Oratio oecumenica

Hozzászólás a cikkhez

Urunk, Krisz­tus ke­reszt­ha­lá­lá­ra em­lé­kez­ve érez­zük át, hogy nél­kü­led mi­lyen el­ve­szet­tek va­gyunk. Nagy­pén­te­ken a leg­na­gyobb a tá­vol­ság közöt­ted és kö­zöt­tünk. Na­gyobb, mint bár­mi­kor más­kor. Érez­zük, hogy a kö­rü­löt­tünk és ben­nünk lé­vő go­nosz ere­je mi­lyen pusz­tí­tó le­het. El­lop­ja min­den re­mé­nyün­ket, és vég­ső két­ség­be ta­szít. Hoz­zád for­du­lunk – Urunk, lépj kö­zel hoz­zánk!

Fe­léd for­du­lunk min­den­ki­ért, aki szen­ve­dé­sé­ben a tő­led va­ló tá­vol­sá­got éli meg. Be­teg­ség­ben szen­ve­dő­kért kö­nyör­günk; azo­kért, akik éle­tük vé­gén áll­nak; test­vé­re­in­kért, aki­ket a te ne­ve­dért ül­döz­nek; sze­gé­nye­kért, éhe­ző­kért, az erő­szak ál­do­za­ta­i­ért min­den­hol a vi­lág­ban; gyen­gé­kért, aki­ket fi­zi­ka­i­lag és lel­ki­leg bán­ta­nak a ma­gu­kat erős­nek ér­zők; ár­tat­la­no­kért, akik má­sok bű­nei mi­att kap­ják a bün­te­tést. Azok ne­vé­ben ké­rünk, akik már kér­ni sem mer­nek –Urunk, lépj kö­zel hoz­zánk!

Azo­kért imád­ko­zunk, akik nem is tud­ják, hogy tá­vol van­nak tő­led. Azo­kért is kö­nyör­günk, akik – mi­köz­ben ke­re­sik az utat hoz­zád – messzi­re té­ved­nek tő­led. Fur­csa hi­e­del­mek, ve­szé­lyes kö­zös­sé­gek, ál­igaz­sá­gok töl­tik be szí­vü­ket. Míg nem túl ké­ső – Urunk, lépj kö­zel hoz­zánk!

Köz­vet­len kör­nye­ze­tün­kért kö­nyör­günk. Egy­há­zun­kért, sze­ret­te­in­kért, ma­gun­kért. Mi is sok­szor el­tá­vo­lo­dunk tő­led, leg­több­ször ész­re sem vesszük. Nem tu­dunk mel­let­ted ki­tar­ta­ni, és nagy sza­va­ink rit­kán vál­nak va­ló­ság­gá. Pé­ter­ként cső­döt mon­dunk a kri­ti­kus hely­ze­tek­ben. Akik kö­ze­li­nek gon­dol­juk ma­gun­kat, ilyen­kor érez­zük meg az el­ke­se­rí­tő tá­vol­sá­got. Mi ma­gunk nem tu­dunk fe­léd lép­ni, bár­hogy sze­ret­nénk is, ezért ké­rünk – Urunk, lépj kö­zel hoz­zánk!

Is­te­nünk, ne légy tá­vol! Ámen.

::Nyomtatható változat::