Evangélikus Egyház
- Online újságok
- Evangélikus Élet
- Archívum
- 2009
- 14
- Új nap – új kegyelem
Napról napra
Hozzászólás a cikkhez
Új nap – új kegyelem
Vasárnap
Mert megörvendeztettél tetteiddel, Uram, kezed alkotásainak ujjongok. Zsolt 92,5 (Lk 19,37–38a; Jn 12,12–19; Fil 2,5–11; Zsolt 22,23–32) Tavasszal még az is rácsodálkozik a teremtett világ szépségére, az élet újjáéledésének titkára, aki egyébként nem fogékony az ilyesmire… A kereszténység ezen a héten azonban nem a rügyező ágaknak, a nyíló virágoknak örvend, és nem ezért hálás a szíve. Virágvasárnap van. A Golgota felé indul ma Jézus. A Megváltó tettekkel: a nagycsütörtöki vacsorával, a nagypénteki kereszthordozással, kínnal, fájdalommal teli halálával és húsvét hajnalának üres sírjával új életre eszméltet minket is. Ez a hét nem „ugyanolyan”, mint a többi. Készítsük lelkünket ma arra, amit átélni s akit ünnepelni fogunk a napokban. Áldott, aki az Úr nevében jön! Áldott nagyhetet mindannyiunknak!
Hétfő
Hiszen erre hívattatok el, mivel Krisztus is szenvedett értetek, és példát hagyott rátok, hogy az ő nyomdokait kövessétek. 1Pt 2,21 (Zsolt 82,3; Róm 5,6–11; Lk 22,63–71) A nagyhét más fénybe, más összefüggésbe helyez minden szenvedést: a kereszthordozó Krisztus, aki búcsúzik tanítványaitól, küzd a Gecsemáné-kertben, megostorozzák, elmondhatatlan kínokat áll ki, elesik, de folytatja útját a Golgota felé. Ő a szenvedő szolga, „népe vétke miatt éri a büntetés”. Megváltónk „a mi betegségeinket viselte, a mi fájdalmainkat hordozta”. A szenvedés a megtérésben nyer értelmet: hívőként tudom, hogy igen, Istenhez kerülök közelebb, az ő atyai kezéből kapok mindent, a jót is, a keresztemet is, de az erőt is, hogy azt elbírjam. Sőt még azt is, hogy segítsek a másiknak vinni az övét!
Kedd
Nem tehetjük, hogy ne mondjuk el azt, amit láttunk és hallottunk. ApCsel 4,20 (5Móz 4,9a; Jób 38,1–11;42,1–6; Lk 23,1–12) Minden bizonyságtétel alapja végtére is ez: nem tehetjük, hogy ne mondjuk el! Így van ez kétezer éve. Urunk szól hozzánk – az egyház szól az ő Uráról. Akkor is, ha egy rendszer üldözi. Ha megfélemlítik, ha gyalázzák, akkor sem hallgat az, akit a hit megragadott. Ez a hét valami elemi erővel tölt fel mindannyiunkat: íme, látjuk, lássuk meg: Isten nem feledkezett el rólunk, az ígért Megváltó eljött, és nincs e világon hatalom, aki, amely nagyobb lenne nála! Ünnepeljük az életet, ünnepeljük Krisztust, s nem a négy fal között, nem némaságban, hanem kiáradó örömmel!
Szerda
Jézus vette a kenyeret, hálát adott, megtörte és e szavakkal adta tanítványainak: „Ez az én testem, amely tiérettetek adatik: ezt cselekedjétek az én emlékezetemre.” Lk 22,19 (Ézs 59,21; Ézs 26,20–21; Lk 23,13–25) Holnap minden templomunkban vehetünk úrvacsorát. A bűneink bocsánatát kapjuk, és egy eljövendő asztalközösség áldásáról nyerünk megerősítést. Egy kétezer évvel ezelőtti húsvét történetét hallgatjuk az igéből, de nem a múlt emlékéből kell élnünk: mi is részesei vagyunk, amikor vesszük az úrvacsora szentségét. Él az Úr, akivel találkozunk. Emeljük föl lelkünket, éljük át azt a csodát, amelyet ostyában és borban lelkünk, hitünk erősítésére kapunk. Érezzük, amint szétárad bennünk a boldogság, hogy ennyire szeret minket az Isten.
Csütörtök
Jézus így imádkozott: „Atyám, ha akarod, vedd el tőlem ezt a poharat, mindazáltal ne az én akaratom legyen meg, hanem a tied.” Ekkor angyal jelent meg neki a mennyből, és erősítette őt. Lk 22,42–43 (Jer 23,23–24; Jn 13,1–15/34–35/; 1Kor 11,23–26; Lk 23,26–31) Emberi ésszel felfoghatatlan, hogy mit kellett Jézusnak elviselnie. Imádsága – drámai rövidségében – az egyik legmegrendítőbb tudósítás, akárcsak az „én Istenem, miért hagytál el engem” kereszten mondott szavai. Amikor erőnk feletti, teher van rajtunk, amikor vívódunk, „sorsunk beteljesedésétől” félünk, bízzunk. Kérjük az Istent. Nem ad olyan „kelyhet” amelyet nem bírunk el. Ha az ő akarata lesz meg rajtunk, akkor nem félelem és gyötrelem, örök halál és kín, hanem élet és üdvösség lesz részünk.
Péntek
Emlékezzetek vissza, hogyan beszélt nektek, amikor még Galileában volt: az Emberfiának bűnös emberek kezébe kell adatnia és megfeszíttetnie és a harmadik napon feltámadnia. Lk 24,6b–7 (Zsolt 90,16; Jn 19,16b–30; 2Kor 5,/14b–18/19–21; Lk 23,32–49) Nagypéntek: a gyász és a fájdalom órái. Szemünk előtt peregnek a képkockák. Még nem érti senki, csak az élettelen test, a sírkamra a valóság. Itt a vég. Itt?
Szombat
Isten, aki tulajdon Fiát nem kímélte, hanem mindnyájunkért odaadta, hogyne ajándékozna nekünk vele együtt mindent? Róm 8,32 (Mik 7,18; JSir 3,51–62; Lk 23,50–56) Nagyszombat: ma némák a harangok. Fekete leplek a templomokban. Gyász, félelem, értetlenség a tanítványok szívében. Miértek, de csak némaság, csend. Isten nem kímélte tulajdon Fiát! Magunkra maradtunk, ha nagyszombat után nem virrad a másnap. A kísértő azonban nem vehet erőt rajtunk! Isten vele együtt odaajándékoz nekünk mindent! A nagyszombatok félelme, a magunkra hagyatottság érzése, az Isten nélküli világ érzete ha elfog, ha a halál tűnik a győztes hatalomnak, ragaszkodjunk ehhez az igéhez. A húsvét hajnala érkezőben! Isten így akarta, így cselekedte: Krisztus legyőzte a halált. Mai tanítványok, akik félünk: ez az este szépséges, mert fájdalmában ott a remény, gyászában a hit: felvirrad. Feltámad!
Kőháti Dóra
::Nyomtatható változat::
|