A vasárnap igéje

a RE­FOR­MÁ­CIÓ ÜN­NE­PE – 2KOR 4,5–7

Hozzászólás a cikkhez

Min­dig fe­lejt­he­tet­len él­mény, ha vé­gig­lá­to­gat­juk a re­for­má­ció je­les vá­ro­sa­it. Egy­re több evan­gé­li­kus gyü­le­ke­zet igyek­szik meg­szer­vez­ni ezt a min­den fá­rad­sá­gért gaz­dag kár­pót­lást ígé­rő „za­rán­dok­la­tot”. De ar­ra a kér­dés­re, hogy hol in­dult el a re­for­má­ció, még azok is, akik­nek nem ada­tott meg, hogy fel­ke­res­sék eze­ket a tá­vo­li he­lye­ket, leg­alább né­hány vá­ros ne­vét fel tud­ják so­rol­ni. Wit­ten­ber­gét bi­zo­nyo­san.

Hol in­dult a re­for­má­ció? Csak föld­raj­zi vo­nat­ko­zás­ban vá­la­szol­hat­juk meg ezt a kér­dést? Igaz, így is. S fel­so­rol­hat­juk a re­for­má­ció fel­leg­vá­ra­it: Eis­le­ben, Ei­se­nach, Er­furt, Wit­ten­berg, Worms, Wart­burg vagy Ma­gyar­or­szá­gon Bu­da­vár, Sop­ron, Sár­vár, Vi­zsoly. S ter­mé­sze­te­sen e vá­ro­sok­hoz ne­ves sze­mé­lyek mun­kás­sá­gát is kap­csol­hat­juk: Lu­the­rét, Me­lancht­ho­nét, Dé­vai Bí­ró Má­tyá­sét vagy a bib­li­át ma­gyar nyelv­re for­dí­tó Ká­ro­li Gás­pá­rét.

Az ün­nep igé­je en­nél még­is mé­lyebb­re ás. Hol in­dult a re­for­má­ció? A szí­vek­ben! Min­de­nek­előtt a szer­ze­te­si ko­los­tor cel­lá­já­ban az élő Is­ten íté­le­té­től ret­te­gő, a ke­gyel­mes Is­ten után vá­gyó­dó Lu­ther Már­ton szí­vé­ben. Mind­ad­dig csak a ha­rag­vó, kér­lel­he­tet­le­nül kö­ve­te­lő Is­ten ar­cát lát­ta ma­ga előtt, amíg fo­gát össze­szo­rít­va, aka­rat­ere­jét meg­fe­szít­ve vir­rasz­tás­sal, imád­ság­gal, böj­tö­lés­sel, ön­ma­ga sa­nyar­ga­tá­sá­val pró­bált ir­gal­mat nyer­ni. Re­mé­nyik Sán­dornak az Is­ten­arc cí­mű ver­sé­ben el­hang­zó val­lo­má­sa se­gít meg­ér­te­nünk ezt az ál­la­po­tot: „Egy is­ten­arc van el­te­met­ve ben­nem, /A rá­ra­kó­dott vi­lág-szenny alatt. / A rám­ra­kó­dott vi­lág-szenny alól, / Ki­hült csil­la­gok ha­mu­ja alól / Aka­rom ki­bá­nyász­ni ma­ga­mat.”

Az „ön­meg­vál­tás” kí­sér­le­té­nek sö­tét zsák­ut­cá­já­ban ver­gő­dő ágos­to­nos szer­ze­tes szí­vé­ben vé­gül az Úr gyúj­tott fényt. Meg­ret­tent, fé­le­lem­től el­tor­zult ar­ca egy­szer­re fel­de­rült, mert aki egy­kor ezt mond­ta: „sö­tét­ség­ből vi­lá­gos­ság ra­gyog­jon fel”, most fel­fed­te előt­te di­cső­sé­gét Krisz­tus ar­cán. Is­ten az ő te­rem­tő sza­vá­val, igé­jé­vel, Szent­lel­ke ál­tal vit­te vég­be ezt a cso­dát. Hi­szen egye­dül a hit te­kin­te­té­vel fe­dez­het­jük fel, hogy ez a di­cső­ség a tö­vis­ko­ro­nás, vér­ző, szen­ve­dő, ha­lál­tu­sát ví­vó Krisz­tus ar­cán ra­gyog fel.

Az ad­dig „el­te­me­tett is­ten­arc­ról” ép­pen a ke­reszt tit­ká­nak fel­tá­ru­lá­sa tá­vo­lí­tot­ta el a lep­let. Szí­vet érin­tett és for­mált át a bol­dog fel­is­me­rés: el­vé­gez­te­tett a sza­ba­dí­tás a bűn­ből, a ha­lál­ból, az ör­dög ha­tal­má­ból. S mind­ez nem em­be­ri erő­fe­szí­té­sért, ha­nem in­gyen, ke­gye­lem­ből, hit ál­tal ada­tik az élő Is­ten szí­ne előtt ví­vó­dó­nak s maj­dan az ő szí­ne előt­ti szám­adás­ra ké­szü­lő­nek.

Így vall er­ről a re­for­má­tor: „De vég­re nagy gyöt­rel­me­met az örök Úr meg­szán­ta, ir­gal­má­ra em­lé­ke­zett: szí­vét fe­lém ki­tár­ta. Jó Atya­ként for­dult hoz­zám, Egy­szü­löt­tét fel­ál­doz­ván, ki né­ki leg­drá­gább volt.” (EÉ 318,4)

És aki az előbb még csak ön­ma­ga gyar­ló­sá­gát lát­ta és azt, hogy kép­te­len a szent Is­ten előtt meg­áll­ni, most Krisz­tus­ra mu­tat, s a fel­sza­ba­dí­tó evan­gé­li­um hir­de­tő­jé­vé vá­lik. Ezt örö­kí­ti meg a wit­ten­ber­gi vá­ro­si temp­lom ol­tá­rán Lu­cas Cra­nach ké­pe is. Kö­zé­pen a Meg­fe­szí­tett, bal­ra a gyü­le­ke­zet, jobb­ra pe­dig a szó­szék­ről a Krisz­tus­ra mu­ta­tó ige­hir­de­tő, Lu­ther. A mű­vész, akár­csak az ige­hir­de­tő, Krisz­tust ál­lít­ja kö­zép­pont­ba. Ha­son­lít ez az üze­net Pál apos­tol val­lo­más­té­te­lé­hez: „Mert nem ön­ma­gun­kat hir­det­jük, ha­nem Krisz­tus Jé­zust, az Urat, ön­ma­gun­kat pe­dig mint szol­gá­i­to­kat Jé­zu­sért.”

Így in­dult a re­for­má­ció, s hi­szem, egye­dül így in­dul­hat, foly­ta­tód­hat ma is né­pe, egy­há­za éle­té­ben és a mi egyé­ni, csa­lá­di éle­tünk­ben. Aki egy­kor azt mond­ta: „sö­tét­ség­ből vi­lá­gos­ság ra­gyog­jon fel”, ma ben­nünk, köz­tünk is el tud­ja vé­gez­ni azt, ami egye­dül ha­tal­ma, szá­nó sze­re­te­te ál­tal le­het­sé­ges. A re­for­má­tor éne­ké­vel tár­hat­juk Urunk elé ke­resz­tény­sé­günk mai ál­la­po­tát: „Lásd meg a menny­ből, Úr­is­ten, nagy szá­na­lom­mal néz­zed, mint fogy­nak szen­te­id itt lenn, el­ha­gyat­tunk, sze­gé­nyek. Szent igéd ront­ják, tá­mad­ják. Ki­hunyt a hit, a tisz­ta láng már so­kak­nak szí­vé­ben”. Nem fe­led­het­jük azon­ban, mit vá­la­szol er­re az Úr: „Hét tű­zön megy át az ezüst, úgy ra­gyog tisz­ta­sá­ga. Nem kell az igét fél­te­nünk, mert pró­bák tü­zét áll­ja. Meg­bi­zo­nyít­ja ha­tal­mát a ke­reszt­hor­do­zá­son át, s még messzebb ra­gyog fé­nye.” (EÉ 257,1.3)

Urunk min­den kor­ban ar­ra a be­lá­tás­ra in­dít ben­nün­ket, hogy hi­tünk­ben, re­mény­sé­günk­ben, Is­ten és em­ber irán­ti sze­re­te­tünk­ben meg kell újul­nunk. Kis­hi­tű­sé­günk­ből, rest­sé­günk­ből, őt meg­ta­ga­dó élet­ve­ze­té­sünk­ből meg kell tér­nünk. S ha Krisz­tus né­pé­hez tar­to­zó­nak vall­juk ma­gun­kat, ak­kor be kell lát­nunk, hogy ezt nem ha­lo­gat­hat­juk. Ami­kor Jé­zus Krisz­tus­nak, a meg­fe­szí­tett­nek és fel­tá­ma­dott­nak sza­va meg­érin­ti szí­vün­ket, ak­kor újat kezd­he­tünk.

Elő­ször is tisz­tul a lá­tá­sunk. Rá­döb­be­nünk esen­dő, tö­ré­keny, gyar­ló „cse­rép­edény” vol­tunk­ra. A va­ló­di ér­té­ket, kin­cset az em­ber biz­ton­sá­gos he­lyen igyek­szik el­rej­te­ni, nem cse­rép­edény­ben. A Szent­írás azon­ban vé­gig a min­den in­do­kot meg­cá­fo­ló is­te­ni ir­ga­lom­ról ta­nús­ko­dik. Urunk az evan­gé­li­um kin­csét azok­ra bíz­za, aki­ket az em­be­ri vé­le­ke­dés al­kal­mat­lan­nak ítél. Akit a Szent­lé­lek Is­ten ez­zel a kinccsel meg­aján­dé­koz, meg­ér­ti, hogy azt nem őriz­get­he­ti ön­ma­gá­nak. Éle­té­ben meg­ta­pasz­ta­lás­sá lesz, hogy az élő Jé­zus Krisz­tus hor­doz­za őt.

Az erőt­len­ség da­cá­ra az Úr rend­kí­vü­li ere­je cél­ba jut­tat­ja az üze­ne­tet. A kis­hi­tű­ség csak a sa­ját ké­pes­sé­ge­i­vel, ere­jé­vel szá­mol. A hit vi­szont az evan­gé­li­um­mal, ami Is­ten ere­je. Mi óv­ja meg az el­bi­za­ko­dás­tól az Úr kö­ve­te­it? Az Is­ten irán­ti, a Jé­zus ir­gal­má­ba ve­tett bi­za­lom.

Kér­jük hát alá­zat­tal: Urunk, áraszd ki ránk Szent­lel­ke­det, hogy evan­gé­li­u­mo­dat va­ló­ban tisz­tán hir­des­sük, szent­sé­ge­id­del aka­ra­tod sze­rint él­jünk, s így mint a te né­ped, vi­lá­gos­sá­god­ban jár­va ta­nús­kod­junk ró­lad! Ámen.

De­me Dá­vid

::Nyomtatható változat::