Napról napra

Hozzászólás a cikkhez

Va­sár­nap

Mert meg­ör­ven­dez­tet­tél tet­te­id­del, Uram, ke­zed al­ko­tá­sa­i­nak uj­jon­gok. Zsolt 92,5 (Lk 19,37–38a; Jn 12,12–19; Fil 2,5–11; Zsolt 22,23–32) Ta­vasszal még az is rá­cso­dál­ko­zik a te­rem­tett vi­lág szép­sé­gé­re, az élet új­já­éle­dé­sé­nek tit­ká­ra, aki egyéb­ként nem fo­gé­kony az ilyes­mi­re… A ke­resz­tény­ség ezen a hé­ten azon­ban nem a rü­gye­ző ágak­nak, a nyí­ló vi­rá­gok­nak ör­vend, és nem ezért há­lás a szí­ve. Vi­rág­va­sár­nap van. A Gol­go­ta fe­lé in­dul ma Jé­zus. A Meg­vál­tó tet­tek­kel: a nagy­csü­tör­tö­ki va­cso­rá­val, a nagy­pén­te­ki ke­reszt­hor­do­zás­sal, kín­nal, fáj­da­lom­mal te­li ha­lá­lá­val és hús­vét haj­na­lá­nak üres sír­já­val új élet­re esz­mél­tet min­ket is. Ez a hét nem „ugyan­olyan”, mint a töb­bi. Ké­szít­sük lel­kün­ket ma ar­ra, amit át­él­ni s akit ün­ne­pel­ni fo­gunk a na­pok­ban. Ál­dott, aki az Úr ne­vé­ben jön! Ál­dott nagy­he­tet mind­annyi­unk­nak!

Hét­fő

Hi­szen er­re hí­vat­ta­tok el, mi­vel Krisz­tus is szen­ve­dett ér­te­tek, és pél­dát ha­gyott rá­tok, hogy az ő nyom­do­ka­it kö­ves­sé­tek. 1Pt 2,21 (Zsolt 82,3; Róm 5,6–11; Lk 22,63–71) A nagy­hét más fény­be, más össze­füg­gés­be he­lyez min­den szen­ve­dést: a ke­reszt­hor­do­zó Krisz­tus, aki bú­csú­zik ta­nít­vá­nya­i­tól, küzd a Ge­cse­má­né-kert­ben, meg­os­to­roz­zák, el­mond­ha­tat­lan kí­no­kat áll ki, el­esik, de foly­tat­ja út­ját a Gol­go­ta fe­lé. Ő a szen­ve­dő szol­ga, „né­pe vét­ke mi­att éri a bün­te­tés”. Meg­vál­tónk „a mi be­teg­sé­ge­in­ket vi­sel­te, a mi fáj­dal­ma­in­kat hor­doz­ta”. A szenvedés a meg­­té­rés­ben nyer ér­tel­met: hívőként tudom, hogy igen, Is­ten­hez ke­rü­lök kö­ze­lebb, az ő atyai ke­zé­ből ka­pok min­dent, a jót is, a ke­resz­te­met is, de az erőt is, hogy azt el­bír­jam. Sőt még azt is, hogy se­gít­sek a má­sik­nak vin­ni az övét!

Kedd

Nem te­het­jük, hogy ne mond­juk el azt, amit lát­tunk és hal­lot­tunk. Ap­Csel 4,20 (5Móz 4,9a; Jób 38,1–11;42,1–6; Lk 23,1–12) Min­den bi­zony­ság­té­tel alap­ja vég­té­re is ez: nem te­het­jük, hogy ne mond­juk el! Így van ez két­ezer éve. Urunk szól hoz­zánk – az egy­ház szól az ő Urá­ról. Ak­kor is, ha egy rend­szer ül­dö­zi. Ha meg­fé­lem­lí­tik, ha gya­láz­zák, ak­kor sem hall­gat az, akit a hit meg­ra­ga­dott. Ez a hét va­la­mi ele­mi erő­vel tölt fel mind­annyi­un­kat: íme, lát­juk, lás­suk meg: Is­ten nem fe­led­ke­zett el ró­lunk, az ígért Meg­vál­tó el­jött, és nincs e vi­lá­gon ha­ta­lom, aki, amely na­gyobb len­ne ná­la! Ün­ne­pel­jük az éle­tet, ün­ne­pel­jük Krisz­tust, s nem a négy fal kö­zött, nem né­ma­ság­ban, ha­nem ki­ára­dó öröm­mel!

Szer­da

Jé­zus vet­te a ke­nye­ret, há­lát adott, meg­tör­te és e sza­vak­kal ad­ta ta­nít­vá­nya­i­nak: „Ez az én tes­tem, amely ti­é­ret­te­tek ada­tik: ezt cse­le­ked­jé­tek az én em­lé­ke­ze­tem­re.” Lk 22,19 (Ézs 59,21; Ézs 26,20–21; Lk 23,13–25) Hol­nap min­den temp­lo­munk­ban ve­he­tünk úr­va­cso­rát. A bű­ne­ink bo­csá­na­tát kap­juk, és egy el­jö­ven­dő asz­tal­kö­zös­ség ál­dá­sá­ról nye­rünk meg­erő­sí­tést. Egy kétezer év­vel ez­előt­ti hús­vét tör­té­ne­tét hall­gat­juk az igé­ből, de nem a múlt em­lé­ké­ből kell él­nünk: mi is ré­sze­sei va­gyunk, ami­kor vesszük az úr­va­cso­ra szent­sé­gét. Él az Úr, aki­vel ta­lál­ko­zunk. Emel­jük föl lel­kün­ket, él­jük át azt a cso­dát, amelyet os­tyá­ban és bor­ban lel­künk, hi­tünk erő­sí­té­sé­re ka­punk. Érez­zük, amint szét­árad ben­nünk a bol­dog­ság, hogy ennyi­re sze­ret min­ket az Is­ten.

Csü­tör­tök

Jé­zus így imád­ko­zott: „Atyám, ha aka­rod, vedd el tő­lem ezt a po­ha­rat, mind­az­ál­tal ne az én aka­ra­tom le­gyen meg, ha­nem a ti­ed.” Ek­kor an­gyal je­lent meg ne­ki a menny­ből, és erő­sí­tet­te őt. Lk 22,42–43 (Jer 23,23–24; Jn 13,1–15/34–35/; 1Kor 11,23–26; Lk 23,26–31) Em­be­ri ésszel fel­fog­ha­tat­lan, hogy mit kel­lett Jé­zus­nak el­vi­sel­nie. Imád­sá­ga – drá­mai rö­vid­sé­gé­ben – az egyik leg­meg­ren­dí­tőbb tu­dó­sí­tás, akár­csak az „én Is­te­nem, mi­ért hagy­tál el en­gem” ke­resz­ten mon­dott sza­vai. Ami­kor erőnk fe­let­ti, te­her van raj­tunk, ami­kor ví­vó­dunk, „sor­sunk be­tel­je­se­dé­sé­től” fé­lünk, bíz­zunk. Kér­jük az Is­tent. Nem ad olyan „kely­het” ame­lyet nem bí­runk el. Ha az ő aka­ra­ta lesz meg raj­tunk, ak­kor nem fé­le­lem és gyöt­re­lem, örök ha­lál és kín, ha­nem élet és üd­vös­ség lesz ré­szünk.

Pén­tek

Em­lé­kez­ze­tek vissza, ho­gyan be­szélt nek­tek, ami­kor még Ga­li­le­á­ban volt: az Em­ber­fi­á­nak bű­nös em­be­rek ke­zé­be kell adat­nia és meg­fe­szít­tet­nie és a har­ma­dik na­pon fel­tá­mad­nia. Lk 24,6b–7 (Zsolt 90,16; Jn 19,16b–30; 2Kor 5,/14b–18/19–21; Lk 23,32–49) Nagy­pén­tek: a gyász és a fáj­da­lom órái. Sze­münk előtt pe­reg­nek a kép­koc­kák. Még nem ér­ti sen­ki, csak az élet­te­len test, a sír­kam­ra a va­ló­ság. Itt a vég. Itt?

Szom­bat

Is­ten, aki tu­laj­don Fi­át nem kí­mél­te, ha­nem mind­nyá­jun­kért oda­ad­ta, hogy­ne aján­dé­koz­na ne­künk ve­le együtt min­dent? Róm 8,32 (Mik 7,18; JSir 3,51–62; Lk 23,50–56) Nagy­szom­bat: ma né­mák a ha­ran­gok. Fe­ke­te lep­lek a temp­lo­mok­ban. Gyász, fé­le­lem, ér­tet­len­ség a ta­nít­vá­nyok szí­vé­ben. Mi­ér­tek, de csak né­ma­ság, csend. Is­ten nem kí­mél­te tu­laj­don Fi­át! Ma­gunk­ra ma­rad­tunk, ha nagy­szom­bat után nem vir­rad a más­nap. A kí­sér­tő azon­ban nem ve­het erőt raj­tunk! Is­ten ve­le együtt oda­aján­dé­koz ne­künk min­dent! A nagy­szom­ba­tok fé­lel­me, a ma­gunk­ra ha­gya­tott­ság ér­zé­se, az Is­ten nél­kü­li vi­lág ér­ze­te ha el­fog, ha a ha­lál tű­nik a győz­tes ha­ta­lom­nak, ra­gasz­kod­junk eh­hez az igé­hez. A hús­vét haj­na­la ér­ke­ző­ben! Is­ten így akar­ta, így cse­le­ked­te: Krisz­tus le­győz­te a ha­lált. Mai ta­nít­vá­nyok, akik fé­lünk: ez az es­te szép­sé­ges, mert fáj­dal­má­ban ott a re­mény, gyá­szá­ban a hit: fel­vir­rad. Fel­tá­mad!

Kő­há­ti Dó­ra

::Nyomtatható változat::