Keresztény szemmel

Hozzászólás a cikkhez

Ha egy ma­gu­kat ke­resz­tény­nek mon­dó em­be­rek kö­zött ren­de­zett köz­vé­le­mény-ku­ta­tás­nak az len­ne az egyik – igaz, eb­ben a for­má­ban nem túl gyak­ran meg­fo­gal­ma­zott – kér­dé­se, hogy sze­re­tik-e Jé­zust, fel­té­te­lez­he­tő­en min­den­ki vagy majd­nem min­den­ki szív­ből és egy­ér­tel­mű­en igen­nel vá­la­szol­na. De ha a kö­vet­ke­ző kér­dés az len­ne, hogy mi­ért sze­re­tik Jé­zust, ak­kor va­ló­szí­nű­leg sok­fé­le in­dok­lást, ma­gya­rá­za­tot hall­hat­nánk.

Ez így is van rend­jén, hi­szen ezer­nyi okunk van ar­ra, hogy sze­res­sük őt. Per­sze azt azért so­sem fe­led­het­jük, hogy mi csak vi­szontsze­ret­het­jük, mert ő – ahogy Já­nos apos­tol mond­ja – előbb sze­re­tett min­ket (1Jn 4,19). Mi eb­ben sem előz­het­jük meg őt, csak vá­la­szol­ha­tunk az ő em­ber­men­tő ir­gal­má­ra és sze­re­te­té­re. Hi­szen ő azért jött, hogy meg­ke­res­se és meg­tart­sa az el­ve­szet­tet (Lk 19,10).

Ked­ves ol­va­sók! Én most he­ti­la­punk nyil­vá­nos­sá­ga előtt – amely a pél­dány­szám mi­att saj­nos or­szág-vi­lág előt­ti nyil­vá­nos­ság­nak azért nem ne­vez­he­tő – val­lo­mást te­szek ar­ról, hogy sok egyéb ok mel­lett azért is sze­re­tem Jé­zust, mert min­dig iga­zat mond. Szó­szá­tyár és szó­inf­lá­ci­ós ko­runk­ban ez olyan kincs, olyan aján­dék, ame­lyet alig­ha tu­dunk mél­tó­kép­pen meg­be­csül­ni. Nem ala­kul­hat­nak úgy a hely­ze­tek, a kö­rül­mé­nyek, hogy ne mon­da­na iga­zat. Ami­kor kül­de­té­sé­nek be­tel­je­se­dé­sé­ről, a rá vá­ró ke­reszt­ről be­szélt, ami­kor ta­nít­vá­nya­i­tól bú­csú­zott, és fel­ké­szí­tet­te őket el­jö­ven­dő apos­tol­sá­guk pró­ba­té­te­le­i­re, ami­kor tönk­re­ment éle­tű em­be­rek kér­tek tő­le se­gít­sé­get, so­ha nem mon­dott utó­lag ha­mis­nak bi­zo­nyu­ló sza­va­kat, és so­ha nem hi­te­get­te az övé­it kan­csa­lul fes­tett egek álom­ké­pe­i­vel. Le­nyű­gö­ző, bi­zal­mat éb­resz­tő és imád­ni va­ló az ő igaz­mon­dá­sa.

Nem volt ez könnyű lec­ke egy­kor ta­nít­vá­nya­i­nak, és nem könnyű lec­ke ez ma ne­künk sem. Sok­szor oko­zott egyes em­be­rek és ki­sebb-na­gyobb kö­zös­sé­gek éle­té­ben is alig gyó­gyu­ló se­be­ket, fel nem dol­goz­ha­tó csa­ló­dá­so­kat az, hogy ha­mis­ko­dó, a va­lós ál­la­po­to­kat le­ta­ga­dó nyi­lat­ko­za­tok­kal fél­re­ve­zet­ték őket. De Jé­zus nem így tesz. Ő min­dig vál­lal­ta és vál­lal­ja az igaz­mon­dást. Éle­tünk­ről, ál­la­po­tunk­ról fel­ál­lí­tott di­ag­nó­zi­sa té­ved­he­tet­le­nül pon­tos, meg­ál­la­pí­tá­sai helyt­ál­lók. Nem ve­zet fél­re, nem csap be ben­nün­ket. Né­ven ne­ve­zi a bűnt, le­ha­tol a ba­jok gyö­ke­ré­ig, fel­tár­ja a rej­te­ge­tett, le­ta­ga­dott fer­tő­ző gó­co­kat. Mert nem akar­ja az­zal nö­vel­ni a bajt, hogy el­fe­di.

Ezért állt meg az egy­ház két­ezer esz­ten­dő óta – le nem ta­gad­ha­tó em­be­ri gyen­ge­sé­gek, ha­mis­ko­dá­sok, bu­ká­sok, mág­lya­tü­zek, ül­dö­zé­sek, test­vé­ri­et­len in­du­la­tok, szó­la­mok, gyű­löl­kö­dé­sek el­le­né­re –, és ezért ma­rad is meg az egy­ház az idők vé­ge­ze­té­ig: mert fun­da­men­tu­ma Jé­zus igé­je. És az ő sza­va, ígé­re­tei iga­zak.

Min­dig iga­zat mon­dott, és iga­zat mond most és mind­örök­ké. Ezt tet­te ak­kor is, ami­kor ta­nít­vá­nya­it óvó sze­re­tet­tel elő­re fi­gyel­mez­tet­te ar­ra, hogy az ő bé­kes­sé­gé­nek lesz­nek el­len­sé­gei. Ezért a ta­nít­vá­nyok bé­kes­sé­ge nem ma­gá­tól ér­tő­dő kincs.

A sá­lom, az ei­ré­né, az Is­ten ad­ta bé­kes­ség nap­ról nap­ra, új­ra és új­ra küz­de­lem­ben meg­szü­le­tő va­ló­ság. Mert bel­ső és kül­ső ve­szé­lyek le­sel­ked­nek rá.

Igen, Is­ten bé­kes­sé­gé­nek vol­tak és van­nak el­len­sé­gei. Oly­kor még sa­ját szí­vünk is az, ami­kor in­kább álom­vi­lág­ba me­ne­kü­lünk, ami­kor azt gon­dol­juk, hogy meg­ússzuk, ha le­ta­gad­juk a bajt, ki­ke­rül­het­jük a kö­ze­le­dő ve­sze­del­met, ha be­csuk­juk előt­te a sze­mün­ket. Bi­zony nem könnyű be­lát­ni, egy­szer s min­den­kor­ra meg­ta­nul­ni, hogy a strucc­po­li­ti­ka so­ha nem se­gít.

De há­la Is­ten­nek, iga­zat mon­dott ak­kor is a Mes­ter, ami­kor meg­ígér­te, hogy ő még­is bé­kes­sé­get aján­dé­koz az övé­i­nek. Eh­hez meg­van a ha­tal­ma, és meg­van a le­he­tő­sé­ge is, mert ő le­győz­te a vi­lá­got. S egyéb­ként is, ő nem úgy ad­ja a bé­kes­ség aján­dé­kát, ahogy a vi­lág (Jn 14,27). A sze­re­tet­tel ki­mon­dott igaz szó­val, vagy­is igé­jé­vel és a min­den na­pon ve­lünk ma­ra­dó sze­re­te­té­vel te­rem­ti meg azt azok­nak a szí­vé­ben és éle­té­ben, akik hisz­nek ne­ki, és bíz­nak ben­ne. Tu­dom, hogy so­kak­kal együtt ta­nú­sít­ha­tom, ne­ki min­dig hi­he­tünk, Jé­zus Krisz­tus mél­tó a bi­zal­munk­ra!

Ked­ves ol­va­só! Azo­kat, akik ar­ra a kö­vet­kez­te­tés­re jut­nak, hogy ezek a gon­do­la­tok nem füg­get­le­nek mai ha­zai köz­éle­tünk idő­sze­rű kér­dé­se­i­től, meg­nyug­tat­ha­tom, nem té­ved­nek. Hi­szen a min­dent át­já­ró és meg­mér­ge­ző bi­zal­mi vál­ság­nak ép­pen a ha­mis­ko­dás, a ha­zug­ság az iga­zi oko­zó­ja. Sőt ezen­túl egyet­ér­tek azok­kal is, akik sze­rint még a glo­bá­lis pénz­ügyi, gaz­da­sá­gi vál­ság is azért rob­bant ki, mert a neo­li­be­rá­lis pi­ac­imá­dat az üz­le­ti, gaz­da­sá­gi élet­ben is a me­leg­ágya le­he­tett az ügyes­ke­dé­sek­nek, a tör­vé­nyes­ség ha­tá­rát igen­csak sú­ro­ló – és nem­rit­kán át is lé­pő – nye­rész­ke­dő ak­ci­ók­nak. Ezek bi­zony a ha­zug­ság sa­já­tos for­mái. És má­ra oda ju­tot­tunk, hogy nem­csak a vá­la­szok, ha­nem már na­gyon sok­szor a for­má­ló­dó kér­dé­sek is ha­mi­sak, ál­sá­go­sak. Na­pon­ta ta­pasz­tal­juk ezt.

Jé­zus Krisz­tus egy­há­zá­nak tag­ja­i­ként mi még­sem te­he­tünk mást, mint hogy fel­vesszük a har­cot e mai ve­sze­de­lem el­len. Ez csak úgy lesz le­het­sé­ges, ha min­den eset­ben meg­al­ku­vás nél­kül ar­ra tö­rek­szünk, hogy az igaz­ság és sze­re­tet ket­tős mér­té­ke sze­rint for­mál­juk sza­va­in­kat és cse­le­ke­de­te­in­ket.

Már csak azért is, mert mi so­sem csak a ma­gunk hi­te­les­sé­gét, meg­bíz­ha­tó­sá­gát koc­káz­tat­juk, ha e vi­lág szo­ká­sai sze­rint szó­lunk és cse­lek­szünk, ha­nem an­nak a te­kin­té­lyét és jó hír­ne­vét ve­szé­lyez­tet­jük, aki ma­ga az Igaz­ság, és aki­ről azt vall­juk, hogy ő a mi Mes­te­rünk, az igaz­mon­dó Jé­zus.

Ittzés János püspök Nyugati (Dunántúli) Egyházkerület

::Nyomtatható változat::