A vasárnap igéje

Nagy­pén­tek – Zsolt 22,12.15–20

Hozzászólás a cikkhez

Jé­zus föl­di éle­te két dön­tő kér­dés, két nagy mi­ért kö­zött fe­szül. El­ső fel­jegy­zett mon­da­ta, mely szü­le­in ke­resz­tül ne­künk sze­ge­ző­dik: „Mi­ért ke­res­tek en­gem?” (Lk 2,49) Az utol­só mi­ért a Gol­go­tán sza­kad fel aj­ká­ról, az ég fe­lé cí­mez­ve: „Én Is­te­nem, én Is­te­nem, mi­ért hagy­tál el en­ge­met?”

Ez a drá­mai kér­dés a 22. zsol­tár nyi­tó­mon­da­ta. A ben­ne ki­fe­je­ző­dő pa­nasz, az Is­ten-tá­vol­ság fáj­dal­ma alap­igén­ket is be­ke­re­te­zi: „Ne légy tő­lem tá­vol, mert kö­zel van a baj, és nincs, aki se­gít­sen!” (12. v.) „Ó, Uram, ne légy tá­vol, erős­sé­gem, si­ess se­gít­sé­gem­re!” (20. v.)

A ke­resz­ten is meg­szó­la­ló kö­nyör­gés – fel­ira­ta sze­rint – Dá­vid zsol­tá­ra. Mű­fa­ját te­kint­ve úgy­ne­ve­zett in­di­vi­du­á­lis pa­nasz­dal, még­sem a ke­se­rű vá­das­ko­dás jel­lem­zi. El­len­ke­ző­leg! Ko­mor so­ra­in új­ra meg új­ra át­ra­gyog a hit, a bi­za­lom, a re­mény­ség fé­nye. Ezt jel­zik a hit­val­ló meg­szó­lí­tá­sok: „Én Is­te­nem… Uram… erős­sé­gem…” A zsol­tár utol­só tíz ver­sé­ben egy­re tisz­táb­ban meg­szó­lal már a sza­ba­du­lás örö­mé­nek hang­ja is: „Hir­de­tem ne­ve­det…” mert az Úr „nem rej­ti el or­cá­ját, a se­gély­ki­ál­tást meg­hall­gat­ja…”

De va­jon ki hall­gat­ta meg Jé­zus ki­ál­tá­sát azon a vé­res dél­utá­non, ami­kor még a nap is el­ta­kar­ta ar­cát? Ami­kor a ke­gyet­len, ke­mény em­be­ri kő­szí­vek he­lyett a föld ren­dült meg, a szik­lák re­ped­tek meg… Sza­va­i­ra ci­ni­kus gúny volt a vá­lasz: „Má­so­kat meg­men­tett, ma­gát nem tud­ja meg­men­te­ni.” Csak a mel­let­te ago­ni­zá­ló egyik go­nosz­te­vő fog­ta fel Jé­zus sza­va­i­nak a sú­lyát. Föl­di éle­té­nek utol­só per­ce­i­ben fel­is­mer­te és meg­ra­gad­ta a sza­ba­du­lás le­he­tő­sé­gét: „Jé­zus, em­lé­kez­zél meg ró­lam, ami­kor el­jössz ki­rály­sá­god­ba.” Ő az egyet­len, aki nem for­dít­ja el ar­cát a fáj­dal­mak fér­fi­ától, ha­nem meg­lát­ja az át­szö­ge­zett, meg­gya­lá­zott tö­vis­ko­ro­nás­ban a Ki­rályt, aki ke­reszt­fán tró­nol.

Mi­cso­da íté­let ez a vá­lasz­tott nép val­lá­si ve­ze­tői, pap­jai és írás­tu­dói fe­lett! Mi­cso­da íté­let ez a ki­vá­lasz­tott ti­zen­ket­tő fe­lett is, akik kö­zül csak Já­nos áll Má­ri­á­val együtt a ke­reszt lá­bá­nál. De ő is né­ma, pe­dig Jé­zus­nak hoz­zá­juk is van vi­gasz­ta­ló sza­va: „Íme, a te anyád… Íme, a te fi­ad…” Já­nos hall­gat, he­lyet­te a po­gány ró­mai szá­za­dos­nak kell ki­mon­da­nia: „Bi­zony, Is­ten Fia volt ez!”

Van-e vá­lasz a mi­ért­re? Az ég is kö­zö­nyö­sen el­né­mult? Rész­vét­le­nül sü­ket az Is­ten? Vagy in­kább mi va­gyunk na­gyot­hal­lók? Nem vesszük ész­re, hogy Jé­zus utol­só sza­va­i­ban ott rej­lik a fe­le­let is a nagy mi­ért­re.

A Mes­ter va­ló­ban ma­gá­ra ma­radt a ke­resz­ten. Ez nem pas­sió­já­ték, ha­nem va­ló­ság. De Já­nos sze­rin­ti utol­só sza­va: „El­vé­gez­te­tett” – min­dent meg­ma­gya­ráz. Ez nem az el­bu­kott, le­győ­zött vesz­tes meg­adó só­ha­ja, ha­nem di­a­dal­mas ki­ál­tás: a cél­sza­la­got át­sza­kí­tó győz­tes ki­ál­tá­sa. Ami rá­bí­za­tott, a meg­vál­tás mű­ve, el­vé­gez­te­tett, cél­ba ért!

Mi­ért? A vá­lasz: ki­ért! Ér­tem, ér­tünk!

A Lu­kács ál­tal fel­jegy­zett utol­só mon­dat még to­vább gaz­da­gít­ja a ké­pet: „Atyám, a te ke­zed­be te­szem le az én lel­ke­met.” Eb­ből a ben­ső­sé­ges val­lo­más­ból is ki­tű­nik, hogy Jé­zus va­ló­ban át­éli az Is­ten­től va­ló el­ha­gya­tott­ság, az Is­ten-tá­vol­ság íté­le­tét. Ugyan­ak­kor utol­só fo­há­szá­val még­is bi­za­lom­mal ka­pasz­ko­dik az őt ide­ig­le­nesen el­ta­szí­tó kéz­be. Ez a Kéz még sincs tá­vol. Jel­ké­pe­sen: csak kar­nyúj­tás­nyi­ra van. Bár az át­szö­ge­zett ke­zek nem moz­dul­hat­nak, de a szom­jú­ság­tól cse­re­pes aj­kak még utol­só só­haj­ra nyíl­nak. A meg­szó­lí­tás: „Atyám, a te ke­zed­be…”, a ke­reszt­ha­lá­lig en­ge­del­mes Fiú hű­sé­gé­nek ko­ro­ná­ja.

S az atyai kéz nem hagy­ja a ha­lál bör­tö­né­ben fi­át. A Kéz el­hen­ge­rí­ti a ha­tal­mas kö­vet, hogy a ke­resz­ten még rej­tett di­a­dal nyil­ván­va­ló­vá vál­jék: „Győ­zel­met vet­tél, ó, Fel­tá­ma­dott!”

Nagy­pén­te­ken se sza­bad – egy­faj­ta cső­lá­tás­sal – csu­pán a ke­reszt­re sze­gez­ni te­kin­te­tün­ket. Ahogy a bé­kés­csa­bai nagy­temp­lom új ol­tár­ké­pén látható, a gol­go­tai ke­reszt mö­gött fel­sej­le­nek már Is­ten új vi­lá­gá­nak fé­nyei, ahogy Bach pas­si­ó­i­nak vé­gén is ott de­reng már a fel­tá­ma­dás haj­na­la, úgy sza­bad ne­künk is túl­lát­nunk a ke­resz­ten.

Er­re bá­to­rít a har­ma­dik, im­már hús­vét­haj­na­li mi­ért, ame­lyet a nyi­tott sír­nál döb­ben­ten meg­ál­ló asszo­nyok­nak sze­gez az an­gyal: „Mi­ért ke­re­si­tek a hol­tak közt az élőt?!”

In­dul­ha­tunk a jó hír­rel, amely a 22. zsol­tár utol­só ver­se­i­ben is han­got kap: „Ró­lad szól di­csé­re­tem a nagy gyü­le­ke­zet­ben… Mert az Úré a ki­rá­lyi ha­ta­lom… tér­det hajt előt­te min­den ha­lan­dó. Az utó­dok szol­gál­ják őt, be­szél­ni fog­nak az Úr­ról a jö­vő nem­ze­dék­nek.”

Er­re sza­ba­dít fel az úr­va­cso­rai li­tur­gia el­bo­csá­tó, misszi­ói pa­ran­csa, amely út­nak in­dít min­ket a nagy­pén­te­ki úr­va­cso­ra­vé­tel vé­gén is: „Men­je­tek el, és hir­des­sé­tek az Úr ha­lá­lát és fel­tá­ma­dá­sát!”

Ámen.

Imád­koz­zunk! Meg­vál­tó Urunk! Kö­szön­jük, hogy ér­tünk vál­lal­tad a ke­reszt szen­ve­dé­sét és ma­gá­nyát, hogy mi min­dig kö­ze­led­ben tud­has­suk ma­gun­kat. Élő Urunk! Tégy min­ket ha­lá­lod és fel­tá­ma­dá­sod evan­gé­li­u­má­nak hi­te­les hír­nö­ke­i­vé az em­be­rek kö­zött. Ámen.

Gáncs Pé­ter

::Nyomtatható változat::