Evangélikus Egyház
- Online újságok
- Evangélikus Élet
- Archívum
- 2009
- 44
- „Vége lesz az éjszakának ott, hol Jézus tündököl”
A vasárnap igéje
a REFORMÁCIÓ ÜNNEPE – 2KOR 4,5–7
Hozzászólás a cikkhez
„Vége lesz az éjszakának ott, hol Jézus tündököl”
Mindig felejthetetlen élmény, ha végiglátogatjuk a reformáció jeles városait. Egyre több evangélikus gyülekezet igyekszik megszervezni ezt a minden fáradságért gazdag kárpótlást ígérő „zarándoklatot”. De arra a kérdésre, hogy hol indult el a reformáció, még azok is, akiknek nem adatott meg, hogy felkeressék ezeket a távoli helyeket, legalább néhány város nevét fel tudják sorolni. Wittenbergét bizonyosan.
Hol indult a reformáció? Csak földrajzi vonatkozásban válaszolhatjuk meg ezt a kérdést? Igaz, így is. S felsorolhatjuk a reformáció fellegvárait: Eisleben, Eisenach, Erfurt, Wittenberg, Worms, Wartburg vagy Magyarországon Budavár, Sopron, Sárvár, Vizsoly. S természetesen e városokhoz neves személyek munkásságát is kapcsolhatjuk: Lutherét, Melanchthonét, Dévai Bíró Mátyásét vagy a bibliát magyar nyelvre fordító Károli Gáspárét.
Az ünnep igéje ennél mégis mélyebbre ás. Hol indult a reformáció? A szívekben! Mindenekelőtt a szerzetesi kolostor cellájában az élő Isten ítéletétől rettegő, a kegyelmes Isten után vágyódó Luther Márton szívében. Mindaddig csak a haragvó, kérlelhetetlenül követelő Isten arcát látta maga előtt, amíg fogát összeszorítva, akaraterejét megfeszítve virrasztással, imádsággal, böjtöléssel, önmaga sanyargatásával próbált irgalmat nyerni. Reményik Sándornak az Istenarc című versében elhangzó vallomása segít megértenünk ezt az állapotot: „Egy istenarc van eltemetve bennem, /A rárakódott világ-szenny alatt. / A rámrakódott világ-szenny alól, / Kihült csillagok hamuja alól / Akarom kibányászni magamat.”
Az „önmegváltás” kísérletének sötét zsákutcájában vergődő ágostonos szerzetes szívében végül az Úr gyújtott fényt. Megrettent, félelemtől eltorzult arca egyszerre felderült, mert aki egykor ezt mondta: „sötétségből világosság ragyogjon fel”, most felfedte előtte dicsőségét Krisztus arcán. Isten az ő teremtő szavával, igéjével, Szentlelke által vitte végbe ezt a csodát. Hiszen egyedül a hit tekintetével fedezhetjük fel, hogy ez a dicsőség a töviskoronás, vérző, szenvedő, haláltusát vívó Krisztus arcán ragyog fel.
Az addig „eltemetett istenarcról” éppen a kereszt titkának feltárulása távolította el a leplet. Szívet érintett és formált át a boldog felismerés: elvégeztetett a szabadítás a bűnből, a halálból, az ördög hatalmából. S mindez nem emberi erőfeszítésért, hanem ingyen, kegyelemből, hit által adatik az élő Isten színe előtt vívódónak s majdan az ő színe előtti számadásra készülőnek.
Így vall erről a reformátor: „De végre nagy gyötrelmemet az örök Úr megszánta, irgalmára emlékezett: szívét felém kitárta. Jó Atyaként fordult hozzám, Egyszülöttét feláldozván, ki néki legdrágább volt.” (EÉ 318,4)
És aki az előbb még csak önmaga gyarlóságát látta és azt, hogy képtelen a szent Isten előtt megállni, most Krisztusra mutat, s a felszabadító evangélium hirdetőjévé válik. Ezt örökíti meg a wittenbergi városi templom oltárán Lucas Cranach képe is. Középen a Megfeszített, balra a gyülekezet, jobbra pedig a szószékről a Krisztusra mutató igehirdető, Luther. A művész, akárcsak az igehirdető, Krisztust állítja középpontba. Hasonlít ez az üzenet Pál apostol vallomástételéhez: „Mert nem önmagunkat hirdetjük, hanem Krisztus Jézust, az Urat, önmagunkat pedig mint szolgáitokat Jézusért.”
Így indult a reformáció, s hiszem, egyedül így indulhat, folytatódhat ma is népe, egyháza életében és a mi egyéni, családi életünkben. Aki egykor azt mondta: „sötétségből világosság ragyogjon fel”, ma bennünk, köztünk is el tudja végezni azt, ami egyedül hatalma, szánó szeretete által lehetséges. A reformátor énekével tárhatjuk Urunk elé kereszténységünk mai állapotát: „Lásd meg a mennyből, Úristen, nagy szánalommal nézzed, mint fogynak szenteid itt lenn, elhagyattunk, szegények. Szent igéd rontják, támadják. Kihunyt a hit, a tiszta láng már sokaknak szívében”. Nem feledhetjük azonban, mit válaszol erre az Úr: „Hét tűzön megy át az ezüst, úgy ragyog tisztasága. Nem kell az igét féltenünk, mert próbák tüzét állja. Megbizonyítja hatalmát a kereszthordozáson át, s még messzebb ragyog fénye.” (EÉ 257,1.3)
Urunk minden korban arra a belátásra indít bennünket, hogy hitünkben, reménységünkben, Isten és ember iránti szeretetünkben meg kell újulnunk. Kishitűségünkből, restségünkből, őt megtagadó életvezetésünkből meg kell térnünk. S ha Krisztus népéhez tartozónak valljuk magunkat, akkor be kell látnunk, hogy ezt nem halogathatjuk. Amikor Jézus Krisztusnak, a megfeszítettnek és feltámadottnak szava megérinti szívünket, akkor újat kezdhetünk.
Először is tisztul a látásunk. Rádöbbenünk esendő, törékeny, gyarló „cserépedény” voltunkra. A valódi értéket, kincset az ember biztonságos helyen igyekszik elrejteni, nem cserépedényben. A Szentírás azonban végig a minden indokot megcáfoló isteni irgalomról tanúskodik. Urunk az evangélium kincsét azokra bízza, akiket az emberi vélekedés alkalmatlannak ítél. Akit a Szentlélek Isten ezzel a kinccsel megajándékoz, megérti, hogy azt nem őrizgetheti önmagának. Életében megtapasztalássá lesz, hogy az élő Jézus Krisztus hordozza őt.
Az erőtlenség dacára az Úr rendkívüli ereje célba juttatja az üzenetet. A kishitűség csak a saját képességeivel, erejével számol. A hit viszont az evangéliummal, ami Isten ereje. Mi óvja meg az elbizakodástól az Úr követeit? Az Isten iránti, a Jézus irgalmába vetett bizalom.
Kérjük hát alázattal: Urunk, áraszd ki ránk Szentlelkedet, hogy evangéliumodat valóban tisztán hirdessük, szentségeiddel akaratod szerint éljünk, s így mint a te néped, világosságodban járva tanúskodjunk rólad! Ámen.
Deme Dávid
::Nyomtatható változat::
|