A vasárnap igéje

Nagy­szom­bat – Ézs 26,12.19–20

Hozzászólás a cikkhez

A szem­re­há­nyás jo­gos, akár di­ag­nó­zis­nak is meg­fe­lel, de nem sza­bad annyi­ban hagy­nunk. Ép­pen azért, mert a tét meg­le­he­tő­sen nagy. Ke­resz­tény­sé­günk egy mo­dern kri­ti­ku­sa – ne­vét szán­dé­ko­san nem nép­sze­rű­sít­jük – azt a meg­le­pő, de nem egé­szen meg­ala­po­zat­lan meg­ál­la­pí­tást tet­te a mi­nap, hogy a ke­resz­tény­ség­nek – füg­get­le­nül a fe­le­ke­ze­tek­től – van egy kel­le­met­len alap­ba­ja, még­pe­dig az, hogy „el­tűnt be­lő­le egy dön­tő fon­tos­sá­gú elem”, és ezért az élet­te­len­ség lát­sza­tát kel­ti.

Azt mond­ja ez a kri­ti­ku­sunk, hogy va­ló­já­ban kár ezért a vesz­te­sé­gért, mert tu­laj­don­kép­pen cso­dá­la­tos le­he­tő­ség áll­na a ke­resz­té­nyek előtt Jé­zus sze­mé­lyé­ben és a ve­le kap­cso­la­tos tör­té­net­ben, de nem él­nek ve­le, és így az el­vesz­tett dön­tő fon­tos­sá­gú elem nél­kül min­den csak lát­szat­tá vá­lik. Olyan, mint­ha… de nem az iga­zi. Ezért nem von­zó. Még csak nem is a hit ki­üre­se­dé­sé­ről van szó, ha­nem sok­kal több­ről, és ezért ve­szé­lye­sebb­ről. Azért nem a hit ki­üre­se­dé­sé­ről van szó – így kri­ti­ku­sunk –, mert le­bi­lin­cse­lő mó­don le­het gon­dol­kod­ni és be­szél­ni az Úr Jé­zus cso­dá­já­ról, tet­te­i­ről, sza­va­i­ról, még­is az egész­ből hi­ány­zik egy „dön­tő fon­tos­sá­gú elem”.

Mi le­het ez a dön­tő fon­tos­sá­gú elem? Sok­ol­da­las fej­te­ge­té­se vé­gén árul­ja csak el: a dön­tő fon­tos­sá­gú hi­ány­zó elem nem más, mint az él­mény, az át­élés va­ló­sá­ga, a szent tör­té­net lel­ki meg­ta­pasz­ta­lá­sa. Vé­le­mé­nye sze­rint a ke­resz­tény­ség olyan arany­to­jás, amely­nek hi­ány­zik a bel­se­je, a lé­nye­ge. Mint­ha va­la­ki lyu­kat fúrt vol­na egy to­jás­ba, ki­szív­ta vol­na bel­se­jét, de a hé­ját fel­dí­szí­tet­te vol­na arannyal, ék­szer­rel, és ez len­ne a hó­do­lat tár­gya. Mint a hús­vé­ti to­jás? Kül­ső ci­co­ma és bel­ső űr? S en­nek oka – így a kri­ti­kus –, hogy a ke­resz­té­nyek több­sé­ge nem éli át él­mény­sze­rű­en a nagy­pén­te­ket, és ezért a fel­tá­ma­dás ün­ne­pét sem ké­pes uj­jon­gó öröm­mel tu­do­má­sul ven­ni. Lé­nye­get vesz­tett fá­sult­ság ez. Ér­te­lem­re re­du­kált ke­resz­tény­ség, üres, mint egy ele­mi lo­gi­kai kö­vet­kez­te­tés.

Ezek után gon­dol­juk át még egy­szer – szí­vünk moz­gó­sí­tá­sá­val – a nagy­szom­ba­ti hely­ze­tet. Most ne tö­rőd­jünk a vi­lág gát­lás­ta­lan za­já­val, az egy­re bu­tább po­li­ti­kai blöf­fök­kel, kap­csol­juk ki egy kis idő­re a té­vé­csa­tor­ná­kat is. Csak te­gyünk kí­sér­le­tet ar­ra, hogy be­le­él­jük ma­gun­kat a nagy­szom­ba­ti hely­zet­be. Szent csend­ben, össze­kul­csolt kéz­zel, fel­emelt lé­lek­kel, fi­gyel­mes szív­vel.

Nagy­pén­te­ken meg­em­lé­kez­tünk Jé­zus Krisz­tus kín- és ke­reszt­ha­lá­lá­ról. Ezt a tör­té­ne­tet va­ló­ban ti­los len­ne nem át­él­ni, va­ló­ban ti­los len­ne ugyan­olyan va­sár­na­pi kö­zöm­bös­ség­gel ül­ni a temp­lom pad­ja­i­ban, ahogy az esz­ten­dő kö­zön­sé­ges va­sár­nap­ja­in szok­tunk. Va­sár­na­pon­ként – ha egy­ál­ta­lán – le­ülünk a temp­lom­pad­ba, és ülünk rez­ze­nés­te­len test­tar­tás­sal, pó­ker­arc­cal, tit­kon óránk­ra pil­lant­gat­va.

Nagy­szom­bat van. Teg­nap a pas­sió fel­idéz­te Jé­zus szen­ve­dés­tör­té­ne­tét. Volt, ahol pas­sió-elő­adás­ra ke­rült sor ked­ves di­á­kok szim­pa­ti­kus su­ta­sá­gá­val, volt, ahol a ve­re­tes sza­va­kat (igé­ket) el­fo­gó­dott, ün­ne­pé­lyes han­gon fel­ol­vas­ták.

Az nem le­het, hogy ez a kü­lön­le­ges tör­té­net ne vál­tott vol­na ki ben­nünk na­gyon ko­moly lel­ki re­ak­ci­ót. Alig­ha le­het kö­zöm­bös lé­lek­kel hall­gat­ni azt a dé­mo­ni so­ro­za­tot, amely egy ár­tat­lan és ti­tok­za­tos sze­mé­lyen tör­té­nik. Kor­bács, gúny­pa­lást, tö­vis­ko­ro­na, po­fon, kö­pés és össze­esés a ke­reszt­fa alatt a Via Do­lo­ro­sán. Áll a ke­reszt a Gol­go­tán, el­hang­zik a hét szent ige, és vé­gül „el­vé­gez­te­tett”. Még egy po­gány, ró­mai, csa­ták­hoz, öl­dök­lés­hez szo­kott ka­to­na­tiszt is be­le­re­me­gett eb­be a tel­je­sen egye­di tör­té­net­be. Mert van ab­ban va­la­mi döb­be­ne­tes, ami­kor ár­tat­lan em­bert vé­gez­nek ki.

A nagy­pén­tek foly­ta­tá­sa a nagy­szom­bat.

A lel­kész meg­érin­tett lé­lek­kel fel­ol­vas­sa a gyér lét­szá­mú gyü­le­ke­zet előtt az Ézsa­i­ás pró­fé­ta ál­tal meg­fo­gal­ma­zott is­te­ni igé­ket: „Uram, te szer­zel ne­künk bé­kes­sé­get…” S mi­lyen meg­ha­tó­an fen­sé­ges nagy­szom­bat es­tén a még fe­ke­te ol­tár- és szó­szék­te­rí­tő ke­re­té­ben hal­la­ni az ótes­ta­men­tu­mi hír­adást a ha­lot­tak élet­re ke­lé­sé­ről és a holt­tes­tek fel­tá­ma­dá­sá­ról. S a nagy­pén­te­ki könnyek las­san fel­szá­rad­hatnak, mert bár még a le­ve­gő­ben vib­rál a ke­reszt­ha­lál ese­mé­nye, de már az ótes­ta­men­tu­mi pró­fé­cia is ar­ra biz­tat, hogy „éb­red­je­tek és uj­jong­ja­tok, kik a por­ban lak­tok!”. Mind­ez a lé­lek bol­dog szár­nya­lá­sát cé­loz­za meg, az­az az idé­zett kri­ti­kus ál­tal hi­á­nyolt él­ményt, át­élést szán­dé­ko­zik ki­vál­ta­ni, amely bár az in­tel­lek­tu­son át­szű­rő­dő el­hang­zott sza­vak­ra tá­masz­ko­dik, de el­jut­va a rej­té­lyes szív­hez, su­gár­zó, ör­ven­de­ző él­ménnyé vá­lik, mert a szó és az él­mény kö­zött olyas­mi a vi­szony, mint a föld­ben rej­tő­ző, de él­te­tő gyö­kér és a szél si­mo­gat­ta szín­pom­pás vi­rág kö­zött.

Mert nagy­szom­bat van.

Örö­münk okát még in­kább meg­él­het­jük, ha vég­re fel­fog­juk Ézsa­i­ás igé­jé­nek se­gít­sé­gé­vel (20. vers), hogy egy óri­á­si ve­sze­de­lem múlt el fö­lü­lünk a nagy­pén­te­ki tör­té­net­tel. A fel­sza­ba­du­lás örö­me, a meg­könnyeb­bü­lés örö­me. Csak az élet tud ilyen tör­té­ne­tet ki­ta­lál­ni. Mint amikor komoly bajt diagnosztizálnak valakinél. A be­teg­sé­ge sú­lyos – kö­zlik ve­le –, ta­lán-ta­lán egy mű­tét se­gít, de szá­za­lé­ko­san nem sok az esély. A lé­lek vi­har­zó va­ló­sá­gát könnyű len­ne le­ír­ni. De azt is, ami­kor a kór­há­zi fo­lyo­són tén­fer­gő fér­fi­nak szól a fő­nő­vér: „Uram, el­né­zést, ezek nem az ön pa­pír­jai, ön egész­sé­ges, men­jen ha­za, és vi­gyáz­zon ma­gá­ra, nincs be­teg­sé­ge, mű­tét­re sem­mi szük­ség.” Sír és ne­ve­t…

Itt és most ez az ige ar­ra ta­nít, hogy Jé­zus Krisz­tus az íté­le­tet ma­gá­ra vet­te. S eszünk­be jut a Já­nos evan­gé­lis­tá­nál ol­vas­ha­tó gyö­nyö­rű jé­zu­si ige: „Bi­zony, bi­zony, mon­dom nék­tek: aki hall­ja az én igé­met, és hisz ab­ban, aki el­kül­dött en­gem, an­nak örök éle­te van; sőt íté­let­re sem megy, ha­nem át­ment a ha­lál­ból az élet­be.” (Jn 5,24)

Most az egy­szer ne – és ha le­het, más­kor se – le­gyen iga­za idé­zett kri­ti­ku­sunk­nak: le­gyen él­ménnyé Is­ten drá­ga üze­ne­te. Az ő üze­ne­te, amely ar­ról szól, hogy bé­kes­ség­gel kí­nál meg a sú­lyos hét­köz­na­pok seb­ző sod­rá­ban, hogy az övéi élet­re kel­nek, és a fel­tá­ma­dás a mennyei ré­szünk, mert mind­ez ál­tal kár­hoz­ta­tó íté­let­re sem kell men­nünk, hi­szen Krisz­tus íté­lő­szé­ke előtt meg­je­len­ni majd azt je­len­ti, hogy a kár­ho­zat el­ma­rad ke­gye­lem­ből.

Imád­koz­zunk! Urunk! Kér­jük a te Szent­lel­ke­det, hogy uj­jon­gó lé­lek­kel kö­szön­hes­sük meg ne­ked az ésszel fel nem fog­ha­tó pá­rat­lan aján­dé­ko­dat, új­já­te­rem­tő, üd­vö­zí­tő ke­gye­le­me­det. Ké­rünk, vé­gezd el ben­nünk, hogy meg­is­mer­hes­sük a meg­sza­ba­dult em­be­rek bol­dog uj­jon­gá­sát Jé­zus Krisz­tus ál­tal. Ámen.

Ri­bár Já­nos

::Nyomtatható változat::