A hét témája

Hozzászólás a cikkhez

Ku­lissza­ti­tok és kí­ván­csi­ság – ku­kucs­ká­lás­ra ins­pi­rá­ló pá­ro­sí­tás. A Me­visz-Bár­ka, il­let­ve a teo­ló­gus­hall­ga­tók pas­sió­já­ték-pró­bá­já­ról szó­ló írásunk anyag­gyűj­té­sé­hez még­sem a kulcs­lyu­kon át tör­té­nő les­ke­lő­dést vá­lasz­tot­tuk. Egy­sze­rű­en be­ké­redz­ked­tünk.

„Jó ne­ked, ha így fe­szí­tünk ke­reszt­re?” – tu­da­kol­ják a Jé­zust ala­kí­tó Vin­cé­től, ta­lán a kér­dés mor­bi­di­tá­sát el­len­sú­lyo­zan­dó­an né­mi de­rült­ség­gel a hang­juk­ban. Elő­ző nap nél­kü­le pró­bál­tak; most van le­he­tő­sé­gük egyez­tet­ni ve­le, hogy ő is így kép­zel­te-e el a je­le­ne­tet, il­let­ve „ké­nyel­mes-e” ne­ki a „mód­szer”, és egy­ál­ta­lán el tud­ja-e ját­sza­ni.

Bár­mi­lyen tár­su­lat­ról len­ne is szó, egy pas­sió­já­ték pró­bá­ja so­rán min­den­hol fel­me­rül­ne a kér­dés. Csak ta­lán egy pi­cit ki­sebb sú­lya len­ne. Mint ahogy an­nak is, hogy ki mi­kor ho­va áll­jon. Aka­rom mon­da­ni: gu­rul­jon…

Már­ci­us 15-e van, a Ma­gyar­or­szá­gi Evan­gé­li­kus If­jú­sá­gi Szö­vet­ség (Me­visz) Bár­ka szak­cso­port­ja szűk két­na­pos pas­sió­pró­bá­já­nak utol­só órá­i­ban já­runk. A csák­vá­ri tá­bor­hely fa­há­zá­ban va­gyunk. A moz­gás­sé­rült és ép fi­a­ta­lok­ból ál­ló, kö­zel ti­zen­öt fős csa­pat­nak ha­ma­ro­san át kell en­ged­nie a ter­met a he­lyi gyü­le­ke­zet szá­má­ra, de ad­dig még leg­alább egy­szer vé­gig sze­ret­nék pró­bál­ni a da­ra­bot, kü­lö­nö­sen te­kin­tet­tel a moz­gá­sok­ra és a tér­for­mák­ra. Mert még ha elő­re nem tud­ják is pon­to­san, hogy a maj­da­ni elő­adá­sok hely­szí­ne­in lesz-e, mond­juk, ke­resz­te­lő­kút a „szín­pad” kö­ze­pén, a ke­re­kes szé­kek­kel va­ló „tö­me­ges ma­nő­ve­re­zé­se­ket” azért gya­ko­rol­ni kell. Az éne­ke­ket az­tán már a nem túl tá­gas ét­ke­ző­ben ve­szik át új­ra, és a szö­veg­könyv kö­zös ér­tel­me­zé­se, a ka­rak­te­rek ki­dol­go­zá­sa, a gesz­tu­sok, hang­lej­té­sek – és így to­vább – meg­be­szé­lé­se is itt zaj­lik.

A bár­ká­sok – a néhai evan­gé­li­kus lel­kész­nő, An­dor­ka Esz­ter kez­de­mé­nye­zé­sé­re – 2003 óta jár­ják, min­dig vál­to­zó össze­té­tel­ben, vi­rág­va­sár­nap­tól nagy­pén­te­kig az or­szá­got (idén a So­mogy-Za­lai Egy­ház­me­gyét), és mu­tat­ják be Jé­zus szen­ve­dés­tör­té­ne­tét, nem tit­kol­tan az­zal a szán­dék­kal is, hogy elő­se­gít­sék a sé­rült em­be­rek el­fo­gad­ta­tá­sát. Azért is kü­lö­nö­sen fon­tos a szer­ve­zet éle­té­ben a „pas­si­ó­zás”, mert ez a Me­visz-Bár­ka egyet­len olyan te­vé­keny­sé­ge, amellyel – ahogy An­na, a szak­cso­port té­ma­fe­le­lő­se el­mond­ja – „meg­mu­tat­juk ma­gun­kat a vi­lág­nak”.

Az el­ső évek­ben a kör­utat né­hány hét­tel meg­elő­ző pró­ba­hét­vé­gén kö­zö­sen „ta­lál­ták ki” a da­ra­bot, ta­valy az­tán Lil­la öt­le­te nyo­mán a cell­dö­möl­ki if­jú­ság pas­sió­já­té­ká­ból in­dul­tak ki, azt for­mál­ták a ma­guk ké­pé­re, il­let­ve iga­zí­tot­ták a sa­ját le­he­tő­sé­ge­ik­hez. Idén a té­ma­fe­le­lős Vin­cét kér­te fel a szö­veg­könyv meg­írá­sá­ra.

„Rég­óta fog­lal­koz­tat a Jú­dás-prob­lé­ma, és a szín­ház vi­lá­ga is na­gyon ér­de­kel” – me­sé­li már az ebéd­hez va­ló ké­szü­lő­dés köz­ben a ti­zen­nyolc éves fi­a­tal­em­ber, aki kö­zép­is­ko­lá­ja szín­ját­szó kö­ré­nek is tag­ja.

Négy év­vel ez­előtt ta­lál­ko­zott elő­ször a moz­gás­sé­rült-pas­si­ó­val, és ak­kor – be­ug­ró­ként – rög­tön Jé­zus sze­re­pét ala­kí­tot­ta. „Ami­kor az egyik elő­adás után meg­kér­dez­ték tő­lem, még­is mi­lyen ér­zés, ösz­tö­nö­sen azt fe­lel­tem: » Is­te­ni!«” – em­lék­szik vissza. Két év­vel ké­sőbb Jú­dás bő­ré­be bújt. „Ak­kor, be­val­lom, ke­vés­sé a fi­gu­ra, mint in­kább az iz­ga­tott, va­jon tu­dom-e még egy­szer annyi­ra él­vez­ni a kör­utat, mint el­ső al­ka­lom­mal. De kü­lön­le­ge­sen jó csa­pat jött össze” – idé­zi fel 2007-et.

A dön­tés, hogy idén is­mét ő lesz Jé­zus, nem ér­te tel­je­sen vá­rat­la­nul. „Jó lett vol­na kí­vül­ről néz­ni a da­ra­bot, de nem bá­nom, hogy vé­gül így ala­kult. De Jú­dás sem­mi­kép­pen nem sze­ret­tem vol­na len­ni!” – mond­ja, majd ma­gya­rá­zat­ként hoz­zá­te­szi: „Ak­kor pont az ma­radt vol­na ki, hogy az én Jú­dás-el­kép­ze­lé­sem, il­let­ve az őt ját­szó tár­sam­ban a Jé­zust el­áru­ló ta­nít­vány­ról élő kép ho­gyan ol­vad össze.”

Köz­ben a töb­bi­ek már el­in­dul­tak a csár­da fe­lé, a be­já­rat­nál ér­jük őket utol. And­rea int, ül­jek hoz­zá­juk. Ő és Szand­ra se­gí­tő­ként van je­len, má­sik há­rom asz­tal­tár­sa a sé­rül­tek kö­zül ke­rül ki. Míg a töb­bi­ek a gyü­mölcs­le­vest ka­na­laz­zák, Er­zsó­val be­szél­ge­tünk. Az ő éle­té­ből a pas­si­ó­zás ed­dig még – részt­ve­vő­ként csak­úgy, mint né­ző­ként – ki­ma­radt. „De csak ed­dig!” – hang­sú­lyoz­za lel­ke­sen.

Lel­ke­se­dés­ből Esz­ter­nél sincs hi­ány; már har­mad­szor sze­re­pel. Elő­ször Má­ri­át ala­kí­tot­ta, az­tán szol­gát ját­szott, most pe­dig ő az egyik fa­ri­ze­us. „Nincs en­nél na­gyobb össze­tar­tás, ezért va­gyok itt. A pas­sió­hét olyan, mint egy te­rá­pia. Ar­ra a hét­re az em­ber ki­kap­csol, má­sik di­men­zi­ó­ba ke­rül” – ára­do­zik.

Né­mi­ne­mű fé­le­lem a kör­út­tal kap­cso­lat­ban csak Já­nos­ban, a da­rab egyet­len nem moz­gás-, ha­nem lá­tás­sé­rült köz­re­mű­kö­dő­jé­ben mun­kál­ko­dik. La­kó­he­lyén már hat éve pas­si­ó­zik a fi­a­ta­lok­kal – de ott­hon is­me­ri a te­re­pet, a nagy­hé­ten vi­szont min­den­nap más hely­szí­ne(ke)n ad­ják majd elő a da­ra­bot. Rá­adá­sul vak­ve­ze­tő ku­tyá­ja sem lesz ve­le. Ha ugyan­is Bors ott ser­te­per­tél­ne a kö­ze­lé­ben, és eset­leg Já­nos – Fló­ri ve­ze­té­se el­le­né­re – meg­bot­la­na, vagy ne­ki­men­ne va­la­mi­nek, az eb rög­tön sza­lad­na hoz­zá. Ezért az­tán az elő­adá­sok za­var­ta­lan­sá­ga vé­gett a né­met ju­hász a kis­busz­ba zár­va vár­ja majd, hogy új­ra a gaz­dá­ja mel­lett le­hes­sen.

A pró­ba­hét­vé­ge „mun­kás” ré­sze gya­kor­la­ti­lag már az ebéd előtt vé­get ért; a kör­útig hát­ra­lé­vő he­tek­ben ki-ki ott­hon ta­nul­ja to­vább a szö­ve­gét, és ké­szül a da­rab­ra. A tá­bor­hely­re vissza­tér­ve még van egy kis idő a ha­za­in­du­lá­sig. A cso­ma­go­lás­sal min­den­ki vég­zett, az ét­ke­ző­he­lyi­ség­ben be­szél­ge­tünk. Ko­ráb­bi ka­tar­zis­él­mé­nye­ik­ről me­sél­nek. A kér­dés, hogy mit je­lent éle­tük­ben a szen­ve­dés, meg­vá­la­szo­lat­lan ma­rad. Mint ahogy az is: va­jon a moz­gás­sé­rült-pas­si­ók né­zői a tör­té­net vagy a sze­rep­lők mi­att te­kin­tik-e meg az elő­adá­so­kat…?

Hét­köz­nap ko­ra es­te. Há­rom nap telt el a csák­vá­ri „ku­kucs­ká­lás” óta. A hely­szín ez­út­tal az Evan­gé­li­kus Hit­tu­do­má­nyi Egye­tem (EHE) teo­ló­gus­ott­ho­ná­nak ká­pol­ná­ja, az ap­ro­pó pe­dig az egye­tem har­mad­éve­se­i­nek pas­sió­pró­bá­ja.

A pas­sió­já­ték­ban részt ve­vő ti­zen-egy­né­hány fi­a­talt – a lel­kész sza­ko­sok mel­lett hit­ta­nár és kán­tor sza­ko­sok is van­nak – össze­fog­ni igye­ke­ző Ju­dit sza­va­i­ból ha­mar ki­de­rül: ami a pró­bák szer­ve­zé­sét, össze­han­go­lá­sát il­le­ti, csak lát­szó­lag van könnyebb dol­guk, mint az egy­más­tól több száz ki­lo­mé­ter­re élő bár­ká­sok­nak. A kre­dit­rend­szer­nek „kö­szön­he­tő­en” szin­te nem is ta­lál­koz­nak, alig van kö­zös elő­adá­suk-sze­mi­ná­ri­u­muk, ezért majd­hogy­nem le­he­tet­len­ség olyan idő­pon­tot ta­lál­ni, ame­lyik – ha nem is min­den­ki­nek, de – a nagy több­ség­nek meg­fe­lel.

Né­gyes­ben be­szél­ge­tünk. Ju­di­ton kí­vül Da­ni és Ri­ta tu­dott ki­csit ko­ráb­ban ér­kez­ni. Fel­idé­ző­dik a bő más­fél hó­nap­pal ez­előt­ti ba­las­sa­gyar­ma­ti év­fo­lyam­hét­vé­ge. Ott kezd­ték el – Orosz Gá­bor Vik­tornak, az EHE lel­ké­szének „út­ra in­dí­tá­sa” mel­lett, de egyéb­ként ma­xi­má­li­san sza­bad ke­zet kap­va – össze­rak­ni a da­ra­bot. Sze­mük előtt le­be­gett a ta­va­lyi „na­gyon ze­nés” és a két év­vel ko­ráb­bi „na­gyon pró­zai” mű. A ket­tő kö­zött pró­bál­tak „la­ví­roz­ni”, il­let­ve ezek­hez ké­pest sze­ret­tek vol­na – ter­mé­sze­te­sen az evan­gé­li­u­mok­ból ki­in­dul­va – va­la­mi újat ki­ta­lál­ni. Hogy még­is mi­vel ké­szül­nek a haj­dú-sza­bol­csi kör­út­ra (ahol nem­csak temp­lo­mi kör­nye­zet­ben, de bör­tön­ben és haj­lék­ta­lan­el­lá­tó­ban is szol­gál­nak majd), azt – ért­he­tő mó­don – nem akar­ják idő előtt le­lep­lez­ni.

A harmadévesek passiókörútja – csakúgy, mint a bárkásoké – nem csupán előadások sorozata, hanem komoly missziós és evagélizációs lehetőség is. Hiszen az elő­adások előtt igehirdetés hangzik el, amelynek tartalmát különös módon hangsúlyozza Jézus keresztútjának felidézése.

Da­ni­nak – a ta­va­lyi moz­gás­sé­rült-pas­sió Ka­ja­fá­sá­nak – amúgy a hosszú ha­ja lett a „vég­ze­te”. A dön­tő­en „lá­nyos” év­fo­lyam­ból ele­ve csak két-há­rom fiú kí­vánt részt ven­ni az elő­adás­ban, kö­zü­lük egy­sze­rű­en a fri­zu­rá­ja mi­att vá­lasz­tot­ták ki őt Jé­zus­nak. (Ér­de­kes­ség, hogy ta­valy Ke­ve­há­zi D. Sá­mu­el is na­gyon ha­son­ló mó­don kap­ta meg a sze­re­pet. Ve­le az Evan­gé­li­kus Élet 2008. jú­ni­us 8-ai szá­má­ban ol­vas­hat­tak in­ter­jút. – A szerk.) Pe­dig ő egy­ál­ta­lán nem ra­gasz­ko­dott vol­na a do­log­hoz, sőt.

– Nem lát­tam még olyan Jé­zus-meg­for­má­lást, ame­lyik tet­szett vol­na, és sze­rin­tem nem is le­het jól el­ját­sza­ni őt. Én sem tu­dom – de nem is aka­rom! Bi­zo­nyos ér­te­lem­ben pró­bá­lok kí­vül­ál­ló ma­rad­ni. A já­té­kom­mal csak utal­ni aka­rok rá. Hogy én egyéb­ként mi­ért len­nék ké­pes az éle­te­met ad­ni? A hi­te­mért és a sze­ret­te­i­mért. Na­gyot csa­lód­nék ma­gam­ban, hogy ha egy olyan hely­zet­ben, ahol ön­ma­gam fel­ál­do­zá­sá­ra len­ne szük­ség, gyen­gé­nek ta­lál­tat­nék és el­buk­nék.

A bu­kott ta­nít­vány, Jú­dás sze­re­pe, gon­dol­nánk, nem túl ka­pós. Ez­zel szem­ben Ri­tát ki­fe­je­zet­ten von­zot­ta.

– Ta­valy az egyik vá­lasz­tott tan­tár­gyam a ró­la szó­ló szak­sze­mi­ná­ri­um volt. A fél­év so­rán kö­ze­lebb ke­rült hoz­zám a sze­mé­lye. Hi­szen nem egy kez­det­től fog­va go­nosz em­ber­ről van itt szó! Ő ugyan­olyan tag­ja a ta­nít­vá­nyok kö­ré­nek, mint a töb­bi­ek. Az­tán va­la­mi meg­vál­to­zik, és ő hagy­ja ma­gát fel­őröl­ni a küz­de­lem­ben… Elő­ször na­gyon örül­tem, hogy enyém lett a sze­rep. Csak mos­ta­ná­ban kez­dem át­érez­ni a drá­má­ját. És köz­ben a sa­ját ko­ráb­bi – ak­kor per­sze nem an­nak ér­zett – áru­lá­sa­i­mat is át­ér­té­ke­lem.

Köz­ben las­san szál­lin­góz­nak a töb­bi­ek. Amíg sza­bad­dá nem vá­lik a teo­ló­gia tő­szom­széd­sá­gá­ban lé­vő zug­lói temp­lom, a tény­le­ges pró­ba hely­szí­ne, még itt, a ká­pol­ná­ban gya­ko­rol­ják a ze­nei be­té­te­ket. Oda­át ter­mé­sze­te­sen a szö­ve­ges-pár­be­szé­des ré­sze­ket sem hagy­ják ki. Időn­ként érez­ni né­mi fe­szült­sé­get a le­ve­gő­ben, de ez a pas­sió­kör­útig hát­ra­lé­vő idő rö­vid­sé­gé­nek szám­lá­já­ra ír­ha­tó. A vi­dám­ság ugyan­annyi­ra, ha nem job­ban je­len van. Most ak­kor me­lyi­kük sok­szo­ro­zód­jék meg?! Hár­man még­sem ele­gen­dő­ek a tö­meg­hez… Az is sok ne­ve­tés­re ad okot, ami­kor az amúgy mél­tó­ság­tel­jes las­sú­sá­got kö­ve­te­lő ré­sze­ket – gyor­sí­tan­dó a pró­bát – trip­la tem­pó­ban „za­var­ják le”.

Hogy mennyi­re iz­gul­nak az „éles” be­mu­ta­tók mi­att? Nem tar­ta­nak tő­lük – ki­vé­ve a teo­ló­gi­án tar­tan­dó há­zi pre­mi­er­től. Mert ott aka­rat­la­nul is min­den­ki az elő­ző évek pas­sió­já­té­ka­i­hoz ha­son­lít­ja majd az elő­adá­su­kat…

::Nyomtatható változat::