az em­be­ri jo­go­kat. Lá­to­ga­tá­sá­val an­nak a nem­zet­kö­zi se­gély­szer­ve­zet­nek a mun­ká­ját kí­ván­ta tá­mo­gat­ni, amely 1995 óta kö­zel 140 ezer szu­dá­ni rab­szol­gá­nak ad­ta vissza sza­bad­sá­gát. E so­rok író­já­nak a Páz­mány Pé­ter Ka­to­li­kus Egye­te­men tar­tott elő­adás után nyílt mód­ja ar­ra, hogy az egy­ko­ri rab­szol­gát kér­dez­ze.

– Deng úr, rend­kí­vül vissza­fo­got­tan be­szélt a sa­ját szen­ve­dé­se­i­ről. Azért, mert olyan ré­gen tör­tént? A gyer­mek­kor­ban ért bán­tal­ma­zá­sok könnyeb­ben fel­dol­goz­ha­tó­ak?

– Té­ve­dés azt gon­dol­ni, hogy az a há­rom és fél, rab­szol­ga­ság­ban töl­tött év nyom­ta­la­nul múlt vol­na el. Se­be­ket kap­tam, ame­lyek, még ha be­gyó­gyul­tak is, heg­ként ben­nem ma­rad­nak. Azok­ról az esz­ten­dők­ről még min­dig ne­héz be­szél­nem. De nem te­he­tem meg, hogy hall­gas­sak. Azok hang­já­nak kell len­nem, aki­ket a szol­ga­ság­ban el­né­mí­tot­tak. He­lyet­tük kell be­szél­nem. S így az én tör­té­ne­tem, az én sé­rel­me­im már nem olyan fon­to­sak. Csak annyi­ban, hogy sa­ját éle­tem ese­mé­nye­in ke­resz­tül fel­hív­ha­tom a vi­lág fi­gyel­mét – most a ma­gyar köz­vé­le­mé­nyét – ar­ra, hogy mi­lyen gaz­ság, az em­be­ri sza­bad­ság­jo­gok meg­tip­rá­sa tör­té­nik Szu­dán­ban.

– Szük­ség van er­re az egyé­ni ak­ci­ó­ra? Hi­szen ép­pen Ön em­lí­tet­te, hogy 1993 és 1998 kö­zött az ENSZ is vizs­gá­ló­bi­zott­sá­got kül­dött Szu­dán­ba a hely­zet fel­mé­ré­sé­re.

– Tud­ja, én úgy hí­vom ezt a szer­ve­ze­tet: Egye­sült Nem­ze­tek „nem csi­ná­lunk sem­mit” Szer­ve­ze­te. Min­den tisz­te­le­tem az önök hon­fi­tár­sáé, Bí­ró Gás­pá­ré, aki az ENSZ kü­lön­le­ges meg­bí­zott­ja­ként ezek­ben az esz­ten­dők­ben rend­sze­res je­len­tést ké­szí­tett a szu­dá­ni hely­zet­ről a köz­gyű­lés és az Em­be­ri Jo­gok Bi­zott­sá­ga szá­má­ra. De tud­ja, nem tör­tént sem­mi. Meg­hall­gat­ták a je­len­té­sét, a tag­or­szá­gok kép­vi­se­lői a zárt aj­tók mö­gött ta­lán még ször­nyül­köd­tek is, de Szu­dán­ban min­den folyt to­vább: há­bo­rít­at­la­nul ad­hat­ták-ve­het­ték a dé­li, fe­ke­te la­kos­sá­got az őket rab­szol­ga­sors­ba ta­szí­tó észa­ki, arab tu­laj­do­no­sok.

– Na­gyon kri­ti­ku­san nyi­lat­ko­zik az ENSZ-ről…

– Elő­ször is tisz­táz­ni sze­ret­ném, hogy én az ENSZ Szu­dán­ban ki­fej­tett te­vé­keny­sé­gét bí­rá­lom csu­pán. Ter­mé­sze­te­sen a vi­lág szá­mos pont­ján a szer­ve­zet jó­té­ko­nyan mű­kö­dött köz­re a konf­lik­tu­sok meg­ol­dá­sá­ban. Ám ha­zám­ban túl sok ér­dek össze­fo­nó­dá­sá­ra volt te­kin­tet­tel. Ugyan­ak­kor há­lás va­gyok, mert ép­pen Bí­ró Gás­pár je­len­té­sé­nek egy so­ra in­dí­tott ar­ra, hogy ki­áll­jak szu­dá­ni test­vé­re­im mel­lett.

Az ő új­ság­cik­ke ösz­tön­zött, hogy em­lé­kez­tes­sem a vi­lág köz­vé­le­mé­nyét ar­ra, amit Mar­tin Lu­ther King úgy fo­gal­ma­zott meg: ha bár­hol igaz­ság­ta­lan­ság tör­té­nik a vi­lág­ban, az min­den­hol ve­szélyt je­lent az igaz­ság­ra. Már New York­ban él­tem, ami­kor elém ke­rült Bí­ró írá­sa ar­ról, hogy „Szu­dán­ban tíz dol­lá­rért ad­ják-ve­szik a rab­szol­gá­kat”. Há­rom na­pig nem alud­tam. Az­tán meg­hoz­tam a dön­tést, fel­hív­tam a New York Ti­mes új­ság­író­ját, és el­me­sél­tem a tör­té­ne­te­met.

– Meg­osz­ta­ná ve­lünk is rö­vi­den? S fő­leg hogy mi­ként ke­rül egy egy­ko­ri rab­szol­ga Ame­ri­ká­ba?

– Aho­gyan lát­ja, dél-szu­dá­ni va­gyok. Hom­lo­ko­mon ez a var­rott, csí­kos dí­szí­tés mu­tat­ja, a sh­il­luk törzs­höz tar­to­zom. Kö­zöt­tünk sok a ke­resz­tény. Én is ka­to­li­kus, hí­vő csa­lád­ban nőt­tem fel. Ki­lenc­éves vol­tam, ami­kor egy ha­jó­ra csal­tak, és el­hur­col­tak rab­szol­gá­nak. Mi­lyen el­lent­mon­dá­sos: el­rab­ló­im aján­dék­ként ad­tak oda egy gaz­dál­ko­dó csa­lád­nak!

– Ezek sze­rint Önért még azt a tíz dol­lárt sem fi­zet­ték meg?

– Va­ló­ban nem. El­rab­ló­im nem­csak a szü­le­im sze­re­te­té­től fosz­tot­tak meg, nem­csak sza­bad­sá­go­mat ra­bol­ták el, ha­nem Is­ten­től ka­pott mél­tó­sá­go­mat is el­vet­ték tő­lem. Gyer­mek­ként ezt így nem fo­gal­maz­tam meg, de érez­tem, hogy va­la­mi igaz­ság­ta­lan­ság tör­té­nik ve­lem, s hogy ez Is­ten­nek sem tetsz­het. Meg­alá­zott, ki­szol­gál­ta­tott hely­zet­be ke­rül­tem.

Ne­kem kel­lett reg­gel a leg­ko­ráb­ban kel­nem, és es­te én tér­tem leg­ké­sőb­ben nyu­go­vó­ra. A Ní­lus­ról hord­tam a vi­zet a gaz­da csa­lád­já­nak. Más­hol az ösz­vér­rel vé­gez­te­tik ezt a mun­kát, de ők nem vol­tak te­kin­tet­tel a ko­rom­ra. Az arab nyelv­ben a duk – „gyer­mek” – egy­ben rab­szol­gát is je­lent. Nem volt sem­mi jo­gom, csu­pán hogy min­den­re „Igen, uram!”-ot mond­jak. Meg­fe­nye­get­tek, ha el­szö­köm, le­vág­ják a lá­ba­mat. Nem volt két­sé­gem afe­lől, hogy meg­te­szik, hi­szen sok­szor vol­tam ál­do­za­ta vagy ta­nú­ja ke­gyet­lenségüknek, bru­ta­li­tá­suk­nak.

Sen­ki­hez sem for­dul­hat­tam se­gít­sé­gért. Egye­dül Is­ten­hez. Igaz, az ő ké­pét is tor­zí­ta­ni akar­ták ben­nem. Ne­kem musz­lim ne­vet ad­tak, és a Ko­ránt kel­lett ta­nul­má­nyoz­nom. De nem tud­ták ki­öl­ni be­lő­lem a hol­nap­ba ve­tett hi­tet. Két „ba­rá­tom” volt: a re­mény­ség és a tü­re­lem.

– Ho­gyan si­ke­rült még­is meg­sza­ba­dul­nia?

– Is­ten cso­dá­la­tos mó­don ké­szí­tet­te el a me­ne­kü­lés út­ját. Gaz­dá­im egy kö­ze­li vá­ros­ba köl­töz­tek, ahol meg­en­ged­ték, hogy egye­dül jár­jak a pi­ac­ra. Egyik al­ka­lom­mal meg­lát­tam egy fér­fit, aki­nek a hom­lo­kán a sh­il­luk törzs dí­szét is­mer­tem fel. Má­sod­ma­gá­val volt, de meg­szó­lí­tot­tam őt. Né­hány kér­dést in­téz­tek hoz­zám szü­le­im­ről, ré­gi fa­lum­ról, majd ígér­ték, más­nap új­ra ta­lál­koz­ha­tok ve­lük. Más­nap ugyan nem ta­lál­tam őket, s ezért csa­ló­dott vol­tam, azt hit­tem, cser­ben­hagy­tak, ám rá­kö­vet­ke­ző nap egy olyan fa­lu­be­li fér­fit hoz­tak ma­guk­kal, aki rám is­mert. Meg­lá­tott, sír­va me­sél­te, hogy ha­lott­nak hit­tek. Apám an­nak ide­jén tíz te­he­net aján­lott fel an­nak, aki ha­za­hoz, de sen­ki sem je­lent­ke­zett a ju­ta­lo­mért… Ez a fér­fi szök­te­tett az­tán meg en­gem, a „ha­lot­tat”.

– Nem me­sélt ar­ról a te­rem­ben, hogy mi­lyen volt vissza­tér­ni csa­lád­já­hoz, csu­pán ott foly­tat­ta, hogy ké­sőbb Szu­dán úszó­baj­no­ka lett.

– Cso­da­ként él­tük át a sza­ba­du­lá­so­mat… A sport­ban el­ért ered­mé­nye­im, az, hogy az­tán ha­zám­ban is­mert em­ber let­tem, le­he­tő­vé tet­te, hogy nyil­vá­no­san til­ta­koz­zak a szu­dá­ni kor­mány né­hány in­téz­ke­dé­se el­len. Elöl­já­ró­im azon­ban fi­gyel­mez­tet­tek, hogy így ve­szély­be so­dor­ha­tom ma­gam. Ek­kor el­dön­töt­tem: sza­bad em­ber­ként sza­bad or­szág­ban aka­rok él­ni. Vet­tem egy – csak oda­út­ra szó­ló – re­pü­lő­je­gyet az Egye­sült Ál­la­mok­ba.

– Nem sok­kal az után, hogy a New York Ti­mes­nak el­mond­ta az Ön­nel tör­tén­te­ket, a CSI mun­ká­já­hoz kap­cso­lód­va lett szó­szó­ló­ja a meg­alá­zot­tak­nak. Ám vé­ge­ze­tül meg kell még kér­dez­nem egy dol­got: Deng úr, meg tu­dott bo­csá­ta­ni a rab­szol­ga­tar­tó­i­nak?

– Meg. Ke­resz­tény em­ber­ként nem is te­het­tem más­ként. Az ir­gal­mas Is­tent ta­gad­nám meg, ha az el­le­nem vét­ke­zők­nek nem bo­csá­ta­nék meg. Sőt úgy érez­tem, nem elég ezt csu­pán a szí­vem­ben meg­ten­ni. Az­óta fel­ke­res­tem egy­ko­ri gaz­dá­i­mat, hogy ezt ne­kik is el­mond­jam. Nem tu­dom, meg­ér­tet­ték-e. De nem is ez a fon­tos. Ne­kem volt szük­sé­gem ar­ra a ta­lál­ko­zás­ra.

– Ők még­is ho­gyan fo­gad­ták?

– Át­ölel­tek. Ál­lí­tot­ták, hogy na­gyon ag­gód­tak ér­tem, ke­res­tet­tek, fél­tet­tek, hogy baj ért, hi­szen el­tűn­tem. Saj­nos nem tud­tam hin­ni ne­kik. Ugyan­is most már egy más em­ber állt előt­tük. Nem csu­pán egy sza­bad fel­nőtt, ha­nem Szu­dán is­mert úszó­baj­no­ka… De vá­rom a na­pot, hogy egy­szer őszin­tén be­vall­ják: ezt a baj­no­kot egy­kor mi örökre meg akar­tuk fosz­ta­ni leg­alap­ve­tőbb jo­gá­tól – a sza­bad­sá­gá­tól.

B. Pin­tér Már­ta

::Nyomtatható változat::