ÉnekKincsTár

Nagy­pén­tek

Hozzászólás a cikkhez

Nagy­pén­tek fáj­dal­ma a mai na­pig kö­rül­öle­li a ke­resz­tény vi­lá­got. Az egy­há­zi esz­ten­dő, a Krisz­tus-drá­ma a fáj­da­lom nap­já­hoz ér­ke­zett. A Jé­zus­ban em­ber­ré szü­le­tett Is­ten, az Is­ten­em­ber ön­ma­gát ad­ja en­gesz­te­lő ál­do­za­tul az egész vi­lág bű­né­ért. Mind­ezt na­gyon sze­mé­lye­sen éli át a gol­go­tai ke­reszt tö­vé­ben tér­dep­lő em­ber. A min­den dí­szé­től meg­fosz­tott ol­tár a ma­ga fe­ke­te­sé­gé­vel utat en­ged az em­be­ri fáj­da­lom­nak is: döb­be­ne­tes, ért­he­tet­len áron vé­gez­te­tett el üd­vös­sé­günk.

Az ige­hir­de­tés alap­igé­je, a 22. zsol­tár né­hány ver­se (Zsolt 22,12.15–20) az igaz szen­ve­dé­sé­nek meg­rá­zó va­ló­sá­gát tár­ja elénk. Az egye­dül­ma­ra­dott­ság mély­sé­ges fáj­dal­mát, an­nak át­élé­sét, hogy az ad­di­gi leg­biz­to­sabb pont, ma­ga az Úr is ma­gá­ra hagy­ta. A lek­ció (Jn 19,16–30) Jé­zus meg­fe­szí­té­sét és ha­lá­lát mond­ja el. Min­den el­vé­gez­te­tett!

Ezt a döb­be­ne­tes hely­ze­tet rög­zí­ti nagy­pén­tek cso­dá­la­tos éne­ke, az Ó, Krisz­tus-fő, sok seb­bel meg­gyöt­rött, vé­re­ző (EÉ 200). Hans Leo Hass­ler (1564–1612) 1601-ben kom­po­nál­ta azt a me­lan­ko­li­kus dal­la­mot, amely rö­vi­de­sen olyan nép­sze­rű­ség­re tett szert, hogy több egy­há­zi szö­veg is író­dott rá.

Mind­nek a nép­sze­rű­sé­gét fe­lül­múl­ta azon­ban Pa­ul Ger­hardt (1607–1676) pas­si­ós szö­ve­ge. Ger­hardt a szö­veg­hez Ar­nulf von Lö­wen (1200–1250) Sal­ve ca­put cru­en­ta­tum cí­mű, a vér­ző Krisz­tus-fő­höz szó­ló him­nu­szát for­dí­tot­ta le és hasz­nál­ta fel. A cisz­ter­ci szer­ze­tes a ke­resz­ten szen­ve­dő Krisz­tus test­ré­sze­i­hez írt egy-egy la­tin him­nuszt, me­lye­ket át- és át­szőtt a misz­ti­kus, szem­lé­lő­dő at­ti­tűd. Cik­lu­sa, a Sal­ve mun­di sa­lu­ta­re pas­si­ói köl­te­mé­nye­ket tar­tal­maz, sor­ra ve­szi a lá­ba­kat, a tér­de­ket, ke­ze­ket, Jé­zus ol­da­lát, mell­ka­sát, szí­vét, vé­gül a fe­jét. Him­nu­szunk en­nek a so­ro­zat­nak az utol­só köl­te­mé­nye.

Ger­hard­tra mély ha­tás­sal volt még a mit­ten­wal­dei temp­lom szár­nya­s ol­tá­ra, amely előtt szol­gá­la­tai köz­ben tér­delt, s mely­nek pre­del­lá­já­ban Ve­ro­ni­ka ken­dő­je lát­ha­tó, a tö­vis­ko­ro­ná­tól vér­ző Krisz­tus-fej­jel. Az ol­tár­ké­pet szem­lé­lő köl­tő a ke­reszt tö­vé­be ve­ze­ti az ol­va­sót. Nagy­pén­te­ken a Gol­go­ta ke­reszt­je pré­di­kál, min­den em­be­ri szó, ér­tel­me­zés, aka­rat, ér­zés csak so­kad­ran­gú le­het. Éne­künk eb­ben a „szem­lé­lő­dés­ben” tá­mo­gat ben­nün­ket, fi­gyel­mün­ket a sze­mé­lye­sen ér­tünk szen­ve­dő Krisz­tus­ra irá­nyít­va.

A szá­mos egy­ház­ze­nei fel­dol­go­zás kö­zül ki­emel­ked­nek Jo­hann Se­bas­ti­an Bach (1685–1750) mű­vei. A Má­té-pas­sió ve­zér­ko­rál­ja­ként új­ra és új­ra oda­mu­tat a ke­reszt­re. Még­is, Bach teo­ló­gi­á­já­nak szá­mom­ra meg­döb­ben­tő mo­men­tu­ma, mi­kor a Ka­rá­cso­nyi ora­tó­ri­um el­ső kan­tá­tá­já­nak ötö­dik ko­rál­já­ban, az ad­ven­ti vá­ra­ko­zás misz­ti­kus va­ló­sá­gá­ban a Mint fo­gad­ja­lak té­ged, vi­lág re­mény­sé­gét (EÉ 141) szö­ve­gé­vel kap­csol­ja össze Hass­ler dal­la­mát, szem­lél­tet­ve, hogy a já­szol és a ke­reszt egy­más mel­lett áll Is­ten üd­vös­ség­mű­vé­ben. A vá­ra­ko­zás örö­me mö­gött fel­sej­lik ben­nünk a Krisz­tus-drá­ma min­den moz­za­na­ta. Rá­adá­sul ezt a dal­la­mot épí­ti be­le Bach a ha­to­dik kan­tá­ta fé­nyes, D-dúr ze­ne­ka­ri zá­ró­té­te­lé­be is.

„Krisz­tus ke­reszt­je vá­do­lás és íté­let­tar­tás! De ép­pen az Is­ten cso­dá­ja, hogy az Egy­szü­lött­nek eb­be a fáj­dal­mas kín­szen­ve­dé­sé­be és ke­reszt­ha­lá­lá­ba van el­rejt­ve az egyet­len vi­gasz­ta­lás is min­den­ki­nek: Jé­zus Krisz­tus en­gem, el­ve­szett és el­kár­ho­zott em­bert meg­vál­tott, a bűn­től, ha­lál­tól és ör­dög­nek ha­tal­má­ból meg­sza­ba­dí­tott és sa­ját­já­vá tett!” (Já­nossy La­jos)

A vá­ra­ko­zás és a be­tel­je­sü­lés hat­ja át a ke­reszt tö­vé­ben tér­dep­lő em­bert. Jé­zus sza­va: „El­vé­gez­te­tett”, már nem hagy két­sé­get a min­ket át­öle­lő is­te­ni sze­re­tet fe­lől. Vá­gya­ko­zunk az örök élet­re buz­gó for­rás után, amely so­ha nem en­ged szom­jaz­ni ben­nün­ket, az után a sze­re­tet után, amellyel az atya öle­li át ha­za­tért té­koz­ló gyer­me­két, és mind­eköz­ben döb­ben­ten szem­be­sü­lünk Jé­zus ke­reszt­ha­lá­lá­val.

Ez a va­ló­ság szá­munk­ra. En­ged­jük meg­szó­lal­ni lel­künk­ben a cso­dá­la­tos éne­ket, mely a ke­reszt­hez irá­nyít­ja min­den lé­pé­sün­ket!

Jo­hann Gyu­la

::Nyomtatható változat::