Evangélikus Egyház
- Online újságok
- Evangélikus Élet
- Archívum
- 2009
- 14
- Passióra készülve…
A hét témája
Hozzászólás a cikkhez
Passióra készülve…
Vitális Judit riportja
Kulisszatitok és kíváncsiság – kukucskálásra inspiráló párosítás. A Mevisz-Bárka, illetve a teológushallgatók passiójáték-próbájáról szóló írásunk anyaggyűjtéséhez mégsem a kulcslyukon át történő leskelődést választottuk. Egyszerűen bekéredzkedtünk.
„Jó neked, ha így feszítünk keresztre?” – tudakolják a Jézust alakító Vincétől, talán a kérdés morbiditását ellensúlyozandóan némi derültséggel a hangjukban. Előző nap nélküle próbáltak; most van lehetőségük egyeztetni vele, hogy ő is így képzelte-e el a jelenetet, illetve „kényelmes-e” neki a „módszer”, és egyáltalán el tudja-e játszani.
Bármilyen társulatról lenne is szó, egy passiójáték próbája során mindenhol felmerülne a kérdés. Csak talán egy picit kisebb súlya lenne. Mint ahogy annak is, hogy ki mikor hova álljon. Akarom mondani: guruljon…
Március 15-e van, a Magyarországi Evangélikus Ifjúsági Szövetség (Mevisz) Bárka szakcsoportja szűk kétnapos passiópróbájának utolsó óráiban járunk. A csákvári táborhely faházában vagyunk. A mozgássérült és ép fiatalokból álló, közel tizenöt fős csapatnak hamarosan át kell engednie a termet a helyi gyülekezet számára, de addig még legalább egyszer végig szeretnék próbálni a darabot, különösen tekintettel a mozgásokra és a térformákra. Mert még ha előre nem tudják is pontosan, hogy a majdani előadások helyszínein lesz-e, mondjuk, keresztelőkút a „színpad” közepén, a kerekes székekkel való „tömeges manőverezéseket” azért gyakorolni kell. Az énekeket aztán már a nem túl tágas étkezőben veszik át újra, és a szövegkönyv közös értelmezése, a karakterek kidolgozása, a gesztusok, hanglejtések – és így tovább – megbeszélése is itt zajlik.
A bárkások – a néhai evangélikus lelkésznő, Andorka Eszter kezdeményezésére – 2003 óta járják, mindig változó összetételben, virágvasárnaptól nagypéntekig az országot (idén a Somogy-Zalai Egyházmegyét), és mutatják be Jézus szenvedéstörténetét, nem titkoltan azzal a szándékkal is, hogy elősegítsék a sérült emberek elfogadtatását. Azért is különösen fontos a szervezet életében a „passiózás”, mert ez a Mevisz-Bárka egyetlen olyan tevékenysége, amellyel – ahogy Anna, a szakcsoport témafelelőse elmondja – „megmutatjuk magunkat a világnak”.
Az első években a körutat néhány héttel megelőző próbahétvégén közösen „találták ki” a darabot, tavaly aztán Lilla ötlete nyomán a celldömölki ifjúság passiójátékából indultak ki, azt formálták a maguk képére, illetve igazították a saját lehetőségeikhez. Idén a témafelelős Vincét kérte fel a szövegkönyv megírására.
„Régóta foglalkoztat a Júdás-probléma, és a színház világa is nagyon érdekel” – meséli már az ebédhez való készülődés közben a tizennyolc éves fiatalember, aki középiskolája színjátszó körének is tagja.
Négy évvel ezelőtt találkozott először a mozgássérült-passióval, és akkor – beugróként – rögtön Jézus szerepét alakította. „Amikor az egyik előadás után megkérdezték tőlem, mégis milyen érzés, ösztönösen azt feleltem: » Isteni!«” – emlékszik vissza. Két évvel később Júdás bőrébe bújt. „Akkor, bevallom, kevéssé a figura, mint inkább az izgatott, vajon tudom-e még egyszer annyira élvezni a körutat, mint első alkalommal. De különlegesen jó csapat jött össze” – idézi fel 2007-et.
A döntés, hogy idén ismét ő lesz Jézus, nem érte teljesen váratlanul. „Jó lett volna kívülről nézni a darabot, de nem bánom, hogy végül így alakult. De Júdás semmiképpen nem szerettem volna lenni!” – mondja, majd magyarázatként hozzáteszi: „Akkor pont az maradt volna ki, hogy az én Júdás-elképzelésem, illetve az őt játszó társamban a Jézust eláruló tanítványról élő kép hogyan olvad össze.”
Közben a többiek már elindultak a csárda felé, a bejáratnál érjük őket utol. Andrea int, üljek hozzájuk. Ő és Szandra segítőként van jelen, másik három asztaltársa a sérültek közül kerül ki. Míg a többiek a gyümölcslevest kanalazzák, Erzsóval beszélgetünk. Az ő életéből a passiózás eddig még – résztvevőként csakúgy, mint nézőként – kimaradt. „De csak eddig!” – hangsúlyozza lelkesen.
Lelkesedésből Eszternél sincs hiány; már harmadszor szerepel. Először Máriát alakította, aztán szolgát játszott, most pedig ő az egyik farizeus. „Nincs ennél nagyobb összetartás, ezért vagyok itt. A passióhét olyan, mint egy terápia. Arra a hétre az ember kikapcsol, másik dimenzióba kerül” – áradozik.
Néminemű félelem a körúttal kapcsolatban csak Jánosban, a darab egyetlen nem mozgás-, hanem látássérült közreműködőjében munkálkodik. Lakóhelyén már hat éve passiózik a fiatalokkal – de otthon ismeri a terepet, a nagyhéten viszont mindennap más helyszíne(ke)n adják majd elő a darabot. Ráadásul vakvezető kutyája sem lesz vele. Ha ugyanis Bors ott sertepertélne a közelében, és esetleg János – Flóri vezetése ellenére – megbotlana, vagy nekimenne valaminek, az eb rögtön szaladna hozzá. Ezért aztán az előadások zavartalansága végett a német juhász a kisbuszba zárva várja majd, hogy újra a gazdája mellett lehessen.
A próbahétvége „munkás” része gyakorlatilag már az ebéd előtt véget ért; a körútig hátralévő hetekben ki-ki otthon tanulja tovább a szövegét, és készül a darabra. A táborhelyre visszatérve még van egy kis idő a hazaindulásig. A csomagolással mindenki végzett, az étkezőhelyiségben beszélgetünk. Korábbi katarzisélményeikről mesélnek. A kérdés, hogy mit jelent életükben a szenvedés, megválaszolatlan marad. Mint ahogy az is: vajon a mozgássérült-passiók nézői a történet vagy a szereplők miatt tekintik-e meg az előadásokat…?
Hétköznap kora este. Három nap telt el a csákvári „kukucskálás” óta. A helyszín ezúttal az Evangélikus Hittudományi Egyetem (EHE) teológusotthonának kápolnája, az apropó pedig az egyetem harmadéveseinek passiópróbája.
A passiójátékban részt vevő tizen-egynéhány fiatalt – a lelkész szakosok mellett hittanár és kántor szakosok is vannak – összefogni igyekező Judit szavaiból hamar kiderül: ami a próbák szervezését, összehangolását illeti, csak látszólag van könnyebb dolguk, mint az egymástól több száz kilométerre élő bárkásoknak. A kreditrendszernek „köszönhetően” szinte nem is találkoznak, alig van közös előadásuk-szemináriumuk, ezért majdhogynem lehetetlenség olyan időpontot találni, amelyik – ha nem is mindenkinek, de – a nagy többségnek megfelel.
Négyesben beszélgetünk. Juditon kívül Dani és Rita tudott kicsit korábban érkezni. Felidéződik a bő másfél hónappal ezelőtti balassagyarmati évfolyamhétvége. Ott kezdték el – Orosz Gábor Viktornak, az EHE lelkészének „útra indítása” mellett, de egyébként maximálisan szabad kezet kapva – összerakni a darabot. Szemük előtt lebegett a tavalyi „nagyon zenés” és a két évvel korábbi „nagyon prózai” mű. A kettő között próbáltak „lavírozni”, illetve ezekhez képest szerettek volna – természetesen az evangéliumokból kiindulva – valami újat kitalálni. Hogy mégis mivel készülnek a hajdú-szabolcsi körútra (ahol nemcsak templomi környezetben, de börtönben és hajléktalanellátóban is szolgálnak majd), azt – érthető módon – nem akarják idő előtt leleplezni.
A harmadévesek passiókörútja – csakúgy, mint a bárkásoké – nem csupán előadások sorozata, hanem komoly missziós és evagélizációs lehetőség is. Hiszen az előadások előtt igehirdetés hangzik el, amelynek tartalmát különös módon hangsúlyozza Jézus keresztútjának felidézése.
Daninak – a tavalyi mozgássérült-passió Kajafásának – amúgy a hosszú haja lett a „végzete”. A döntően „lányos” évfolyamból eleve csak két-három fiú kívánt részt venni az előadásban, közülük egyszerűen a frizurája miatt választották ki őt Jézusnak. (Érdekesség, hogy tavaly Keveházi D. Sámuel is nagyon hasonló módon kapta meg a szerepet. Vele az Evangélikus Élet 2008. június 8-ai számában olvashattak interjút. – A szerk.) Pedig ő egyáltalán nem ragaszkodott volna a dologhoz, sőt.
– Nem láttam még olyan Jézus-megformálást, amelyik tetszett volna, és szerintem nem is lehet jól eljátszani őt. Én sem tudom – de nem is akarom! Bizonyos értelemben próbálok kívülálló maradni. A játékommal csak utalni akarok rá. Hogy én egyébként miért lennék képes az életemet adni? A hitemért és a szeretteimért. Nagyot csalódnék magamban, hogy ha egy olyan helyzetben, ahol önmagam feláldozására lenne szükség, gyengének találtatnék és elbuknék.
A bukott tanítvány, Júdás szerepe, gondolnánk, nem túl kapós. Ezzel szemben Ritát kifejezetten vonzotta.
– Tavaly az egyik választott tantárgyam a róla szóló szakszeminárium volt. A félév során közelebb került hozzám a személye. Hiszen nem egy kezdettől fogva gonosz emberről van itt szó! Ő ugyanolyan tagja a tanítványok körének, mint a többiek. Aztán valami megváltozik, és ő hagyja magát felőrölni a küzdelemben… Először nagyon örültem, hogy enyém lett a szerep. Csak mostanában kezdem átérezni a drámáját. És közben a saját korábbi – akkor persze nem annak érzett – árulásaimat is átértékelem.
Közben lassan szállingóznak a többiek. Amíg szabaddá nem válik a teológia tőszomszédságában lévő zuglói templom, a tényleges próba helyszíne, még itt, a kápolnában gyakorolják a zenei betéteket. Odaát természetesen a szöveges-párbeszédes részeket sem hagyják ki. Időnként érezni némi feszültséget a levegőben, de ez a passiókörútig hátralévő idő rövidségének számlájára írható. A vidámság ugyanannyira, ha nem jobban jelen van. Most akkor melyikük sokszorozódjék meg?! Hárman mégsem elegendőek a tömeghez… Az is sok nevetésre ad okot, amikor az amúgy méltóságteljes lassúságot követelő részeket – gyorsítandó a próbát – tripla tempóban „zavarják le”.
Hogy mennyire izgulnak az „éles” bemutatók miatt? Nem tartanak tőlük – kivéve a teológián tartandó házi premiertől. Mert ott akaratlanul is mindenki az előző évek passiójátékaihoz hasonlítja majd az előadásukat…
::Nyomtatható változat::
|