Élő víz

Hozzászólás a cikkhez

Aho­gyan Mó­zes fel­emel­te a kí­gyót a pusz­tá­ban, úgy kell az Em­ber­fi­á­nak is fel­emel­tet­nie, hogy aki hisz, an­nak örök éle­te le­gyen őben­ne. (Jn 3,14–15)

Böjt 6. he­té­ben, nagy­hé­ten az Út­mu­ta­tó reg­ge­li és he­ti igéi Jé­zus szen­ve­dés­tör­té­ne­tét tár­ják elénk. A pas­sió az alá­za­tos Ki­rály je­ru­zsá­le­mi be­vo­nu­lá­sá­val kez­dő­dött el: „Ho­zsán­na Dá­vid Fi­á­nak! / Örök­re ál­dott, ki el­jött az Úr ne­vé­ben, / Iz­rá­el Ki­rá­lya, / Ho­zsán­na a ma­gas­ság­ban!” (GyLK 751) S a fa­ri­ze­u­sok – lát­va, hogy a so­ka­ság pál­ma­ágak­kal hó­dol előt­te – kény­te­le­nek vol­tak meg­ál­la­pí­ta­ni: „…íme, a vi­lág őt kö­ve­ti!” (Jn 12,19) Ám „az Em­ber­fia azért jött, hogy szol­gál­jon, és éle­tét ad­ja vált­sá­gul so­ka­kért” (Mk 10,45; LK). Pál egy ős­ke­resz­tény him­nuszt idéz ró­la: „…min­den nyelv vall­ja, hogy Jé­zus Krisz­tus Úr az Atya Is­ten di­cső­sé­gé­re.” (Fil 2,11) S há­rom ige­idő­ben szól Is­ten nagy(he­ti) sze­re­te­té­ről: „már most meg­iga­zí­tott min­ket” a Jé­zus vé­rén. „Mert ha ak­kor, ami­kor el­len­sé­gei vol­tunk, meg­bé­kél­te­tett min­ket az Is­ten ön­ma­gá­val Fia ha­lá­la ál­tal – még in­kább üd­vö­zí­te­ni fog éle­te ál­tal.” (Róm 5,9–10) Jób pas­si­ó­ja így ért jó vé­get: Én „csak hír­ből hal­lot­tam ró­lad, de most sa­ját sze­mem­mel lát­ta­lak. Ezért vissza­vo­nok min­dent, bűn­bá­na­tot tar­tok por­ban és ha­mu­ban.” (Jób 42,5–6) Az Ószö­vet­ség evan­gé­lis­tá­ja a pás­ka éj­sza­ká­já­ra em­lé­kez­tet (lásd 2Móz 12,22). „Eredj, né­pem, menj be a szo­bád­ba, és zárd ma­gad­ra az aj­tót!” (Ézs 26,20) Hús­vét előtt a Mes­ter meg­mos­ta ta­nít­vá­nyai lá­bát; mert „aki meg­für­dött, an­nak csak ar­ra van szük­sé­ge, hogy a lá­bát mos­sák meg, kü­lön­ben tel­je­sen tisz­ta. – Jé­zus­nak, az Is­ten Fi­á­nak vé­re meg­tisz­tít min­ket min­den bűn­től”(Jn 13,10 és 1Jn 1,7; LK). Az új szö­vet­ség szer­ző­je nagy­csü­tör­tök es­te (Pál tol­má­cso­lá­sá­ban) mond­ta: „…va­la­mennyi­szer eszi­tek e ke­nye­ret, és isszá­tok e po­ha­rat, az Úr­nak ha­lá­lát hir­des­sé­tek, amíg el­jön.” (1Kor 11,26) Lu­ther ezt ta­ná­csol­ja: „Aki az ol­tá­ri szent­ség­hez akar já­rul­ni, üres szí­vet és éhes lel­ket ajánl­jon fel a min­den­ha­tó Is­ten­nek. Itt ugyan­is az a leg­mél­tóbb, aki a leg­mél­tat­la­nabb.” Ama nagy pén­te­ken a fáj­dal­mak em­be­re ha­lál­ra ada­tott a bű­nö­kért! Ke­reszt­jé­re Pi­lá­tus ezt írat­ta: „A NÁ­ZÁ­RE­TI JÉ­ZUS, A ZSI­DÓK KI­RÁ­LYA” (Jn 19,19). „Íme, az Is­ten Bá­rá­nya, aki el­ve­szi a vi­lág bű­nét!” (Jn 1,29; LK) Ő en­ge­del­mes volt ha­lá­lig, vé­ge­ze­tül így szólt: „El­vé­gez­te­tett!” (Jn 19,30) És fe­jét le­hajt­va, át­ad­ta lel­két Aty­já­nak. De mi is tör­tént a ke­reszt­fa ol­tá­rán? Is­ten az egy­szü­lött Fi­át bűn­né, átok­ká tet­te éret­tünk, mert „át­ko­zott, aki fán függ” (Gal 3,13), hogy mi Is­ten igaz­sá­ga le­gyünk. Így ő a „Krisz­tus­ban meg­bé­kél­tet­te a vi­lá­got ön­ma­gá­val (…), és re­ánk bíz­ta a bé­kél­te­tés igé­jét” (2Kor 5,19). A „sí­ró” pró­fé­ta 3. pa­nasz­éne­ké­ben a ke­gye­sek (a sa­ját) szen­ve­dé­se ér­tel­mét eb­ben lát­ja: „Se­gít­sé­gül hív­tam ne­ve­det, Uram – Meg­hal­lot­tad sza­va­mat, így szól­tál: Ne félj! – és meg­vál­tot­tad éle­te­met.” (JSir 3,55–58) Mi­vel Is­ten szá­má­ra min­den­ki él, ezért az élők és el­huny­tak üd­vö­zí­tő­jé­hez így ki­ált­sunk fel hit­tel: Úr Jé­zus! „Kér­lek, ha­lá­lod ára/ Raj­tam ne vesszen kár­ba!” (EÉ 203) Le­gyen ál­dott hús­vé­ti ün­ne­pünk!

Ga­rai And­rás

::Nyomtatható változat::